Láttam valamikor egy fölöttébb abszurd filmet. Nem is emlékszem a lényegre, képek maradtak bennem. A főszereplő hét napon keresztül éli meg ugyanazokat a dolgokat kb. másfél órán keresztül és csak valamikor az ötödik nap derekán ébred rá, hogy ez tulajdonképpen egy esély arra, hogy helyrehozza, amit elcseszett és elvégezze végre a feladatát.

Noha azt hisszük, hogy az időgépet még nem találták fel – az időutazás igenis létezik. És egyáltalán nem elérhetetlen áron. Nagyon egyszerű és mindenki számára hozzáférhető. A gond a tudatossággal van. Hogy utólag ébredsz rá – az ötödik nap tájékán, ha egyáltalán megtörténik, hogy minek is voltál részese.

Erről azok tudnának a legtöbbet mesélni, akik ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, ugyanazokban a kontextusokban éveken keresztül. Ilyenek a fiatalkori nagy baráti tömörülések és programok, amikor ugyanazon helyen, ugyanazon rendelés felett, ugyanazok az emberek, ugyanazokban a göncökben, ugyanazokat a témákat beszélik el – míg végül már mindenki ismeri a másik sorait, reakcióit, passzusait, véleményét, témáját. Ez ad egyfajta biztonságot a változó és gonosz, kihívásoktól hemzsegő nagyvilágban. Változik a szüleimhez való viszonyom. Akit addig imádtam, tiszteltem, bizalmasomnak tekintettem, hírtelen ellenségemmé válik, a testem, amelyet uraltam növekedésnek és változásnak indul. Egy dolog marad változatlan:

-          a kocsma

-          a téma

-          a barátok.

Ehhez persze egyáltalán nem kell fiatalnak lenni, idősek számára is teljesen elérhető szolgáltatás. Amit lehet nagyban játszani, illetve egészen kicsiben is.

Kicsiben, amikor minden reggel ugyanabban az időben indulsz el otthonról. Kialakul egy rutin, megszokás és valósággal sokként ér, ha egy másodperccel is késöbb lépsz ki az ajtón.

Amikor gyermek voltam és nem volt telefon, meg karóra, onnan tudtam, hogy időben indultam e, hogy ugyanazokkal a személyekkel, ugyanott találkoztam. Ha az út egy másik szakaszán botlottam beléjük, akkor nyilvánvaló volt, hogy késöbb vagy hamarabb indultam el.

Ez ma is megvan. És biztosra tudom, arról, ahogyan rámpillantanak, hogy ők is az időt mérik fel velem való érintkezésük során.

Nagyban akkor megy, amikor ugyanabba a kocsmába jársz be reggelenként decizni, vagy délutánonként, esténként kikapcsolódni. Olyan ez mint egy rettenetes színdarab. Játszma. Ugyanabban az időben esnek be az ajtón a kliensek, ugyanúgy köszönnek, ugyanarra a helyre ülnek le és ugyanazokat a sérelmeket róják fel nap mint nap a világnak.

Mindenkit idegesít. A főszereplőt is, de azt is aki végighallgatja, vagy félszavakkal asszisztál a történet továbbvitelében. De ha nem történne meg, mindenki rosszul érezné magát. Vagy ha kiesne egy is a szereplők közül – azonnal bomlana a rendszer az új játszma kialakulásának pillanatáig, ahol megint mindenkinek szerepe, szövege, forgatókönyve van az unalomig, vagy még inkább a halálig.

A tegnap este alkalmam adódott bepillantani 1o évvel ezelőtti életem színterére. Amit akkor szerettem, mert teljesen kielégítő volt számomra életemnek abban a szakaszában. Amikor azonban változtattam és kiléptem belőle – már jól megértem a változásra. Üdítőleg hatott az új, a változatosság és a szövegkönyvekkel, játszmákkal való erőszakos szakítás.

A tegnap a helyszínen, hozzávetőlegesen 5o m távolságból, saját autóm védelmében – amit azt az érzést keltette, hogy akkor húzok el belőle, amikor akarok – tehát a kontroll az én kezemben van – sokként hatott rám, hogy felnőtt, okos emberek még mindig továbbjátszák a csontig rágott színdarabot.

Ugyanazok az emberek, ugyanabban a felállásban, ugyanott ültek és noha nem hallottam, biztosra tudom, hogy ugyanzokról a témákról beszélgettek.

Ijesztő.

Az életnek szakaszai vannak. Fejlődési körei.

Amikor egy adott szakaszt végigjártam, elhasználtam, megtanultam – eljön az ideje a természetes továbblépésnek. Nem csak ember léphet tovább, hanem a közösség is. Tehát nem kell föltétlenül magam mögött hagynom az általam kedvelt társaságot, de minden bizonnyal mindenki számára pozitívum lesz, ha beiktatunk valami teljesen újat is a repertoárba.

A kocsmára visszatérve – akik eddig együtt ittak és kurvázták feleségeiket – elmennek közösen focizni, vagy akár családjaikat is bevonva hétvégén megejtenek egy kirándulást, közös horgászást, vagy hasonlót.

Mert különben kibírhatatlan lesz. Elviselhetetlen. Mindenki egyszerre ég majd ki, csak senki sem meri felvállalni.

Együtt jubilálnak a századik előadásig, amíg valaki bele nem hal – hogy végre újrarendeződjön minden.

Márpedig az élet nem szólhat erről.

Mert az igazi élet, a fejlődés, az öröm a komfortzónán túl kezdődik el.

Ideje van a komfortnak, ahogy a kihívásoknak is.

Ideje van a biztonságnak, ahogy a bizonytalanságnak is.

Ideje van a megszokott barátokkal való együttléteknek, ahogy az új ismerettségeknek is.

És mindenre időt kell szánnunk, hogy ne az ötödik nap derekán ébredjünk fel, hogy ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi, csak valamiért eddig soha nem tűnt fel... Vagy ha mégis, hát soha nem jutottunk el addig a szintig, hogy be is merjük vallani – elsősorban önmagunk előtt.