Kezdődik a szezon

Mivel az általunk választott sportág, a jégkorong speciális feltételeket igényel - nevezetesen jeget, nem állandóan űzhető. Az 18oo-19oo-as években például a helyi jégkorongozók nyáron úsztak vagy fociztak, télen pedig jégkorongoztak. És mindkét sportágban kimagaslót tudtak alkotni. Nem letettek az asztalra, hanem ők hoztáka az asztalt... Kéttusáztak, csak nem nevezték nevükön a dolgokat.

A kényelem világában, amikor a dolce far ninente - ki nyaral, henyél, kirándul, alszik, eszik nagyobbakat dívik, kevesen tartanak ki egy-egy sportág mellett. Nem a sportág választja a gyereket, vagy a gyerek a sportágat, hanem sokkal gyakoribb, hogy baráttal ragad az edzésen a gyerek. Megyek én is, mer jár Lacika is...pont

Ami nem is baj addig, amíg Lacika is kitartó. De amikor Lacika motivációs tarisnyájából is kifogy az elemózsia és Lacika hanyatt fekszik, csak úgy nemcsinálni semmit, akkor nem tudom mi lesz. Jó esetben a fent emltett barát és sportág szerelme tart még, Lacikán túl is, de rosszabb vagy gyakoribb esetben, itt vége is lesz a karriernek. Gyerek vissza a nihilbe, vagy elhízásba, vagy egészségtelen életmódba, de néha  a következő sportág rejtelmeibe, vagy egy új szerelembe - modellezéstől a másik vagy az azonos neműek szeretetéig akármibe, ami képes kitölteni az űrt. Amit hol filozófikus magasságokba emelve élet értelmének, hol hétköznapiasabban unalom űzésnek titulálunk.

Mi nem baráton keresztül jutottunk el a jégkorongig, hanem a jégkorong válaszott minket. Egy olyan városban, ahol történelme van, jelene vagy jövője azonban nincs.

De a szerelmet nem a jövőkép irányítja. Mert amennyiben igen, nos az minden csak nem szerelem. Mától vagy ettől a héttől kezdőden a legtöbb országunkban működtetett jégpálya kitárja kapuit fiatal sportolók, vagy kikapcsolódni vágyó fiatal és idősebbek előtt. Nem úgy a miénk. Aminek még a kapuit sem sikerült megépíteni. Úgy nézünk ki mint a szilikonkurva. Körülöttünk minden rendben, csak bent kongunk mint az üres káposztásfazék aszály idején.

Közben javában betáblázódik az augusztusunk két majdnem teljes hetes intenzív hokitáborral. Ami nyitóakkordja lesz majd egy olyan szezonnak, amikor ismételten összefolynak a hétvégék a hétköznapokkal. Mi ugyanis nem dolce far nientebe megyünk majd le, hanem minden valószínűség szerint minden olyan helyre, ahol jeget találunk.

Ahogy január elsején lenni szokott, minden normális ember leteszi a fogadalmait az évre. Nem dohányzom, nem kurvázom, nem lopok, nem káromkodom, nem zabálok.

Nálunk hokifogadalmak vannak.

És nem csak augusztus elsején, hanem minden szerdán vagy csütörtökön amikor megkapjuk a hírt, hogy utazni kell. Olyanok vagyunk, mint James Bond - azt tudjuk, hogy menni kell - csak azt nem, hogy éppen mikor és hova. Táskák az ajtó előtt, botok a sarokban, Bugyik és fogkefék a kiszsákban - autó megtankolva. 

Hogy a gyermekek, akik legtöbbször csak a mára képesek összpontosítani - mit szűrnek le ebből nem tudom. 

Minden egyes alkalommal feltesszük nekik a kérdést: biztos? Mert ha nem, akkor nem kínlódunk tovább. Jelen nincs, jövő nem lesz - csak a szerelem örök. Mert a válasz egyelőre igen.

Igen a hajnali kelésekre, a napi két jég, két szárazra táboridőben, az itthoni edzésekre és csapatépítőkre, hányódásokra és örök második vagy sokadik helyre, amíg magukhoz nem térnek. Mert lehet, hogy az ország legtöbb jégpályája a héten kitárja kapuit, de a mieink legközelebb csak december első hetében léphetnek saját jégre. Akkor is jóindulattal, megkötésekkel, megszánásokkal, lesajnálkozásokkal.

Miért fontos hát mindenekfelett a hoki?

Mert ha valaki 2,4,6 éve ennek szenteli életét és családja nyugalmát, akkor az a legkevesebb, hogy kitart. Nem, hogy megmutasson, beintsen, bebizonyítson - hanem önmagáért. 

Hiszen a nagy küzdelemben a gyermekek egy sor olyan dolgot tanulhatnak, amit soha sehol másutt:

- kitartást

- küzdelmet

- elköteleződést

- összetartást

- nem adom fel attitűdöt

- szenvedni fogok azért amit szeretek, mert megéri álláspontot

és folytathatnám a sort.

És lehet, hogy Vásárhely szarik ránk, de nem is érte tesszük. Hanem a szerelemért.

Lehet, hogy nincs benne jövőnk - de a gyermekek jövőjét meg fogja határozni. Amikor a kényelemkedvelő fiatalok mértéktelenül enni, inni, szereken lógni, tekeregni, dögledezni, netezni, stb fognak - az enyéim kínlódni. Utazni, csalódni, szenvedni, koplalni, hányódni, önmegtartóztatni, fázni, sírni, gombócokat nyelni.

Nem kívánok nekik kényelmet, hanem éppen ebben a sorrendben és ezeket.

Mert egyedül a szenvedés terem virágokat.

És a szerelemé a jövő.

És lehet, hogy nem lesz egyikükből sem egy Ovecskin, de megtanulják, hogy mi kell a kiegyensúlyozott élethez.

És a sportnál meg szenvedésnél erre jobb mester még nem született.