Iskolakezdés

Nagyon kevesen vannak azok, akiknek örömöt szerez, vagy akik izgalommal várták a mai napot, az iskolakezdés napját. A szülőnek is megterhelő a megszokott rutinba való visszacsöppenés, a más, ahogyan az évzárót követően ijesztő volt előrevetíteni a gyerekek rendelkezésére álló három hónapot, amit le kellett fedni programokkal, felügyelettel, értelemmel és nem utolsó sorban anyagiakkal.

A megszokás nagy úr. Most azt szoktuk meg, hogy reggelente nem kell költögetni, rohangálni, időpontokat tartani, szendvicseket pakolni, tanulni, tanulást és edzésidőt egyeztetni. Minden ráérős volt, csak ritkán lebegett a fejünk felett rémísztő esőfelhő gyanánt az iskolakezdés közeledő napja.

Amit végül kollektíven beidéztünk, hiszen eljött.

A szokásos semmitmondó beszédekkel, amit nem csak a diákok, de még a tanárok és szülők sem hallgatnak. Az alapzaj miatt, a nyelvi nehézségekből fakadóan, a rendszertelenség és szervezetlenség miatt és hogy a vezetőség képtelen eldönteni, hogy kinek is szeretne megfelelni, kihez is akar szólni . gyerekekhez vagy szülőkhöz. Így dönt végül amellett, hogy nem szól senkihez. Csak beszél.

Amióta szülő lettem - egy teljesen újfajta kihívással találtam szembe magam: az egymás rettegtetésének művészetével. Amikor kicsik voltak a gyerekek mindenféle körökre, foglalkozásokra, úszásra, masszázsra, mozgásfejlesztésre, csoportfoglalkozáskora hordtam őket. Ahol kifejezetten jól érezték magukat, tanultak, fejlődtek. Ehhez azonban nekem is meg kellett értenem, még jól az elején - hogy senkinek nem kell megfelelnünk. Ha a gyerek éppen álmos a foglalkozás idejére, vagy nyűgős - akkor az. És úgy veszünk részt ahogy tudunk - nem kell tökéletesnek lennünk. Amikor ezt megértettem és alkalmazni kezdtem elértünk oda, hogy a gyerekek és én magam is jól érezhettük magunkat. Voltak akik már egy nappal előtte görcsölni kezdtek ezek miatt a dolgok miatt, így mire elértek a gyerek végigüvöltötte a foglalkozást, az anyuka meg hétszer beleizzadt a nyugtatgatásába és bizonyítási vágyába, hogy a gyerek soha nem ilyen - fogalma sincs most mi érhette.

Emlékszem arra az alkalomra is, amikor a szülők számoltak be gondjaikról, örömeikről. Talán 15 anyuka lehetett jelen. Minden egyes anya elmesélte, hogy a gyereke eszik, az éjszakát átalussza, apának örül, a nagyszüleit megismeri, napközben eljátszik, míg anyuka mos, főz, takarít és a szexuális életük eddig nem ismert gyönyörök magasságába repítette őket. Én pedig elmeséltem ennek ellentétjét - hogy a gyerekek sírósak, állandóan szopnának, a hátamra vannak kötve egész álló nap amíg mosok, főzök, takarítok, az éjszakát nem alusszák át, felkelnek minimum háromszor és nehezen alszom vissza, ha egyáltán sikerül visszaaludnom - aminek eredményeképpen sokszor érzem, hogy kidobom őket az ablakon (földszint) és letépem a férjem fejét, ha szexuálisan próbál közeledni hozzám kétszer két szoptatás között. Úgy néztek rám, mintha leprás lettem volna. 

- Na de kérem... hiszen ez hallatlan...

Éppen így vagyok a mostani rettegtetésekkel is. Hogy jajj Istenem, a gyereked ötödikes lett, na aztán most lesz hadd el hadd... Fogadni kell tanárokat mellé, mi lesz a románnal, fel kell zárkózni a matekkel, idegen nyelvekkel, aprópó, egyetemre hova jelentkezik?

Álljon meg a menet!

Minek kellene tanár? Mivel is kell felzárkózni? És miért is kellene leadjuk a jelentkezési lapot már most, ha egyetemre szeretnénk menni?

Miért nem koncentrálhatunk egyelőre arra, ami éppen van: hogy sikeresen befejezte az első négy elemit, hogy elkezdi az ötödiket és valóban nem megy neki még jól a román, de annyit tud, amennyit elvártak, megköveteltek tőle. Lépésenként megtanulja azt is, ami hátra van. Azért fogalmazok így, mert beszélő szinten a nyelvet nem az iskolába fogja elsajátítani. Hanem a sporttársaktól (rendszerint ellenség a hokiban), játszótársaktól, iskolatársaktól, esetleges jövőbeli barátoktól.

Számomra az ötödik osztály a következőt jelenti:

- megtanul tanulni

- megszokja, hogy nem egy, hanem több pedagógus fog vele dolgozni

- minden órára más követelményeknek kell eleget tegyen

- minden egyes tanárban megfelelő benyomást kell keltsen

- reményeim szerint az olvasást megszereti - egy jó magyartanárral, aki megfelelő könyvek fele irányítja - elsajátítja, hogy a könyveknél jobb barát, csak a kutya, aki szintén akkor tud a legnyugodtabban aludni, ha a gazdi közben olvasgat és vakargatja a füle tövét

Minden napnak megvan a maga félelme és öröme, kihívása és sikere, kudarca.

Ha már ma nem ijesztegetem magam és a gyermekeimet azzal, hogy Istenem mi lesz velünk 12-ben, akkor semmi nem lesz. Szépen, lassan, egyesével vesszük az akadályokat, úgy, ahogy kell.

Mert akkor válik az ember dezorganizáltá, kapkodóvá, tehetetlenné, ha egyszerre akar mindent megoldani. 

Mert, 

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

és én is erre fogom nevelni őket...de elsősorban folyamatosan önmagamat :)