Hóseső, szánút, jókívánságok

Egyszerű hétvégének indul.
Jelszava, fő az egészség, a többi telik.
Nem logisztikázzuk túl a dolgot, mert a mentális egészségünk a tét.
Lépésenként haladunk. Így a legtanácsosabb.
Amióta a fejünkre nőtt az élet, lépés mentén haladunk mindennel.
A gyerekeknek is ugyanezt tanácsolom:
- ne egyszerre mindent. annyira soha nincs erő. minden napnak megvan a maga feladatköre, a maga energiáival. Ha egyszerre akarod feltérképezni és beosztani a teendőidet, beleroskadsz. ma a maival, holnap a holnapival. és minden teendő után egy pipa - a szó szoros és átvitt értelmében
Ott vigyorgok boldogan a félig elszívott cigivel a kezemben, hogy egy dolgot az ezerből mégiscsak sikerült kipipálnom. Aztán azonnal iszom rá egy korty hideg kávét direkt a ráncaim ellen.
A pénteket a csomagolásnak szánom, de mivel a dolog a száradó ruhák szimfóniájában törpül el, este tíz fele elvetem. Marad reggelre - csatakiáltással.
Kiteszem száradni a korikat, kesztyűket, hogy másnap kelleni fog a mérkőzésre. Reggel első dolgom, még a bugyik előtt, ennek a pakknak az előkészítése. A legfontosabb csomag mellé helyezem, hogy véletlenül se maradjon otthon.
A megegyezett órában sikerül elindulni.
Hiányérzetem van.
Többször futtatom végig fejben a pakkokat, elméletileg mindennek meg kellene lennie.
Az út karácsonyi. Szánoknak tökéletes, utazóknak, időre odaérkezni vágyóknak kevésbé.
Kegyelem taknyán csúszkálunk el a célig.
Természetesen ott kiderül, hogy a korik és kesztyűk otthon maradtak.
Egyszerre egy dologra koncentrálunk! Ez a szabály.
Most például arra az őrületre, hogy a két legfontosabb eszköz otthon van.
Nem zökkenőmentesen, de segítséggel, aránylag hamar megoldódik minden.
Ha Csíkszeredába nem sikerül a rendelkezésedre álló 25 perc alatt korit és kesztyűket szerezned, akkor sehol.
Hazafele számottevően nagyobb a hó.
Alig van befolyásunk a hazaérkezés kontroll alatt tartására.
- de, minden a hokiért! - gondolja együtt a család.
Másnap rájátszás van.
A magyar-román viszony nem lett mélyebb vagy szeretetteljesebb - legfennebb őszintébb.
A gyerekek nem verekednek, mert szabálytalan, de egy-egy burkolt kellemes karácsony elhangzik a korong kergetése közben.
Megtudjuk a hóseső jelentését. Ez az, ami hull Szeredába. Se nem hó, se nem eső - ami ha megfagy, egyből tudni fogod a jelentését.
Közben a mérkőzés a végéhez közeledik.
A gyermekek ölelkezve búcsúzkodnak - rosszakarók szerint ez már verekedés - belső berkekben tiszta, ünnepi ölelkezés van napirenden.
Mindenki boldog.
Kezdődhet a sisonka, hazafele.
Az ütő nagyjából akkor áll meg bennem, amikor hazaérve, hosszú órás utazásokon túl, egy fárasztó mérkőzésen túl, rögtön tanulás után - a gyermek megszólal:
- légyszí, légyszí anya, nem viszel ki korizni?
Dehát két napja egyebet sem csinálsz. Korizol.
- anya, te nem érted! az munka, ez meg élvezet.
Estig korizik, ma reggel felkelés után megesket - délután is kiviszem.
És hétvége újabb mérkőzés, a készülődés helyett, mert mi már rég tudjuk, a Jézuska nem vécézni jár hozzánk - a szívünk állapota fontos.
És mi tarthatná jobb karban, mint a nagy közös utazások - jégpályáktól-jégpályákig?

szinten tartom a súlyomat

Legalább öt pár pizsamám és ugyanennyi hálóingem van.

Az éjjel amikor meztelenül álldogálok a tripla ajtós szekrényem előtt, amiben nem mellesleg egyetlen gönc sincs, csak az ajtókat kell lábbal becsukni és pár percig tartani, amíg egészen biztosan minden a helyén marad - egyet sem találok.

Ok, kettő a szennyesben, de hol lehet a többi? - teszem fel a költői kérdést, amire most a szekrény csakazért sem fog normális választ adni.

Ordítozik a vágytól, hogy kiokádjon magából egy-két-hét cuccot.

Ugyanis jelen pillanatban túl van terhelve.

Vannak olyan ruhaoszlopaim - amelyek arra kellenek, ha meghíznék, vannak olyanok, amelyek akkor fognak életbe lépni ha egy keveset fogyok és olyan is van, amit akkor fogok elővenni, ha legalább tíz kiló lemegy.

És akkor vannak a téli, nyári, tavaszi és őszi oszlopok.

Amit ritkán veszek fel.

Amit kaptam, s időnként fel kellene venni, de nem kedvencem.

És amit állandóan hordok - ez kábé a legelső oszlop negyede.

A kabátok sincsenek jobb helyzetben.

Vannak tavaszi, őszi, átmeneti, téli világos, téli erős színű és téli sötét. Füss és szövet. Rövid és hosszú kabátok agyonterhelt vállfája.

Vannak koktél és estélyi ruhák.

Van a szőttes vállfája.

Vannak blézerek és zakós vállfák.

Vannak rövid és hosszabb szoknyák.

Aztán kosztümök. Külön a nadrág és külön a szoknya. Na meg a hozzá illő ingek.

Amiket persze soha nem hordok, de ecce se kell, akkor is legyen.

És leghátul vannak azok az oszlopok, ahol ha adott esetben visszafejlődnék gyermekbe, mint Benjamin Button, akkor is legyen mint felvegyek.

A cipős, sálas, sapkás, síkosztümös és kesztyűs részről nem beszélek. Mert ott én sem tudom rendesen mi is van. Az az egész napot igénybe vevő részleg.

Borzalom, amikor az ember nincs mit magára vegyen!

Mert ahogy említettem, a legelső oszlop negyede van forgalomban.

Mi szinte soha nem veszekszünk, de amikor a múltkor éppen lábbal és fél vállal tartom a szekrényajtókat, s erre azt mondja az uram, hogy az ötvenes évek hippi divatdarabjait jó lenne kidobni, kitört a világháború.

Virágos ingek, szoknyák, trapézszárú gatyák és ujjú ingek maradnak!

Múltkor olvastam az újságban, hogy nyáron újra megszervezik Woodstockot.

Hát hülye lennék pont most megválni tőlük, amikor valuta!

Jó, akkor amit nem használsz.

- Mit nem használok? - mondom. Minden kell! Ma-holnap végre lefogyok, egy göncöm sincs. Vagy vacakol a hormonháztartásom, nyakamon a menópauza - meghízom, megint nem lesz mit felvegyek. Én így tartom szinten a súlyomat.

Ha kidobnám, biztosan tudom, azonnal lefonnyadnék vagy felfújódnék.

A plusz és mínusz kilók mint egy szörnyeteg állnak az ajtó mögött.

Egy percig ne figyeljé, s máris behálóznak.

Kell még néhány szekrény. Megvan az ajándék - mondom. Úgysem tudtad mire költs.

Így maradunk békében.

Az ötvenes évek, a gyűjteményem és én. Akinek egy gönce sincs, mit magára vegyen.

Amerikából jöttem, mesterségem címere...

Panni elvesztette a fonalat.

Multinál dolgozott évek óta.

A férje szép és sikeres karriernek örvendett.

Házat akart, házat vettek.

Kertet akart. Kertjük lett.

Ki akarta cserélni az autóját. Kicserélték.

Nyaralni akart egzotikus helyeken. Nyaraltak.

Üresnek érezte a kapcsolatukat és az életét. Gyermeket csináltak.

Először egyet, majd ízibe még egyet.

Unatkozott mellettük. Odaálltak a nagyszülők.

Besegítettek, hogy visszamehessen dolgozni. Visszament.

Aznap reggel, Karácsony előtt másfél héttel úgy szállt ki az autóból, mint egy agyhalott.

De Panninak nem az agyával volt baj, hanem a lelkével.

Azzal a lélekkel, amely mindent kapott.

Olyan volt, mint egy elkényeztetett, betelni képtelen gyermek.

Akarom, most azonnal - tessék - ment az adogatás az Élet és Panni között.

Minél többet kért és kapott, annál üresebb lett.

Egyszer ő maga, majd az élete, végül a szerepei.

Kifogyott belőlük.

Aztán már kérni sem tudott.

Ott feszengett, nézelődött, hogy mije hiányozhat? Mi lenne ami betölthetné, de semmi nem volt, amire vágyhatott volna.

- Amikor az ember eljut arra a pontra, hogy semmire sem vágyik, halott. - gondolta Panni, aki egész életében vágyott és kapott.

Életében először arra vágyott, hogy valami baj érje. Valami, amiért küzdeni kelljen. Ne a gyermekeivel, hanem vele, vagy velük. Amiért ő tud harcolni, amit ő tud kivédeni, amiért neki kell tennie.

Mondjuk egy betegséget - de ne legyen rák, mert az kétélű, vagy egy szeretőt - de ne legyen túl fiatal, kedves és szép, mert a mérleg lehet nem az ő felére fog elbillenni, vagy valami munkahelyi gikszert - például, hogy dobják ki, mint a kutyát, hogy kelljen keresgélnie, újradefiniálnia önmagát. Igen. Ez jó lenne. Ez a legbiztonságosabb, hiszen nem eshet senkinek bántódása.

Másnap beadta a felmondását.

Ukmukfuk

Magyarázat nélkül. Összepakolt és lelépett.

A fa alatt két boríték lapult többek között. Egyiket magának, másikat a férjének címezte.

A férje borítékában az azonnali hatállyal felbontott munkaszerződése volt.

Míg a sajátjában az új képzések ajánlatai, ami közül választani fog. Mert ez volt a terve. Megkeresni önmagát. 

Amerikából jöttem, mesterségem címere...

Amíg elégedetten lapozgatta a képzés ajánlót, a gyermekei nyújtogatták feléje ragacsos kis kezüket, de nem érték el.

Panni messze volt tőlük is és magától is.

A férje is kért valamit az angyaltól. 

Ő Pannit szerette volna megtalálni. Pannit, az anyát, a feleséget, a szeretőt, a barátot - akit valahol útközben elhagyott.

Mert minden életnek van valami vesztesége.

Karácsonyváróba

Tavaly toronyóra volt, azelőtti évben lánc.
Minden év überelni igyekezett az azt megelőzőt.
- A gyerekek miatt..., hogy lássák, nekünk is jön az angyal.
Volt egy hulla fáradt anya.
De bejgli szarásig.
Na meg sonka, töltött káposzta, sült, főtt, sütött és hidegen bekavart, majonézes és diétás, cukros és édesítős.
Étvágya nem volt senkinek.
Az ajándékok halmokban álltak a fa alatt.
Az alatt a fa alatt, amelyet anya és apa díszített fel aznap éjjel.
Mint minden évben összebogozódtak az égők. A végén már csak arra volt erejük, hogy a tetejére hajítsák gúzsban. A cirkusz elszívta minden energiájukat.
Az ajándékok halma szemét hegyeket hagyott maga után.
Frissen a papírokét és szalagokét.
Egy évre rá a törött és meghibásodott játékokét.
Amiért kifulladásig rohantak és százakat fizettek.
Hogy aztán törleszteni tudják majd egész évben a részleteket.
A gyerek meg már arra sem emlékezett mit is kapott.
Mert mindent is.
A kutya farkára is bogot kötöttek, ha az kellett az aranyszarónak.
Aztán anya csíkot húzott.
Eddig és nem tovább.
Idén mindenki magát adja.
A sütit szavazás alapján döntjük el. Egyet és kész.
A bejgli bóti lesz.
Ajándék nekem nem kell. Hacsak az együtt töltött időt, a békét és a szeretet nem nevezzük annak.
Az így nyert összeget új égőkre költjük, még mielőtt letépkedjük egymás fejét.
Mert a gyerekeknek végre, először látniuk kell, hogy nem a szeméthegyeké a főszerep - hanem az örömé.
Apa ferdén nézte.
Apa minden újat fenntartással fogad.
De aznap este, amikor a fa díszítése közben nem kellett egymás torkának ugrani - már egészen biztos volt benne, nem hülyeség ez az új szabályrendszer.
Első év volt, amikor nem rohangáltak, hanem célirányosan megvettek egy előre megfontolt dolgot a gyerekeknek.
És első éve volt annak is, hogy képesek voltak megfogni egymás kezét.
Ha ezért is, de megérte...

álmok és valóságok

Az előtte lévő kosarában bifiduszos joghurtok, mascarpone, a mögötte lévő diétás müzliszeleteket és zéró colát és mandarint pakol a szalagra. 

Mindenkinél több van, mint amennyit egyedül megehetne. 

Az első a bank alkalmazottja, ahogy az oldalán fityegő kis névtábla hirdeti, a mögötte lévő is irodába siethet, kis kosztüme alapján.

Nála egy zacskónyi fehér szemű bab van.

Fuszulyka leveshez.

3,5o.

Hagymára már nem jutott.

Öt lejig a kenyér ára van.

A bab feladata, hogy megtöltse a bendőt.

A kenyéré, hogy hangsúlyozza a telítettséget.

Napi egyszer. 

Délben. 

Este korán sötétedik. Hamar lefekszenek.

Villany sincs. Egy gyertya feladata megtörni a sötétet.

Meleg sincs.

Épp annyi, amíg belealszanak a fázásba.

Kábé eddig tart a kenyér és a fuszulyka is.

Innen már az álomé a főszerep.

Azé, ahol fogyókúrázni kell, hogy beleférjenek a kis kosztümbe.

Mandarinokkal, zérós colákkal és müzli szeletekkel. Nem csokissal, hanem gyümölcsössel.

Falun nőtt fel.

Tyúkok, disznók, kakasok, tehenek és lovak között.

Szeretetben vagy nem, nem tudja. Felnőtt.

Aztán beköltözött a városba.

Kilencedikes volt.

Egy világ tárult fel előtte.

A szobatársai mondták, hogy illene szőrt szedetnie, meg a szemöldöke sem ok, aztán a bajuszát is kirántották. Majd először szülinapján vitték el manikűröshöz.

Mint aki hazaérkezett.

Csecse-becse, könnyed társalgás, amelyben csak ő volt feszélyezett.

Nagyvárosi nő akart lenni.

Aki bárkivel, bármiről könnyen elcseveg.

Elvitték vásárolni.

Ruhatára lett, élénk és sötétebb színekkel, a kötelező fekete koktélruhával, harisnyákkal minden színben, kiegészítőkkel, sálakkal.

Eljárt szórakozni.

Megtanult véleményt formálni.

És talált egy fiatalembert.

Akinek soha nem mesélt a tyúkokról, disznókról, kakasokról, tehenekről és lovakról.

Az új önmagát adta el.

Aki könnyed, bájos, divatos, nőies, diétázik, kozmetikushoz és mani-pedibe jár, van saját fodrásza és hetente csajos napja.

A fiatalember ráharapott.

Pont ilyen nőt keresett.

Azt nem tudta miért, de ezt diktálta a trend.

A barátai is ilyeneket tartottak.

Lazán jártak három évet, majd jött az esküvő - tyúkokkal, disznókkal, s mindennel ami a csomaghoz tartozott. Kicsit meglepő volt a gyökér, de nem visszataszító.

Falura nem jártak haza.

Az nem volt trend.

Trend volt a gyermekkorban elmulasztott nyaralások bepótlása év közben.

Az állandó elfoglaltság. A kliensek sűrű beosztása, akiknek a nyaralásokról és újabb tervekről lehetett mesélni.

Kicsit üres volt az egész történet, de nem volt divat a telítettség állapota.

Mindenből minimál.

Ételből, lelkiekből, egymás társaságában töltött időből. Gyerekekből. Szülőkből.

A gyerekek nőttek.

Hamar önállósodtak, mert nem volt más választási lehetőségük.

A nagyszülők falun, ők a városban. Ha nem nyaraltak, estig dolgoztak, hogy majd nyaralni tudjanak télen, tavasszal, nyáron és ősszel. 

Amíg a gyerekek ettek, őt edzeni jártak munkaidő után.

Ez folyamatos konfliktus forrás volt.

Duci gyerekek és feszes szülők párbaja.

Ne egyél, mit eszel, miért eszel, mozogj, menj gyalog, tornázzál, ne nassolj, húzd be a hasad, megint kihíztad a nadrágod, mileszígyaztánveledfiam?

Egyre kevesebb kép készült a családról.

Egyre több az instára és a fbre a sportteremből, az edzőcipőről, az új mezről, az új ketodiétáról, a legvagányabb csajosnapról és a legutolsó buliból.

A gyerekek egyiken se.

Vállalhatatlan volt az ellentét.

Fit szülők és eltunyult gyerekek között.

Nem tudott a gyermekekre nézni úgy, hogy ne akadjon meg a szeme a hurkákon és rendellenségeken.

Nem mint anya, hanem mint külső szemlélő nézte a gyerekeit.

Büszke volt rá.

Nem elfogult, mint más, mint legtöbb kliense meg barátnője.

Ő pontosan látja, hol van elásva a kutya.

A lánya másodikban már nagyobb nadrágot hordott, mint ő.

Borzasztó, fújtatott magában.

Egyszer a tévében egy cseszetlen nő, nagy tokával azt mondta, hogy a szülői hozzáállással van baj. Az egyre kevesebb együtt töltött idővel, a folyamatos rohangálással, a vakációs együttlétekkel, amik miatt a hétköznapokra nem jut szülői jelenlét. És életmódváltást ajánlott.

Micsoda hülye - mondogatta a barátnőinek.

Egyszer a saját elhízott seggével kéne foglalkozzon az ilyen, s nem más életének a kielemzésével.

Mi maximálisan megadunk mindent a gyermekeknek.

Felelősségre tanítjuk. Megmutatjuk a világot. Esélyeket biztosítunk. Ennél több mi kell?

Bezzeg én...

Bezzeg mi...

Aztán már nem volt idő foglalkozni ezzel sem.

Jött a tél. Újabb síszezon - nemisemberakinemsízik - újabb feldolgozandó téma a szalonban:

- ti hova mentek az idén?

Az utolsó dolgok egyike, amit még önállóan végigcsinálhat.

Egy ideje leszűkült ezeknek a köre.

Ő az önálló.

Akinek egyszerre két munkahelye volt, hétvégén egy harmadik. Felnevelt egyedül két gyermeket. Rendezte a szüleit. Állandóan zsonglőrködött a programokkal és elért mindenhova. Megoldott minden egyes problémát, elgördített minden egyes akadályt ami az útjába került és ezen felül maradt ereje bíztatni másokat. Az elesetteket, a gyengébbeket. 

Na ezzel összeegyezhetetlen a betegsége.

Még a nevét is képtelen megjegyezni.

Csak azt tudja, amit átél.

Hogy már nem önmaga.

Hogy egyszer csak, mint egy függöny leereszkedik a homály az elméjére és onnan nincs tovább.

Nem tudja, hogy ki ő.

Mit akar.

Hova indult.

Hol lakik.

Vannak e gyerekei. Esetleg férje. 

Semmit nem tud.

Gubbaszt.

Várja, hogy jobb legyen.

Hogy visszatérjen.

Hogy felvonják a kortinát. És ismét kitisztuljon minden.

Van, hogy egy egész nap eltelik és van, hogy csak órák kellenek.

Türelemben és gubbasztásban mérve.

Próbált küzdeni. Tagadni. Elmenekülni. Dacolni. Depresszióba esni miatta. Csak elfogadni nem tudja.

Ma fogorvoshoz jött.

Muszáj volt.

Aggódtak érte a gyerekek.

- Nem egyedül anya, elkísérünk...

Ők nem tudják, hogy ebbe a kísérgetésbe hal bele.

Ezzel elismerik és meghajolnak a betegség előtt. Küzdelem nélkül.

- Megoldom egyedül. Végülis csak egy fogorvos. A fogam meg a számban van, elhagyni nem tudom. S ha már ott leszek, ha én nem is, de ők tudni fogják, hogy mi miatt mentem oda.

Minden rendben ment.

Ameddig le nem jött.

Ki kellett volna jönni a rendelőből.

Az épületből.

És nem találta a kijáratot.

Lassan magát sem.

A köd egyre vaskosabb lett.

Pánik roham vett erőt rajta.

Ennyire tudatosan még soha nem élte át önmaga és a valóság elvesztését.

Úgy csúszott lefele, mint fiatalkorában a Bekecsen, amikor lefele húzta a nehéz zsák. Csak addig, amíg Sanyi meg nem állította. 

Jó lenne egy sanyi. Egy lendület. Valami, ami továbblöki.

Megmutatja a kijáratot. A zárat. A menekülési útvonalat. Az otthona fele vezető utat. Önmagát.

Leült az épület lépcsőjének a fokára.

Behunyta a szemét és nem gondolt semmire.

Csak arra, hogy ez az utolsó alkalom amikor eljöhetett.

Ez a pont, ahol bele kell simulnia a betegségbe.

Alzheimer..., hát eszébe jutott.

Semmi más nem, de ez igen.

Nevetni kezdett.

Hangosan. Csilingelve. Ehhez nem kellettek emlékek. Elég volt a belesimulás.

Talán ez a kulcs mindenhez.

Mindenhez is.

megszentelt idő

Amikor egy gyermek elveszíti a szülőjét, akkor válik felnőtté.

Addig valakinek a gyereke, a fia, a lánya.

Hiába nőtt fel, dolgozik, karriere, gyermekei és élettársa van - gyermek.

Valakinek azt mondja, hogy anya és apa.

Valaki állandóan aggódik érte.

Valaki nézi az órát, hogy hazaért-e már, evett e eleget és pihen e kellőképpen.

De amikor elveszíti szülőjét, ő maga válik felnőtté.

Apa lesz.

Férfi lesz.

Család fő lesz.

Neki kell számon tartani, elintézni és megoldani dolgokat.

Döntéseket meghozni, amit addig gyermekként hozott meg és így belefért a hiba vétés lehetősége.

De felnőttként már nem lehet tévedni.

Vagy amennyiben igen, azonnali megoldásokat kell keresni és bevetni.

Ezért annyira fájdalmas a szülő halála.

Egyszerre szenved bennünk a gyermek és a szenvedés által válik felnőtté.

Tisztában van azzal, hogy valaki egyedül maradt.

Most már neki kell számon tartania, aggódnia, lesnie az órát, hogy evett e és eleget pihent e.

Az igazi átváltozásnak nem hirtelen kell végbemennie.

Hanem éveken át.

A megszentelt időkkel.

Hogy tudom, hogy egyszer már nem leszel.

Onnantól kezdve már bennem élsz tovább.

Így szinte kötelességem magamba szívni azokat a dolgokat amik téged jellemeznek.

Elfogadni jót és rosszat, hibákat és erényeket és csak azokat továbbéltetni, amelyek értékek.

Mert ez a gyermek feladata.

Nem ítélkezés a szülő felett.

Hanem megismerés, elfogadás, a jó továbbmentése, a hibák és rossz elhagyása.

Így leszünk generációról, generációra jobbak, többek.

A megszentelt időkkel, a feltétel nélküli tisztelettel és szeretettel és a jó továbbmentésével.

Ez az egyetlen örökség amelyre gyermekeinknek szüksége van.

Hiszen a vagyon elvész, a ház elég, a szavak elszállnak, a szeretet az marad.

Szeretett aposom emlékére

A szív amikor összetörik, pontosan olyan hangot ad ki, mint egy törött testrész.

Beleroppan az egész elme és a fizikum.

A fájdalom végigfut mindenen.

A törés betölti az egész valót.

Az ember válla összecsuklik és csak az egyenes gerinc tartja már a vázat.

Amikor két ember élete, jól-rosszul éveken át összefonódik – első években berzenkedve az összenövés ellen, kitörési, szabadulási kísérletekkel az egyéniség megőrzése érdekében, majd belenyugodva az elkerülhetetlenbe, egymásbasímulva, mint két imádkozó tenyér – olyan az elválás, mint egy funkciónális testrész elvesztése. A kézé, a lábé, a melleké, a nyaké vagy a fejé.

A fájdalom teljeskörű.

Roppan, reccsen, leválik és sajog.

A fájdalom az amputált végtagok fantomfájdalmához hasonló.

Kereslek, de te nem vagy.

Szólnék, de te nem válaszolsz.

Szeretnélek, de te nem tudom, hogy viszont szeretsz-e.

Terveket szőnék kettőnknek, ahogy eddig is tettem, de te már nem vagy mellettem.

Nem csak a jók jutnak eszembe. Még csak nem is a rosszak.

Szagok, illatok, bűzök, hangok és zajok hoznak vissza és tartanak mellettem a hétköznapokban.

Erre haragudtál, ez zavart, ez tetszett neked, ezt nagyon szeretted, ezt csak érted csináltam, ezt mindig érted ettük.

Ha meg akarlak tartani magamban – ezeket a dolgokat kell tennem.

Csalás, de mintha kicsit visszahoználak általuk.

Mert nélküled már nem vagyok Én.

Én ugyanis csak veled vagyok teljes.

Nélküled nem is tudom definiálni magam.

Én akit te szerettél.

Én akire haragudtál.

Én akit megszidtál.

Én akit a párod voltam.

A gyermeked szülője.

A másik feled.

Az amelyik most hiányodban fáj és sajog.

Mert én és te egyek lettünk.

Valamiért ketten voltunk teljesek.

S most nélküled reccsen, roppan, fáj, sajog.

Soha nem múlik, legfennebb tompul.

De gyakran viszket.

A lelkem mint egy inda fonta körül a tiédet. És most mint egy imádkozó kéz, a semmit markolja, hiányodban.

Maradok Én és a fájdalom. Az utolsó napig.

Ami első nap lesz. Annak a napja, amikor újra én és te leszünk.

Remélhetőleg örökre.

A fájdalom van.

Különböző formákban.

Az emberi élet része.

Amit a gyermekeink elől rejtegetünk, bagatellizálunk, eljátszunk. Hogy majd még nagyobb erővel verje őket fejbe a kamaszkor.

Teher alatt nő a pálma...

De pálmáink kókadoznak, mert nem tudunk bánni a szenvedéssel és fájdalommal.

Ami soha nem úgy működik az életünkben ahogy kellene.

Mert van, hogy összehoz, és van, hogy eltaszít bennünket egymástól.

Van, hogy megengedjük, hogy tanítson és van, hogy elzárjuk a szíveinket a tanítástól.

És a sokadik tanításra sem nyílik meg a szívünk.

Közben életek jönnek és életek mennek - csak a tanítás örök.

Illetve az esélyeink, hogy megértsük, amiért itt vagyunk.

Letegyük a fegyvereket, a pajzsot, elássuk a csatabárdot és nyissuk meg valónkat annak, amiért újabb és újabb köreinket futjuk.

Ismerek egy anyát.

Annyi fájdalom és vesztesség volt az életében, ami három életre is sok.

Betéve tudja a törvényeket.

A törvényeket és a prófétákat.

Csak a szíve maradt hét lakat alatt.

Az élete mintha ismételné önmagát.

Beenged, elveszít.

Beenged, elveszít.

Újra és újra azokkal a hibákkal.

Megállás nélkül.

És mint egy elátkozott társasban - ugyanonnan indul és ugyanoda érkezik is vissza.

Semmi nem képes kirántani abból az állapotból, amibe beragadt.

Remélhetőleg majd lesz egy szó, egy dallam, egy ember, egy mondat, egy üzenet, egy illat - ami képes lesz felnyitni a szemeit.

A szemeit és a szívét.

De amíg nem - sok lesz még a fájdalom.

Kíméletlenül sok.

Mert tanulni vagyunk itt.

Formálódni.

És ennél jobb mester, fa faragó még nem született.

A könnyű élet, a fájdalom mentes lét - pihenő. Állomás.

Az igazán lényeges dolgok, mindig az úton történnek.

Amikor sajog a lélek a teher alatt.

És pihenni csak elvégzett munka után esik jól.

teher alatt nő a pálma...és ha virágba is hajt, egészen biztos, hogy megérkeztünk.

És onnan visszanézve az út is más lesz.

Hiszen az egész - soha nem csak a részek összege, hanem azok szimfóniája. Amelyben a legszebb hangot mindig a fájdalom üti le.

meggondolatlan anya, brutális gyermekek

Hallom elítélsz.

S hát milyen anya az ilyen, aki hokiztatja a gyermekeit?

Csak a sport. A végén a tanulás róvására fog menni.

A sok utazás, kiégeti a gyermekeket.

És agresszívek lesznek - mert az már mindenki tudja mennyire brutális sportág a hoki.

Nem mondod!...

A gyermekek hokiznak egy jó ideje.

Nézd meg a lányom.

Nyíló rózsabimbó a maga 12-ik évében.

Öt éve űz egy szerinted fiús, brutális sportot. De szeretettel meghívlak. Nézd meg. Győződj meg a saját szemeddel.

Nála nőiesebbet nem láttál.

Hogy izmos? Igen.

Hogy nem fog vele senki játszadozni? Az biztos.

Mert közben a hoki erre is megtanította.

De ott van a gyermek.

A lélek embere. Vízkék szemein megható a világ.

Ha nem kezd el sportolni - nem állna készen az életre.

De egy olyan kapuban, ahol a korong komoly sebességgel közeledik felé, akár az élet, és ahol az ellenség minden szögből támad, megtanult küzdeni.

Magáért, a testvéréért, a megerősítésekért és elsősorban a csapatáért.

Egy csapat nem eleve adott.

Ott helyet kell csinálni. Oda be kell illeszkedni. Ott meg kell határozni önmagad, a szerepedet, megmutatni az erődet és erőtlenségedet - annak érdekében, hogy eggyé válhassatok.

Na az én gyermekeimnek elsősorban ezt adta a hoki.

És ezt egyetlen dolog képes megadni. A sport. Mert művi helyzetben nem tanítható. Ezeket a képességeket, ismereteket a szülő nem tudja átadni a gyerekének. Ide a sport kell, mint helyzet és állapot és a csapattársak, mint ellenségekből lett testvérek.

Ami az agressziót és brutalitást illeti, amiről említést tettél - nos, ez is mélyen vitatható.

Az én gyermekeim ugyanis erősek.

És mint ilyenek soha, semmilyen helyzetben nem kívánnak visszaigazolást az erejükre.

Magyarán, soha nem kezdenek ki gyengébbekkel, de még erősebbekkel sem. Pontosan tudják mennyit érnek. De ha valaki beléjük köt - elborul az agyuk. És utána, ott, azon a helyen már fű nem nő - nos ennyiben brutálisak csak. Bárcsak a társadalom is el tudná ezt mondani magáról. Akkor nem lenne baj.

De szintén ez a brutális sport tanította meg őket megfogni a munka végét, megvédeni a gyengébbet, életet adni a többiekért, megoldásokat keresni élesben és beosztani az idejüket.

Mi nem igazán szoktunk unatkozni.

Iskola, tanulás, edzés, pihenés.

Hétvégeken - tanulás, mérkőzés, utazás, pihenés.

Ők nem vakaróznak a tankönyvek előtt.

Megtanulták beosztani az idejüket.

Cakk-pakk, mert menni kell.

Nincsenek üres idők.

Nincsenek beteges szakadékok egyik tevékenységtől a másikig - akció van.

És mindennek helye és ideje van.

Mert rövid az élet és nagyon élesek a célok.

ők már azt is tudják mit akarnak kezdeni ezzel a rövid élettel.

Számba vesznek alternatívákat, fontolgatnak, döntenek, megmásítják - míg az, aki nem ennyire kifacsart - az egyetem ideje alatt is vegetál. Nem siet sehova. Nem hajtja semmi. Van.

Az utazás - na látod, az nagy falat.

De keretezés kérdése az egész.

Mi megtanultuk átkeretezni.

Közös időnek, csapatépítőnek, egymásrahangolódásnak, olvasásnak, gondolkodásnak, közös tervezésnek szentelni az erre szánt órákat.

Nektek például mikor volt utoljára a birtokotokban egy közösen eltöltendő 6 óra? Ami alatt együtt lehetettetek, beszélgethettetek, csendben elmélyülhettetek egymás társaságában?

Nos nekünk hetente van ilyen.

És megtanultunk élni ezekkel. Örülni nekik. Mert soha vissza nem térő alkalmak, amit ráadásként kaptunk az élettől.

A csomagolás nem a legszebb, de idővel értékké szelidűl.

Csak ennyire agresszív és brutális amit mi teszünk. Ólmos fáradtságokkal, izomlázakkal, fejlődésekkel és bukásokkal, sikerekkel és jó nagy kudarcokkal, hangokkal, szagokkal és zajokkal. Amiket jó sok mosoly és hatalmas összetartás fűszerez.

Hiszen mindeközben  csapat lett a család és család lett a csapat. Ezt teszi velünk a jégkorong.

Mennyire brutális ez már, nem?

hórá unirii

Ferencke nem szeret tanulni.

Anyu minden nap elmondja, hogy elevenen megnyúzza.

-          nem lesz belőled semmi, fiam! bezzeg én, a te idődben a mezőre jártam, segítettem az állatok körül, fát vágtam, hasogattam, kitakarítottam az istállót, neked meg csak tanulni kéne, s arra sem vagy képes

Ferencke nem szeret tanulni.

Három tantárgyból áll bukásra.

Matek, fizika és kémia.

A többiből sem fényes, de legalább nem fenyegeti veszély.

Valósággal retteg attól a kérdéstől, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

Semmi.

Azt sem tudja mi is kéne érdekelje.

Mert például érdekli a pénz. Na meg a hírnév. De sajnos sem énekelni, sem táncolni nem tud.

Egyszer mondta valaki a barátok közül, hogy ha valaki fiatal és jól néz ki az elég. Degeszre keresheti magát. Aztán másvalaki megcáfolta, hogy ez nem elég, olvasottnak is kell lenni, mert a vénasszonyok nem szeretik a buta férfiakat.

Ferencke nem szeret olvasni sem.

Olyan szomorú lesz tőle, hogy alig tudja összekaparni magát.

És ki szeret szomorkodni?

Hallotta, hogy az iskolában, valami buli lesz.

Aztán másvalaki azt mondta, hogy nem is buli, hanem ünnepség.

Ismét más úgy vélekedett – hogy egyeseknek ünnepség, másoknak tor.

Ferencke nem gondolt semmit.

Várakozott.

Ebben volt nagy.

Aztán jött a matek tanárnő és azt mondta, aki hórázik, az átmegy matekből.

Ugyanezt állította a kémia és fizika tanárnő is.

Ferencke nem szeretett hórázni.

De átmenni szeretett volna.

Mert a hórát mégiscsak jobban járja, mint a mateket, fizikát meg kémiát.

Egy hóra anyuért… - gondolta.

Az lenne az igazi ünnep.

Hármas ünnep.

És felállt hórázni.

Anyus magán kívül volt a bizonyítványtól.

-          átmentél fiam, hogy a pokolba? eladtad a lelkedet az ördögnek?

Ferencke nem tudta, hogy anyus mennyire áll közel az igazsághoz.

Ahogy azt sem, hogy ajándékokat néha véren veszünk. Ha tudjuk, ha nem.