Azzal van a legnagyobb baj, hogy mindig, minden kintről várjuk a segítséget, a megváltást - holott a lényeg az, hogy a változás elsősorban bentről kell elkezdődjön. Mert különben nem hatásos, nem dolgoztunk meg érte, így becsülni sem fogjuk.

Bárhova nézünk is az elsekélyesedett élettel, az értelmét vesztett léttel szembesülünk. Mindenből egyre több és több kell, hogy ideig-óráig el tudja hallgattatni azt a belső hangot, mely megállásra késztet.

Gyermekkoromban rettegtem a Jelenések könyvében megjövendölt világvége fogalmától. Terhességeim alatt komolyan féltem attól, hogy újszülőtteim semmi jót nem fognak megélni, a Pokolba születnek bele, egy rettenetes és túl gyorsan bekövetkező véggel.

Ma már ott tartok, hogy nem bánnám, ha történne végre valami. Mert érzem, egészen mélyen tudom, nincs ez így rendben ahogy van.

Nem vagyok a tipikus fogyasztói társadalom mintaképe. Ruhát szinte soha nem kívánok meg, gyakrabban fogyókúrázom, mint amennyit fogyasztok - és ez soha nem tablettákkal történik, hanem az egyszerű sajtdiéta mentén: ha éhes vagyok elfogyasztok néhány lyukat a brie-ből. Mégis, amikor negyedévente, évszakváltás alkalmával átfésülöm a szekrényeket több zsák telik meg nem használt, soha fel nem vett lomból. És így van ez a cipőkkel is. Attól meg egyenesen beteg vagyok, amennyi étel bekerül a szemétbe. Alig megkezdett egész kenyerek, főtt ételmaradékok, megrothadt gyümölcsök, elfonnyadt zöldségek, megsavanyodott felvágottak, hosszú idő óta fagyasztóban tartott húsfélék. Minél tudatosabb vagyok, annál jobban nő a szeméthalom (vagy annál nagyobbnak látom...). Miközben meg pontosan tudom, hogy alig pár lépésnyi sétára tőlem gyerekek éheznek, szomjaznak, szenvednek, nincs mit felvegyenek, nem járhatnak iskolába, nincs kilátásuk a jövőre.

Az enyéimben meg sulykolom a hála fogalmát, mivel pontosan tudom, hogy kegyelem az, amink van. Hogy létünk egyik legfontosabb állomása megtanulni hálásnak lenni azért amink van. Majd pedig eljutni oda, hogy semmit sem birtoklunk.

Nagyszüleink idejében az ehhez kicsit sem hasonlító dörzsöléseket követően beköszöntött egy-egy háború, amely megtanította az emberiséget újra élni. Nem létezni, vagy fogyasztani, hanem a maga teljes mélységében élni.

Mert az igazi szenvedés hozzátartozik az Élethez. Szenvedés nélkül nincs tanulási folyamat. Munka nélkül nem édes a pihenés. Célok nélkül nincs siker és beteljesülés. És mi mindannyian pontosan ezek elől a nagyon fontos tényezők elől keresünk kibúvót. Boldogok akarunk lenni állandóan, el akarjuk kerülni a szenvedést minden áron, hosszú hétvégéket akarunk, korai nyugdíjazást, minél kevesebb munkával eltöltött napot, évet - céljaink meg lassan csak a dörzsölésre korlátozódnak: nyaraljunk, utazzunk, pihenjünk, relaxáljunk.

Házasságunk első éveiben akkor láttam legemberibbnek a férjemet, amikor egy nagyon nehéz év után eljött az első szabadsága. Nem volt hosszú idő, így nem utaztunk sehova. Emlékszem reggel korán felébredt, elővette a kimutatásait, telefonjait, segédeszközeit, bekapcsolta a híreket és állandó folyamatos készenlétben állt egész nap. A megfeszített tempót bírta valami kőkemény két napig, aztán bement a munkába, megpihenni. Ahol világosak voltak a szabályok, az időbeosztás, feladatok, teendők.

Mert szabályok kellenek. Mert a célokra szükség van. Mert az Életnek értelme kell legyen. 

A folyamatos dörzsölés, az állandó pihenés, a kirándulástól-kirándulásig számított idő nem élet.

A mesében is kirándul, világot lát, dörzsöl egy darabig a királyfi, de aztán hazajön megállapodni, és átvenni azokat a halaszthatatlan feladatokat, teendőket, amelyek végül eljuttatják a beteljesüléshez.

Kell legyen valami mélyebb létemben, ahhoz hogy a végén elégedetten azt tudjam mondani - megérte.

Nem biztos, hogy megváltom vele a világot, nem valószínű, hogy felfedezek valami újat - de minden bizonnyal elérem a változást önmagamban, megküzdöm azokkal a külső és belső tényezőkkel, amelyek formálnak és alakítanak és úgy érzem, hogy én magam is beleadtam valamit abba az egészbe, amitől kissé jobb, teljesebb, színesebb lett a világ.

Mert az élet nem csak szombat és vasárnap.

Kell legyen hétfő, meg kedd, éppen úgy, ahogy Szabó Magda mondta:

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek... - ahogy engem is...