Románul tanulnak a gyermekek

 - a harmadikos napi leckéje Hans Christian Andersen Pöttöm Panna című meséje, míg az ötödikes a Retezat hegységről tanul. Na nem a könnyen emészthető módban, amelyben a leckét végigolvasva megtudjuk, hogy anyuka, apuka és két gyereke úgy döntött. hogy az idén a külföldi, trendinyaralás helyett bevállal egy az országunk szépségeit feltáró körútat. A következő dolgokra volt szükségük, míg ezeket be kellett szerezzék, x kilómétert tettek meg és ez meg az történt velük az uton. Erre ők így és így reagáltak, ami még közelebb hozta a technikai eszközöknek köszönhetően egymástól elidegenedett család tagjait egymáshoz. Esténként a tűznél, amelyet apa rakott fiával mély egyetértésben, beszélgettek, történeteket meséltek és jövőterveket szőttek. Nem. A lecke egy száraz útmutató kezdő hegyimentők számára. Ha létezik ilyen kiskönyv, akkor ez onnan lett ki-copy-paste-elve. Kérdem a leánkát ért e belőle valamit. Igen mondja. Olvastuk...

Gondolom egy-két szót elcsípett, a többit maga tette mellé saját gazdag képzeletvilágának köszönhetően. A házi feladat lényege segíteni a tanult lecke rögzítésében, elmélyítésében, megértésében. Az egyik feladatnak köze sincs hozzá. A kétezres évek elején divatos smsírási stílust hozza vissza mindent egybeíró szavaival és mondataival. Ezeket kell külön választani, hogy értelmes mondatot kapjanak. A második feladat a megadott szövegben való tájékozódást hivatott elsajátíttatni. Megadott válaszokból kell kiválasztani a kérdésre helyes választ. Nem egyszerű kérdések. Beugratósak. Ha erre megyek és emellett haladok el - milyen erdőn kell keresztülmennem. vagy ha itt ereszkedem le ezen a csapáson a másik helyett milyen látvány tárul a szemem elé.

Hogy mennyit ért belőle nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy nem sokat.

Feltevődik bennem ezredszerre a kérdés - mi a fene van a tankönyvíró szakemberekkel? Hiszen sem a magyar, sem a román könyvben nincsenek érdekes, ennek a korosztálynak való leckék. Unalmasak, arra sem méltók, hogy felkeltsék az ember figyelmét és érdeklődését, mechanisztikus válaszadásra serkentenek és megutáltatják a gyerekekkel az adott tantárgyat.

Emlékszem, amikor egy magániskola keretén belül egy tíz fős csoporttal angol nyelvet tanultunk. Addig számomnra az angol egyet jelentett a nehezen elsajátítható írással és az igeidőkkel. Aki ezeket nem tanulja meg, azzal nem lehet tovább haladni.

És akkor iskolán kívül - túl  Catcher in the rye-on - besétált egy fiatal tanár. Esküszöm már a nemére sem emlékszem. Csak a nagy iegeneire: ahogy helyzetjátékok, beszélgetések, egyszerű szövegek alapján hónapok alatt óriási eredményeket ért el minden egyes képzésben részt vevő hallgató esetében.

És itt vagyunk mi, fejünkben versekkel, szövegrészletekkel, elemzésekkel, költők és írók életének főbb eseményeivel - és képtelenek vagyunk magunkat deszkurkálni egy egyszerű, minden napos helyzetben.

Mert nem tanultuk hogy mondják pl a szitának. Arról valahogy egyik költő vagy író sem közölt lényegeset. És lesétálunk az üzletbe és fogalmunk sincs hogy kell kérni egy szitát.

Vagy elkéri a csapattárs anyja az asztalnál a merítő kanalat és nézem mint barom, mert életemben nem hallottam ezt a szót, holott mindigis itt éltem ebben az országban.

Akkor ki a hibás?

Anyám? Hogy nem mondta el két nyelven a dolgok megnevezését?

Én, hogy amikor felnőttem, ebben a városban alig voltak románok? A negyed amelyben éltem egy román gyermeket tartott nyilván. De annak is magyarok voltak a nagyszülei és az anyja. Amikor az apja elment a postásnővel, ő is magyar lett.

Nem!

Hibások azért vagyunk, mert fejet hajtunk ennek az aberált rendszernek. Mert hagyjuk, hogy gyermekeinket is hasonló módon vezessék félre, mint minket. 

Amíg nem csinálok egy jó nagy cirkuszt a fentiek miatt, addig szépen megérdemlem, hogy csúfoljanak, nevessenek és kitárgyaljanak, mert képtelen vagyok sokadmagammal elsajátítani az ország nyelvét, amelyben élek. Utólag kár is magyarázzam a bizonyítványomat, lényeg, hogy nem csak nekem nem megy, egészen biztosan a gyermekeimnek sem fog!

Mindenki a helyére...

Mindannyian életünk jelentős részét azzal töltjük el, hogy a megfelelő utat keressük. Aztán ha megvan és változunk, mert folyamatosan változásban vagyunk, akkor vagy magunk képmására igyekszünk a már meglévő utat formálni, vagy ha elég bátrak és vakmerőek vagyunk hozzá, akkor hátat fordítunk neki, azaz kitörünk belőle.

Van, hogy nem egyszerre vagy egy irányba fejlődünk a házasság vagy párkapcsolat alatt. Mindenki elkezd saját életet élni, és csak ritkán látjuk egymást esténként vagy nyaralások alatt - hogy né, te - ki vagy mi lett ez az ember, aki valaha közelebb állt hozzám, mint én magam.

A házasságra nincs recept. Ami megy az egyiknek, soha nem lesz megfelelő a másik számára. Ami még belefér egy adott kapcsolatba, a másikban teljesen elfogadhatatlan és megengedhetetlen. Ami boldoggá teszi az egyiket, a másiknak soha nem lesz elég a boldogsághoz.

S noha a cél soha nem a boldogság, a fejlődés mellett az sem árt, ha ennek a megtalálására, elérésére is időt és energiát szánunk. Mert mikor vagy mitől boldog az ember? Ha egyensúlyba kerül önmagával és az őt körülvevő világgal. És ha idejében megtanulja elkerülni azokat a hiábavaló kudarcokat, amelyeknek nincs mit keresniük az életében. 

A gyermek azonban soha nem dönthet. Felette döntenek. Neki a javát akarják és fel vannak bőszülve, ha nem adja. Minden gyereknek joga van mindkét szülőjéhez vagy adott esetben szülő pótlékhoz, ha az adott vér szerinti szülő beszámíthatatlan vagy elhunyt. Ha nem keressük meg számára a megfelelő személyt, minden bizonnyal meg fogja keresni ő maga és életkorát valamint hiányos tapasztalatait tekintve nem biztos, hogy szerencsés lesz a választása.

De van, hogy az Élet elénk hozza a maga bőségeit. Elválnak a szülők és egyiknek vagy akár mindkettőnek új kapcsolata lesz. 

Fontos szabály - hogy nem minden elvált férfivel új életet kezdő pótanya mostoha, prosti, buta, haszonleső, rosszakaró, ellenség. Mert tőlünk is nagyban függ, hogy szövetséges legyen. Nyilván soha nem lesz természetes (a kezdetekben) az új pár elfogadása - aki talán fiatalabb, gondtalanabb, divatosabb, rendezettebb, okosabb, humorosabb, kreatívabb, csinosabb mint én. De sarkallhat arra, hogy összeszedjem és neveljem magam jelenléte által. Mert adott. És ha a kapcsolatuk működik, akkor maradni fog. És ha maradni fog, akkor elkerülhetetlenül meg kell tanulnom együttélni vele - fiatalságával, gondtalanságával, humorával, zsenialitásával, felvonultatott divatos összeállításaival, kreativitásával. Tőlem függ, hogy megfelelő dolgokra használom e fel, vagy csak önmagam ostorozására.

Mert ha én szenvedni kezdek, a gyermekem és az egész család szenvedni fog. 

Ezzel szemben ha irányt mutatok önmagam folyamatos nevelése által, akkor követni fog családom minden egyes tagja.

Hiszen ha esténként, amikor már mindenki alszik kihasználva a csendet és nyugalmat, az időt, amikor a lélek hangja szól - jó mélyen elgondolkodom, igen hamar rájövök, hogy tulajdonképpen nem elveszítettem, hanem igenis nyertem valamit.

Ehhez azonban túl kell lépnem önmagamon, a sértettségemen, az Egomon, a felduzzadt Énen, akinek mindig és csakis a saját jóléte és nyeresége fontos. Mindenekfelett. Azonban ha meglépem, ha sikerül elhallgattatnom - felismerhetem, hogy szerencsés helyzetben vagyok. Hiszen egy olyan gyerek anyja lehetek, akinek vannak vér szerinti szülei és szülei kapcsolata által kapott nevelő szülei. Dupla vagy semmi. Két anya és két apa. Az egyik felelősségteljesebb, komolyabb, feszültebb, tökéletességet hajszoló, megfelelni akaró, görcsös, míg a másik éppen ennek ellentéte. Az akivel marhulni, lazulni, szórakozni, kirándulni, semmiskedni lehet. Aki nem fog kérdőre vonni, felsapkázni vagy büntetni. 

Itt is van a csont elásva. Mert a gyerek ha egészséges inkább válassza majd a könnyebb, mint a nehezebbik utat. Inkább élne és szórakozna, mint fejlődne és tanulna. De ha szövetségesemre lelek az exem új párjában, akkor követekezetességgel megtanulok én magam is ellazulni és semmiskedni, ahogy ő is kérdőre vonni és büntetni. A gyermek aki sok mintát lát - társainál sokkal hamarabb felismeri, hogy nem korlátok vannak, hanem félelmek. Görcsökből épül a gát, amely eltorlaszolja az utat a boldogsághoz.

...

Mindeközben mi, soha nem kell barátok legyünk. Elég erős kapocs a szövetség, amely közös gyermekünk felett egy életre szól.

Hivatali kalandok

Bíróság

reggel 9 óra

rendőri felügyelet a kapuban - ahogyan eddig is, de most magasabb szinteken folyik a biztonsági ellenőrzés

- egy ócskapiacos kisasztalra kihelyezve két kínai téglalap alakú kosár

- ügyet intéző behelyezi a kosárba a dolgait, mielőtt átmenne a fémdetektoros kapun

Nem egyszerű. Ha csipogsz felgyűl a sor mögötted.

Csipogok.

Kiteszem a pénztárcámat, telefonokat, táskát kulcsokkal, bizsukat.

Csipogok.

Leveszem a dekor fémzipes felsőmet.

Csipogok.

Mögöttem legalább tíz türelmetlen ember, aki mind menne, akárcsak én.

Zavarodottan azon gondolkodom letolom a gatyámat, hiszen azon van a nagy fémgomb - egye-fene, essünk túl rajta.

Aztán mentő ötletem támad - mondom a rendőrnek - tele vagyok piercinggel a mellbimbóimban és a csiklómban, de ha gondolja kiszedegetem.

Azonnal elzavar bazárostól mindenestől.

Elmenőben még csipogok egy hosszat.

Polgármesteri Hivatal kihelyezett osztálya - magyarul ADP

Kós Károly utca

- rohanok, mint töketlen kutya, hogy minél hamarabb végezzek vele

A kapunál egy ugató korcs fogad.

Mi nekem egy kutya - kikerülném, hogy jussak be a kapun a fő épülethez - mire megjelenik még három vadul dühöngő fenevad, aztán egyre többen.

Menekülőre fogom.

Elmegyek az Aquaservig - abban a reményben, hogy meggyőzöm a kapust, kísérjen már be a szomszédos udvarra, mert gatya nélkül végzem.

Sajnálattal közli, nem hagyhatja el az udvart - de drukkol nekem.

Sokra megyek...

Kutyák kitartóan ugatnak, támadnak.

Szívem a torkomban ver.

Eszembe jut a hívj fel egy barátot opció - na de mit is érek vele.

Gondolkozz... - adom ki a parancsot, de nem hallok a szívemtől.

Kutyák rendületlenül támadnak - egyre bátrabban. Kustizok, kiabálok, dobbantok, siccelek, köveket hajigálok, egyre elvetemültebbek. Én meg egyre jobban rettegek.

Autók ki-be, én változatlanul a kutyák gyűrűjében a kapu előtt.

Mentő ötletem támad: stoppolni fogok. Nem online, hanem így egyenesben.

Pozícióba rendezem magam a kapun előtt.

Első körben senki sem vesz komolyan.

Aztán elkeseredésemben, szöveget is rendelek hozzá - megalkotom román és magyar nyelven egyaránt, hogy ijedtemben ne érjen meglepetés.

Az első kombi dacia fel is vesz. Bevisz kb 5o métert az udvarra.

Kikászálódom, megköszönöm, nem fizetek - mert nem tudom mennyit illik ilyenkor adni.

Előre görcsölök, hogy hogyan fogok kiszabadulni.

Felmegyek az emeletre a hivatalba. Az irodavezető elolvassa a kérvényt, amelyben a kérést intéző elmondja, hogy kerekesszékben élő, fizikai sérült személy. A pasas végigolvassa figyelmesen, rámnéz és megkérdi: én vagyok?

Gyorsan eldöntöm, többet nem szidom a gyerekeket amiatt, hogy nem figyelik mit olvasnak. Ez a pasas is mire vitte, s lám a szövegértése egy első osztályosé se...

Kifele jövet megint stoppolni kezdek.

Most már elvetemültebb vagyok. Kopogok az indulni készülő autók ablakán.

Az első csak burrogtat - mert órabére van.

A második nem vallja be, de ő is csak eljátsza a fontosat.

A harmadik felvesz.

5o méter után kiszállok. Megköszönöm a fuvart és továbbrohanok. A hülye városközi stoppolással kb háromnegyed órát vesztegettem el.

Az ügyintézés nem játék...

Iskolakezdés

Nagyon kevesen vannak azok, akiknek örömöt szerez, vagy akik izgalommal várták a mai napot, az iskolakezdés napját. A szülőnek is megterhelő a megszokott rutinba való visszacsöppenés, a más, ahogyan az évzárót követően ijesztő volt előrevetíteni a gyerekek rendelkezésére álló három hónapot, amit le kellett fedni programokkal, felügyelettel, értelemmel és nem utolsó sorban anyagiakkal.

A megszokás nagy úr. Most azt szoktuk meg, hogy reggelente nem kell költögetni, rohangálni, időpontokat tartani, szendvicseket pakolni, tanulni, tanulást és edzésidőt egyeztetni. Minden ráérős volt, csak ritkán lebegett a fejünk felett rémísztő esőfelhő gyanánt az iskolakezdés közeledő napja.

Amit végül kollektíven beidéztünk, hiszen eljött.

A szokásos semmitmondó beszédekkel, amit nem csak a diákok, de még a tanárok és szülők sem hallgatnak. Az alapzaj miatt, a nyelvi nehézségekből fakadóan, a rendszertelenség és szervezetlenség miatt és hogy a vezetőség képtelen eldönteni, hogy kinek is szeretne megfelelni, kihez is akar szólni . gyerekekhez vagy szülőkhöz. Így dönt végül amellett, hogy nem szól senkihez. Csak beszél.

Amióta szülő lettem - egy teljesen újfajta kihívással találtam szembe magam: az egymás rettegtetésének művészetével. Amikor kicsik voltak a gyerekek mindenféle körökre, foglalkozásokra, úszásra, masszázsra, mozgásfejlesztésre, csoportfoglalkozáskora hordtam őket. Ahol kifejezetten jól érezték magukat, tanultak, fejlődtek. Ehhez azonban nekem is meg kellett értenem, még jól az elején - hogy senkinek nem kell megfelelnünk. Ha a gyerek éppen álmos a foglalkozás idejére, vagy nyűgős - akkor az. És úgy veszünk részt ahogy tudunk - nem kell tökéletesnek lennünk. Amikor ezt megértettem és alkalmazni kezdtem elértünk oda, hogy a gyerekek és én magam is jól érezhettük magunkat. Voltak akik már egy nappal előtte görcsölni kezdtek ezek miatt a dolgok miatt, így mire elértek a gyerek végigüvöltötte a foglalkozást, az anyuka meg hétszer beleizzadt a nyugtatgatásába és bizonyítási vágyába, hogy a gyerek soha nem ilyen - fogalma sincs most mi érhette.

Emlékszem arra az alkalomra is, amikor a szülők számoltak be gondjaikról, örömeikről. Talán 15 anyuka lehetett jelen. Minden egyes anya elmesélte, hogy a gyereke eszik, az éjszakát átalussza, apának örül, a nagyszüleit megismeri, napközben eljátszik, míg anyuka mos, főz, takarít és a szexuális életük eddig nem ismert gyönyörök magasságába repítette őket. Én pedig elmeséltem ennek ellentétjét - hogy a gyerekek sírósak, állandóan szopnának, a hátamra vannak kötve egész álló nap amíg mosok, főzök, takarítok, az éjszakát nem alusszák át, felkelnek minimum háromszor és nehezen alszom vissza, ha egyáltán sikerül visszaaludnom - aminek eredményeképpen sokszor érzem, hogy kidobom őket az ablakon (földszint) és letépem a férjem fejét, ha szexuálisan próbál közeledni hozzám kétszer két szoptatás között. Úgy néztek rám, mintha leprás lettem volna. 

- Na de kérem... hiszen ez hallatlan...

Éppen így vagyok a mostani rettegtetésekkel is. Hogy jajj Istenem, a gyereked ötödikes lett, na aztán most lesz hadd el hadd... Fogadni kell tanárokat mellé, mi lesz a románnal, fel kell zárkózni a matekkel, idegen nyelvekkel, aprópó, egyetemre hova jelentkezik?

Álljon meg a menet!

Minek kellene tanár? Mivel is kell felzárkózni? És miért is kellene leadjuk a jelentkezési lapot már most, ha egyetemre szeretnénk menni?

Miért nem koncentrálhatunk egyelőre arra, ami éppen van: hogy sikeresen befejezte az első négy elemit, hogy elkezdi az ötödiket és valóban nem megy neki még jól a román, de annyit tud, amennyit elvártak, megköveteltek tőle. Lépésenként megtanulja azt is, ami hátra van. Azért fogalmazok így, mert beszélő szinten a nyelvet nem az iskolába fogja elsajátítani. Hanem a sporttársaktól (rendszerint ellenség a hokiban), játszótársaktól, iskolatársaktól, esetleges jövőbeli barátoktól.

Számomra az ötödik osztály a következőt jelenti:

- megtanul tanulni

- megszokja, hogy nem egy, hanem több pedagógus fog vele dolgozni

- minden órára más követelményeknek kell eleget tegyen

- minden egyes tanárban megfelelő benyomást kell keltsen

- reményeim szerint az olvasást megszereti - egy jó magyartanárral, aki megfelelő könyvek fele irányítja - elsajátítja, hogy a könyveknél jobb barát, csak a kutya, aki szintén akkor tud a legnyugodtabban aludni, ha a gazdi közben olvasgat és vakargatja a füle tövét

Minden napnak megvan a maga félelme és öröme, kihívása és sikere, kudarca.

Ha már ma nem ijesztegetem magam és a gyermekeimet azzal, hogy Istenem mi lesz velünk 12-ben, akkor semmi nem lesz. Szépen, lassan, egyesével vesszük az akadályokat, úgy, ahogy kell.

Mert akkor válik az ember dezorganizáltá, kapkodóvá, tehetetlenné, ha egyszerre akar mindent megoldani. 

Mert, 

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

és én is erre fogom nevelni őket...de elsősorban folyamatosan önmagamat :) 

Álomhelyen nyaraltunk az idén. Számomra az álom elsősorban érintetlenséget jelent. Amit nem szemeteltek szét, nem leptek el, nem vertek szét vagy nem építettek a rombolásig a turizmus jegyében. Amennyiben igen - kínszenvedésnek hívom.

Itt volt ez a csodálatos görög település, amelyet az eltelt tíz évben a felismerhetetlenségig elleptek e turisták. Jönnek mindenhonnan és a céljuk - mindenáron nyaralni. Bármit is jelentsen ez. Nyilván ezeket a helyeket is látni kell. De semmiképpen nem hozza meg azt a felüdülést és lelki békét, amelyet az ember egész évben kíván.

Nidriben, a település központjában volt egy elhanyagolt udvar, kis házzal. Egy hetvenes mama lakott benne. Magányos és megszomorodott ember kinézetelét keltette. Olyant, akinek nincsenek unokái vagy gyerekei, barátai sem - a napjának egyetlen szakaszában nyitja szólásra a száját - amikor megkérdezi a boltban, hogy - Mennyi?

Inkább belül él. Ha még él.

Gyakran láttam kiállni háza kapujába. És figyelni a hömpölygő tömeget. Egykori csendes, tengerparti városkája tele idegenekkel, zajjal, elviselhetetlen forgalommal és személytelenséggel. Ezt hívják turizmusnak. Ő már nem vélekedik. Csak áll és figyel. És reméli, hogy egyszer megint csend lesz. Mert nem tudja eldönteni, hogy a minden hónapban pontosan érkező nyugdíjának örüljön e jobban, vagy az éhezéssel tarkított lelki békének és csendnek.

A partszakasz, ahol gyakorta szállást vettünk egy-egy egész napra a lehető legturistamentesebb volt a vidéken. Ide is kijárt három mama. De csak egyik lehetett helyi, a másik kettő szemében látszott a vendégség izgalma. A mama is a tenger csendjére fokuszált. Órákig ült és ha nem beszélgetett, a tengerrel folytatott évek óta tartó párbeszédet. A tengerrel, mely soha nem válaszolt, azonban évek óta elmondott neki mindent.

Ezzel állt szöges ellentétben a tömegek által közkedvelt hajókirándulás.

Mindegy, hogy hova, mindegy, hogy kivel - egy kérdés mérvadó, a mennyi.

Felgyurakodott  a korlátolt létszámú hajóra egy rakás idegen, akik egész napjukat együtt töltötték. Mindenféle emberek voltak. Lopott órákat együtt töltő szerelmesek, egymásra unt házaspárok, kisgyerekes családok és fiatalok. Aki csak tehette igyekezett estig kibontakoztatni egyéniségét. Bele kellett bulizni a kidobott pénzbe az összes nehézséget, frusztrációt, terhet - amit egész évben felgyűjtögettek az emberek. Üvöltözött a zene, lökdösődtek az emberek, készültek a selfiek, ment a grassza. Senki nem figyelt a másikra. Még magára sem. Ha megtette volna, talán csendben marad. A csodák és szépek előtt, amelyre befizetett.

Szánalom volt bennem. A despasitora üvöltöző tömeg felett, a tönkrement házasságok és kiszáradt párkapcsolatok és a pénz mérhetetlen uralma miatt. Mert utóbb mindenbe annyit akarunk besűríteni amennyibe került. Mindegy, hogy megbírja e vagy sem, a lényeg, hogy megszolgálja az árát.

Így maradnak el a tanulságok, az élmények és a csoda.

Mert ezeknek ára nincs, csak üzenete.

Marosvásárhelyen a helyzet változatlan

A bejegyzés alcíme akár Magyarázom a bizonyítványomat is lehetne, ha ezt már nem használta volna kedvenceim egyike feledhetetlen elbeszéléseinek címeként, de a lényeget, mint olyan egy az egyben fedi.

Múlt héten ugyanis sokadik alkalommal abba a szerencsétlen helyzetbe kerültünk, hogy nem vásárhelyiek számára megpróbáltuk elmagyarázni a vásárhelyi helyzetet. Lehetetlen! Ezt csak az tudja, ismeri, érti, aki benne van. Hogy magyarázd meg egy ép elméjű, jó érzésű embernek, hogy a miénk egy olyan város, ahol akárki akármit tenni szeretne, nem támogatásban részesül a közösség részéről, hanem azonnali megfúrásban, lehurrogásban, meghiúsítási kísérletekben, kritikában, kifigurázásban.

A politikai realitás sem mutat sokkal jobb képet. Mindenki mindenkivel harcol - ha az egyiknek támadna jó ötlete, a másik támadja meg és lehetetleníti el, ha meg a másiknak és koalícióra kíván lépni a megvalósítás érdekében, biztos lehet a sikertelenségben - ugyanis nincsenek közös érdekek. Talán már saját érdekek sem.

Épül a jégpálya. Annyira rég, hogy már az idejét sem tudjuk. Kőműves Kelemennek könnyebb volt megoldásra jutnia a saját felesége befalazását illetően, mert mi még azt sem tudjuk megfogalmazni, hogy mire lenne szükségünk a siker érdekében.

Az eltelt évek alatt volt ezen a félkész pályán minden. Amíg legalább sporthoz volt köze a dolognak, nem volt baj.Ugráltak betonján gyorskorisok, bemutattak és megajánlottak sportágakat, megjavítottak és felújítottak kenukat, edzettek rajta kajakosok, ütik a korongot a hokisok és keresgélik a belső békét a tai chi-sok. De amikor évente beszerveznek kutyakiállítást illetve old timert, akkor azt hiszem, hogy elég szar a helyzet - azaz, megmagyarázhatatlan.

Most is éppen ennek nézünk eleibe. Nem lehet edzésünk szombaton, mert kutyakiállítás, dog show lesz a pályán. Ilyenkor már szerdán feddést kapunk - ejnye-bejnye, amikor nekik elő kell készíteniük a terepet - nem illik lábatlankodni holmi ugra bugrálás céljával. Pénz beszél kutya ugat, s kész.

Utána meg hetekig kergetjük a száraz kutyakakit és nyeljük a szőrt, mert ha takarítanak is, látszana annak nem nagyon van.

Az old timer sem sokkal jobb.

Az is kizárásos alapon minket hoz lehetetlen helyzetbe - hiszen fel kell készülniük rá, és ha beparkolták az autókat, bejárásunk nincsen.

Tehát nem jegünk nincs, hanem még a beton miatt is mérhetetlenül hálásoknak kell lennünk.

Szóval bocsánat ember, ha én sem tudok empatizálni azzal a szülővel, akinek nehézséget jelent 5 km-ről behozni a gyerekét jeges edzésre (székelyföldön), amikor én képes lennék a hátamon hurcolni egyszerre a kettőt, ha ilyen helyzetben volnék.

Ahogy én is megbocsátok a magam módján amiatt, hogy képtelenek megérteni, vagy ha úgy tetszik empatizálni velem azok, akik számára érthetetlen a Popper Péter által megfogalmazott helytelenség definíciója - a keresi a helyét, de lehet, hogy nincs is neki valósága.

De mint mindenben ebben is van legszebb:

1. nincs meg a jégpálya, de legalább félkészen használják valamire

2. ha nincs rendezvény legalább van hol edzenünk

3. annyira fejlett lett az alkalmazkodási képességünk, hogy megférünk egy időben a tai chi csoporttal egy helyen - ők megtalálják a lelki békét a botok és palánkhoz csattanó korongók oltári zajában, mi a korongot a vaksötétben 

4. ha nem is hetente, de elég nagy gyakorisággal eljuthatunk jégre

5. minden évben három hónap csakis a miénk - igaz a varjak beleszarnak, de legyen elég a panaszból - avagy vásárhelyiesen: shát a f...szom nem kéne?

A gyermekek meg már úgysem kérdik soha többé, hogy mikor lesz jégpálya, hanem elmondják, hogy van. Na nem jeges, hanem olyan vásárhelyi - ami helyet ad mindennek, csak a leglényegesebbnek nem, amiért létrejött. Mert minek rendesen, amikor lehet így is. Rendesen akárki tudja - ezt próbálja meg valaki utánunk csinálni, mert akkor garantáltan vásárhelyi lesz...

ízig, vérig.