Románul tanulnak a gyermekek

 - a harmadikos napi leckéje Hans Christian Andersen Pöttöm Panna című meséje, míg az ötödikes a Retezat hegységről tanul. Na nem a könnyen emészthető módban, amelyben a leckét végigolvasva megtudjuk, hogy anyuka, apuka és két gyereke úgy döntött. hogy az idén a külföldi, trendinyaralás helyett bevállal egy az országunk szépségeit feltáró körútat. A következő dolgokra volt szükségük, míg ezeket be kellett szerezzék, x kilómétert tettek meg és ez meg az történt velük az uton. Erre ők így és így reagáltak, ami még közelebb hozta a technikai eszközöknek köszönhetően egymástól elidegenedett család tagjait egymáshoz. Esténként a tűznél, amelyet apa rakott fiával mély egyetértésben, beszélgettek, történeteket meséltek és jövőterveket szőttek. Nem. A lecke egy száraz útmutató kezdő hegyimentők számára. Ha létezik ilyen kiskönyv, akkor ez onnan lett ki-copy-paste-elve. Kérdem a leánkát ért e belőle valamit. Igen mondja. Olvastuk...

Gondolom egy-két szót elcsípett, a többit maga tette mellé saját gazdag képzeletvilágának köszönhetően. A házi feladat lényege segíteni a tanult lecke rögzítésében, elmélyítésében, megértésében. Az egyik feladatnak köze sincs hozzá. A kétezres évek elején divatos smsírási stílust hozza vissza mindent egybeíró szavaival és mondataival. Ezeket kell külön választani, hogy értelmes mondatot kapjanak. A második feladat a megadott szövegben való tájékozódást hivatott elsajátíttatni. Megadott válaszokból kell kiválasztani a kérdésre helyes választ. Nem egyszerű kérdések. Beugratósak. Ha erre megyek és emellett haladok el - milyen erdőn kell keresztülmennem. vagy ha itt ereszkedem le ezen a csapáson a másik helyett milyen látvány tárul a szemem elé.

Hogy mennyit ért belőle nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem sokat.

Feltevődik bennem ezredszerre a kérdés - mi a fene van a tankönyvíró szakemberekkel? Hiszen sem a magyar, sem a román könyvben nincsenek érdekes, ennek a korosztálynak való leckék. Unalmasak, arra sem méltók, hogy felkeltsék az ember figyelmét és érdeklődését, mechanisztikus válaszadásra serkentenek és megutáltatják a gyerekekkel az adott tantárgyat.

Emlékszem, amikor egy magániskola keretén belül egy tíz fős csoporttal angol nyelvet tanultunk. Addig számomnra az angol egyet jelentett a nehezen elsajátítható írással és az igeidőkkel. Aki ezeket nem tanulja meg, azzal nem lehet tovább haladni.

És akkor iskolán kívül - túl  Catcher in the rye-on - besétált egy fiatal tanár. Esküszöm már a nemére sem emlékszem. Csak a nagy iegeneire: ahogy helyzetjátékok, beszélgetések, egyszerű szövegek alapján hónapok alatt óriási eredményeket ért el minden egyes képzésben részt vevő hallgató esetében.

És itt vagyunk mi, fejünkben versekkel, szövegrészletekkel, elemzésekkel, költők és írók életének főbb eseményeivel - és képtelenek vagyunk magunkat deszkurkálni egy egyszerű, minden napos helyzetben.

Mert nem tanultuk hogy mondják pl a szitának. Arról valahogy egyik költő vagy író sem közölt lényegeset. És lesétálunk az üzletbe és fogalmunk sincs hogy kell kérni egy szitát.

Vagy elkéri a csapattárs anyja az asztalnál a merítő kanalat és nézem mint barom, mert életemben nem hallottam ezt a szót, holott mindigis itt éltem ebben az országban.

Akkor ki a hibás?

Anyám? Hogy nem mondta el két nyelven a dolgok megnevezését?

Én, hogy amikor felnőttem, ebben a városban alig voltak románok? A negyed amelyben éltem egy román gyermeket tartott nyilván. De annak is magyarok voltak a nagyszülei és az anyja. Amikor az apja elment a postásnővel, ő is magyar lett.

Nem!

Hibások azért vagyunk, mert fejet hajtunk ennek az aberált rendszernek. Mert hagyjuk, hogy gyermekeinket is hasonló módon vezessék félre, mint minket. 

Amíg nem csinálok egy jó nagy cirkuszt a fentiek miatt, addig szépen megérdemlem, hogy csúfoljanak, nevessenek és kitárgyaljanak, mert képtelen vagyok sokadmagammal elsajátítani az ország nyelvét, amelyben élek. Utólag kár is magyarázzam a bizonyítványomat, lényeg, hogy nem csak nekem nem megy, egészen biztosan a gyermekeimnek sem fog!