Már az is kegyelemszámba menyen, hogy egyáltalán anya lettem. Vannak lányok és nagylányok, akiknek egész gyermekkorát áthatja a menyasszonyi lét és az anyaság iránti vágyakozás. Végig erre a szerepre készülnek. Tudatosan. Építkeznek, terveznek, álmodnak, mernek, akarnak.

Nos én nem.

Belecsöppentem.

Emlékszem amikor Annával áldott állapotban voltam, sokként ért annak a ténye, hogy anya leszek. Pillanatig sem volt opció vagy alternatíva a gyermek el nem fogadása, de valahogy idegenszerű volt. Én, mint anya. Én, mint akárki anyja. Miért választott egy Lélek, egy gyermek engem arra, hogy anyja legyek?

De Annában megvolt a bátorság. Ahogyan most is mindenre megvan. Egyszerűen, minél nehezebb egy feladat, annál inkább minősül kihívásnak számára. Szembemegy vele és elintézni. Vagy felgöngyölíti, vagy eltiporja. De soha nem szalad el. Ez nem az ő stílusa.

Ha meg véltelenül a feladat bánik el vele, akkor sem törik össze. Keres egy élhető magyarázatot és egyszerűen felegyenesedik, majd továbblép.

Ha csoportban van, ő a bátorság és a Lélek. Vezet, visz, előre megy, bejárat, betör és élhetővé tesz mindenki számára, aki utána jön. Igazi vezető. Testestől-lelkestől. 

Balázs ezzel szemben az értelem. Lélek és értelem. Ő elméleteket gyárt és mindent megél lelki síkon a maga teljes mélységében és intenzitásában. Soha nem elől megy. Kullog és gondolkodik. Inkább szemlélődik, mint cselekszik. Hagyja, hogy valaki előkészítse számára az utat, mielőtt rálépne. Hiszen attól retteg, hogy melléfog. Gödörbe esik.

Itt van a tanulás. Mindig minden maximálisan megy. Szinte erőfeszítés nélkül. Kivéve a román himnuszt, mert azt órák után sem tudta elsajátítani. Nem kevés meglepetésemre. Hiszen olyan memóriája van, mint egy diktafonnak. Mindent amit egyszer hall, képes hibátlanul visszajátszani. Nyelv érzéke páratlan. Matematikából szintén kiemelkedő dolgokra képes. Ami ugye meglepő, mert hogy hát kitől is örökölhette a gyermek. Az apja - mint Gáborék, csak a pénz nyelvén bánik a matekkel bámulatos szinten - míg én, inkább az összeadás, kivonás, osztás és szorzás szintjén ragadtam le, valahol negyedikben. Ami ennél több, már rég meghalad.

És mégis, azt látom, hogy nem egészen a szinusz-koszinusz-tangens és kotangens a kulcs az Élethez. Hanem az a fajta csodálatos intelligencia, amit az iskola egyáltalán nem díjaz. Egyetlen dolog, amit az iskola elismer és értékel, az a lexikális tudás. Aki ennek nincs birtokában, annak az önbecsülését, önértékelését, szárnyát és cselekvő képességét eltiporja. 

Anna előtt nincsenek lehetetlen helyzetek. Bárhova küldöm be, megoldja. Ha egyetlen szóban kellene a lányomat jellemeznem - akkor minden bizonnyal az lenne, hogy megoldom.

Ha a mindenből jeles fiamat kellene egy szóban jellemeznem - akkor az érzelemésértelem lenne.

Mégsem az annáknak kedvez a világ.

Hanem azoknak, akik a mindennapokban élhetetlenek. Egy dologban nyújtanak kiemelkedőt - az osztálytermi helyzetekben. Ott élik ki magukat. Nem emberségből, vagy gerincességből, vagy bajtársiasságból, hanem mechanikus felidézéséből azoknak a dolgoknak, amit a gyakorlati életben soha nem fognak megvalósítani. Mert képtelen rá. 

Az iskola a laboratóriumi kísérlet patkányok gyűjtő helye. Aki ennél színesebb, több, kreatívabb, intelligensebb - az vesszen, mert veszélyt jelent. A megszokott mintára, formára, fehér és feketére nézve. 

És szívemből sajnálom Annámat. Akinek nagy nehézségek árán tudom csak elmagyarázni, hogy egymagában véve több a soknál, a többségnél, a szürkeségnél, még akkor is ha az a divat. 

Mert az élet őt fogja igazolni, ha - mondom ha, sikerül megértenie, hogy az iskolai minősítés nem minden. Hanem inkább semmi. A hatalom az ő kezében van. Azokkal az értékekkel, amelyek nem taníthatók, vagy elsajátíthatók, hanem inkább veleszületett kegyelmek. Olyan ajándékok amelyeknek mind célja van.