2018. május 4., péntek

A gyermek kirándulni megy

Mindenkinek van egy első kirándulós sztorija. Rendszerint harmadikból. Ez az életkor valahogy vízválasztó - a szülők nélküli kirándulások osztályozásában.
Nekem is van harmadikos emlékem. Szervesen kötődik a hintához és a vér szagához. Ratosnyán voltunk.
Nos senkit sem találtunk meg vérben fagyva a hintán. Ennél sokkal laposabb a történet, s mindez amiatt, hogy szagában és ízében végig tudjon kísérni egy életen át.
Ugyanis azóta bárhányszor megérzem a vér szagát, vagy hintára ülök, esetleg valaki hintázik véresen - hopp, bekattan Ratosnya.
A tábor ideje alatt végig magányos voltam és vigasztalhatatlanul szomorú. Gyakran hintáztam. A repetitív mozgás emlékeztetett a vonat zajára, amelynek az volt a rendeltetése, hogy valamikor hazavigyen. Lehetőleg minél hamarabb. De ha az ember szomorú és magányos, az időt alfákban és omegákban hajlamos mérni.
Nagylányokkal voltam egy szobában. 
Mivel csak negyediktől érdekeltek a fiúk, a hinta kötött le.  Őket meg már a fiúk. Hintázó fiúk és a hintán való fiúzás.
Valaki egy ponton vérezni kezdett.
Mosdatlan volt és büdös.
Akkor azt hittem soha nem fogok a hintákon fiúzni. Legalábbis véresen. Hogy soha többé ne juthasson eszembe Ratosnya. De a hormonoknak erejük van bármilyan varázslat megtörésére. Még a rontókénak is.
Anyaként azonban teljesen új szintre lép a harmadikos kirándulás feelingje.
Három napja elengedtük Balázst kirándulni.
Ratosnyán kissé fennebb. 
Előtte persze lecsekkoltam, hogy lesz-e hinta. Nem! Csak nagylányok. Lehetőleg nem véresek. Így aztán elment. 
Sírt előtte, sírt utána.
Én meg közben. Amikor ő persze véresen jól érezte magát.
Felborult a családi egyensúly.
Pfff - a gyermek felnőtt. Gátá.
Anna kijelentette, hogy gyakran jutott eszébe, hogy micsoda lux lehet az egykéknek. Most jött rá, hogy nem. Csend van. Nincs kit szívatni, és megrúgni. Csak úgy.
Aztán megunván a rúgástalan napok egyhangúságát, lelépett ő is kirándulni.
Reggel az üres fürdőben készülődtem.
Nem volt senki éhes, szomjas. Nem kellett hajat fonni, gombot varrni, szendvicseket pakolni és sietetteni.
Elmentem dolgozni. Mivel nem várt haza senki, szinte elfelejtettem hazajönni. 
11 óra meló után még csak fáradt sem voltam. Inkább zsibbadt. A kaja sem kellett, minek enni, ha körülöttem senki sem éhes. Inkább lenyomtam a kilencedik kávét a reggeli nyálra.
S ha mélyebben belegondolok - lassan újra kell tanulni élni.
Egy felnőtt gyermekekkel teli életet.
Ahol egyre gyakrabban lelépnek. Nem éhesek, mert ettek kint. Nem sietnek haza, mert még maradnának egy kicsit. S ne aggódj folyton anyu, mert ráncos lesz tőle a bőröd.
Még nem tudom, hogy mi teszi értelmessé és célorientáltá ezt a fajta életet, de minden bizonnyal nem a lerben folyamatosan melegen tartott estebéd.
Egy biztos - ideje rájönni.
Végülis mennyim lehet még?
Amíg kicsik voltak folyton azzal álltattam magam, hogy ha elérik ezt az életkort ismét magammal fogok foglalkozni.
Sajnos újra kell definiáljam a célokat.
Minden leköt, kivéve ezt az egyet.
Veszett fésze nyeléért nem ugrálunk vízbe.
A következő időszak feladata - kihintázni magamból a célokat.
Élet értelme megvolt,
Maximálisan mellettetek állok kipipálva,
valaki vigye már ki a szemetet - napi szinten teljesítve -
Jön a minden napra legalább egy kicsi puszi és néha egy ölelés dugiba.
Az ember meg kell tanuljon örülni annak, amije maradt. Maximálisan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése