Azzal van a legnagyobb baj, hogy mindig, minden kintről várjuk a segítséget, a megváltást - holott a lényeg az, hogy a változás elsősorban bentről kell elkezdődjön. Mert különben nem hatásos, nem dolgoztunk meg érte, így becsülni sem fogjuk.

Bárhova nézünk is az elsekélyesedett élettel, az értelmét vesztett léttel szembesülünk. Mindenből egyre több és több kell, hogy ideig-óráig el tudja hallgattatni azt a belső hangot, mely megállásra késztet.

Gyermekkoromban rettegtem a Jelenések könyvében megjövendölt világvége fogalmától. Terhességeim alatt komolyan féltem attól, hogy újszülőtteim semmi jót nem fognak megélni, a Pokolba születnek bele, egy rettenetes és túl gyorsan bekövetkező véggel.

Ma már ott tartok, hogy nem bánnám, ha történne végre valami. Mert érzem, egészen mélyen tudom, nincs ez így rendben ahogy van.

Nem vagyok a tipikus fogyasztói társadalom mintaképe. Ruhát szinte soha nem kívánok meg, gyakrabban fogyókúrázom, mint amennyit fogyasztok - és ez soha nem tablettákkal történik, hanem az egyszerű sajtdiéta mentén: ha éhes vagyok elfogyasztok néhány lyukat a brie-ből. Mégis, amikor negyedévente, évszakváltás alkalmával átfésülöm a szekrényeket több zsák telik meg nem használt, soha fel nem vett lomból. És így van ez a cipőkkel is. Attól meg egyenesen beteg vagyok, amennyi étel bekerül a szemétbe. Alig megkezdett egész kenyerek, főtt ételmaradékok, megrothadt gyümölcsök, elfonnyadt zöldségek, megsavanyodott felvágottak, hosszú idő óta fagyasztóban tartott húsfélék. Minél tudatosabb vagyok, annál jobban nő a szeméthalom (vagy annál nagyobbnak látom...). Miközben meg pontosan tudom, hogy alig pár lépésnyi sétára tőlem gyerekek éheznek, szomjaznak, szenvednek, nincs mit felvegyenek, nem járhatnak iskolába, nincs kilátásuk a jövőre.

Az enyéimben meg sulykolom a hála fogalmát, mivel pontosan tudom, hogy kegyelem az, amink van. Hogy létünk egyik legfontosabb állomása megtanulni hálásnak lenni azért amink van. Majd pedig eljutni oda, hogy semmit sem birtoklunk.

Nagyszüleink idejében az ehhez kicsit sem hasonlító dörzsöléseket követően beköszöntött egy-egy háború, amely megtanította az emberiséget újra élni. Nem létezni, vagy fogyasztani, hanem a maga teljes mélységében élni.

Mert az igazi szenvedés hozzátartozik az Élethez. Szenvedés nélkül nincs tanulási folyamat. Munka nélkül nem édes a pihenés. Célok nélkül nincs siker és beteljesülés. És mi mindannyian pontosan ezek elől a nagyon fontos tényezők elől keresünk kibúvót. Boldogok akarunk lenni állandóan, el akarjuk kerülni a szenvedést minden áron, hosszú hétvégéket akarunk, korai nyugdíjazást, minél kevesebb munkával eltöltött napot, évet - céljaink meg lassan csak a dörzsölésre korlátozódnak: nyaraljunk, utazzunk, pihenjünk, relaxáljunk.

Házasságunk első éveiben akkor láttam legemberibbnek a férjemet, amikor egy nagyon nehéz év után eljött az első szabadsága. Nem volt hosszú idő, így nem utaztunk sehova. Emlékszem reggel korán felébredt, elővette a kimutatásait, telefonjait, segédeszközeit, bekapcsolta a híreket és állandó folyamatos készenlétben állt egész nap. A megfeszített tempót bírta valami kőkemény két napig, aztán bement a munkába, megpihenni. Ahol világosak voltak a szabályok, az időbeosztás, feladatok, teendők.

Mert szabályok kellenek. Mert a célokra szükség van. Mert az Életnek értelme kell legyen. 

A folyamatos dörzsölés, az állandó pihenés, a kirándulástól-kirándulásig számított idő nem élet.

A mesében is kirándul, világot lát, dörzsöl egy darabig a királyfi, de aztán hazajön megállapodni, és átvenni azokat a halaszthatatlan feladatokat, teendőket, amelyek végül eljuttatják a beteljesüléshez.

Kell legyen valami mélyebb létemben, ahhoz hogy a végén elégedetten azt tudjam mondani - megérte.

Nem biztos, hogy megváltom vele a világot, nem valószínű, hogy felfedezek valami újat - de minden bizonnyal elérem a változást önmagamban, megküzdöm azokkal a külső és belső tényezőkkel, amelyek formálnak és alakítanak és úgy érzem, hogy én magam is beleadtam valamit abba az egészbe, amitől kissé jobb, teljesebb, színesebb lett a világ.

Mert az élet nem csak szombat és vasárnap.

Kell legyen hétfő, meg kedd, éppen úgy, ahogy Szabó Magda mondta:

Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek... - ahogy engem is...

3o nap híján 11 év

Amikor a gyerekek kisebbek voltak gyakran készítettünk jeles napokra várva adventi naptárhoz hasonló kihúzós naptárokat, hogy pontosan nyomon tudjuk követni mennyit kell még aludni amíg el nem érkezik a várva várt nap - lett légyen szülinap, Karácsony, nyaralás vagy bármilyen AMR.

Amikor az uramnak elvették a jogosítványát, átsuhant a fejemen egy a hűtőre helyezendő példány elkészítésének gondolata, hogy pontosan nyomon tudjam követni a Poklok Poklának teljes időtartamát.

Aztán rájöttem, hogy a jeles nap egybecseng a 11-ik házassági évfordulónkkal. Ünnep lesz ez a javából - gondoltam, és ismét nem tévedtem nagyot. Ugyanis az eltelt 3o nap alatt annyit veszekedtünk, amennyit az eltelt 11 évben össz-vissza. A tegnapelőtt hazafele jövet egy majd háromórás éjszakai, kanyargós, veszélyes, forgalmas úton már nem is maradt vitatémánk. Egyszerűen csak hallgatni tudtunk. Teljesen lefutottuk minden egyes morgós, kiabálós, kidobós, örök haragos témánkat. Ilyen lesz az idős kór - gondoltam. Amikor már szólnod sem kell, úgyis pontosan hallom mit is gondolsz. 

És talán ez lesz benne a legszebb. Egy társ, egy ember, aki az idők során annyira a részemmé válik, hogy hallani fogja gondolataimat, érezni fogja érzéseimet, rezdüléseimet. Ehhez azonban nem vezet egyenes út. Akkor sikerül majd összecsiszolódnunk, ha mindkettőnkből lefarag az élet. És a vágás nyomai fájnak. A hegek egy életen megmaradnak. Hogy amikor  végignézek a lelkemen, tudni fogom pontosan mit tettél, mit mondtam, mi történt, mit mulasztottunk, mivel lettünk bölcsebbek. Mert minden évnek megvan a maga varázsa. Amibe persze a gyermekek is segítenek. A kedvességükkel, a bújós életszakaszaikkal, az elégedetlenkedésekkel, a feleselésekkel, az újra ránk-találással, a távozással, a majdani unokákkal, vagy karrier választással.

Egy azonban nagyon fontos - mindenki magáért felel. Hiszen sem az emberek, sem a Jóisten előtt nem kell elszámolnunk kettőnk sikeres, vagy kevésbé sikeres házasságával. Az kettőnkre tartozik. Ezzel szemben elsősorban önmagunk előtt felelősök vagyunk azokért a tettekért, gondolatokért, történésekért, döntésekért - amelyek meghatározzák életünket, de legfőbbképpen azt, amivé leszünk. Mert egyszer csak kiürül a ház, beköszönt a csend és szállást vesznek mindennapjainkban az emlékek és a gondolkodás. A hangok, amelyeket már nem lehet semmivel sem elhallgattatni. Akkor és ott még egy utolsó esélyt kapunk az egyengetésre - csak mi magunk vállunk rugalmatlanná a helyzet kihasználására.

Majd nem számítanak az évek, hanem csak az, amit bele sikerült tennünk. Abba  a közös edénybe, amit családnak, házasságnak, szerelemnek, megszokásnak vagy bárminek is hívtunk az évek során, hogy a végén kiderüljön, hogy ez a tulajdonképpeni tényeken semmit sem változtatott.

Ennyi idő elteltével lassan minden lelkemben élő bölcs mondást Nagymamámnak tulajdonítok. Szerinte, ha vadászatra mész, férfifogás céljával és előzetesen be kívánod mérni, hogy mivel állsz majd szembe, mire várhatsz - nem kell egyebet tenned, mint megetetni a kiszemelt áldozatot. Mert ahogy miden férfihoz a hasán keresztül vezet az út - úgy, minden férfi, ahogy eszik, úgy baszik... Elnézést, ha valaki vulgárisnak találja a mondást. A nép ajkán született, a nép vállalja hát érte a felelősséget.

Azt hiszem meghatározta választásaimat az évek folyamán a fent említett aranyköpés. Ma is akaratom ellenére lecsekkolom minden egyes férfi étkezési stílusát. Nem mintha különösebben érdekelne vagy foglalkoztatna, csak egyszerűen nem tudom a beidegződött szokást egyik napról a másikra magam mögött hagyni. Minden esetre, van benne valami...

Noha a közhiedelem, a média, a reklámok, a viccek mind mind arra hajaznak, hogy a férfiak milyen szinten képesek megbámulni a női kebleket és formákat - a nők, annak ellenére, hogy csendben vannak vele éppen úgy megbámulják, vagy helyenként meg is osztják egymás között a férfiak dagadó domborulatait. Nem minden napos téma, nem ekörül forog az életünk, de semmi esetre sem zárkózunk el előle.

Így adódott, hogy mellesleg rákérdezek a kolleganőmre, nem olvasott valami érdekeset arról, hogy a pénisz mérete mennyire függ össze a magassággal, láb illetve végtagok méretével. Tudniillik annyi a tévhit, hogy gátat lehet dugni vele - mert kérdem én mi köze a csontok méretének egy nem csontos szerv méretéhez? Vagy ki találta ki a kicsi ember nagy bottal jár közhelyet, vagy a nagy kő alatt nagy kígyó bujik meg közmondásokat? Vagy miért gondoljuk úgy és annyian, hogy a pénisz méretének bármiféle köze is lenne az örömszerzés minőségéhez? - oly annyira, hogy egész iparág épül erre. Ha bármiféle keresőprogramba beírod, hogy péniszméret, azonnal a növelés lehetőségeit latolgatja minden egyes találat. Miért nem írnak arról, hogy pénisz méretének csökkentése? Miért nem tanítják az iskolában, amikor a gyerekek erről pusmognak, hogy semmi köze az örömhöz, az együttlét szépségéhez és meghittségéhez a méretnek? Miért hagynak generációkat abban a hitben felnőni, hogy a kis vagy kisebb pénisz fogyatékot jelent?

Holott nem a kis pénisz okoz gondot az együttlétben, hanem a partner önbizalom hiánya, szorongása, félelme és frusztrációja, amit sokkal nehezebb áthidalni, mint a méretbeli hiányosságokat.

Ha hagyjuk a gyermekeinket a legendák kényelmes és személytelen fonalán felnőni, akkor ezzel rábólintunk boldogtalanságukra.

Emlékszem az iskolás éveimre, hogy mennyire megbélyegeztek egy-egy fiatalt ilyen vagy olyan mérete miatt. Mintha számított volna azokban az években. Mintha számítana most egyáltalán...

Ami valóban számít az a saját hozzáállásunk. Honnan tanul a gyermek a szexualitásról? Ha kérdései vannak kinek teheti fel illetve kik fogalmazzák meg a megfelelő vagy téves információkat hordozó válaszokat? Mennyire mindegy hogy lányom vagy fiam van? Sokan úgy gondolják, hogy a fiúk miatt igazán nem kell idegeskedni, csak a lányokkal van baj. Miközben meg a fiamat is megbetegítheti egy sikertelen és nem megfelelő személlyel végigélt első alkalom, aki megbélyegzi, elítéli, kineveti, megbántja, megsebzi akár élethossziglanra.

Ahogyan az is, ahonnan technikákat igyekszik elsajátítani. Honnan teszi mindezt? Feltételezem mint minden mást - netről, pornó csatárnokrál, amiknek annyi közük van a meghitt szexuális együttléthez, mint Alonsonak a futballhoz. Egy vicc, színjáték, tragikomédia az egész - a gyerek meg jobb hián abba a hibás feltételezésbe esik, hogy ezeknek a standardoknak kell megfelelnie.

Van köze a boldogsághoz a szépségnek? Soha!

Van köze a méretnek az örömszerzéshez - nem.

van aki megválaszolja gyermekem kérdéseit, vagy mindezt hagyom a netre, pornó csatornákra és oldalakra, miközben én eljátszom, hogy lassan felnőtt gyermekemnek semmi köze az élethez. Ő az-az aranyos kis buksi, pont úgy ahogy én sem vénültem meg, s amennyiben valaki az ellenkezőjét állítja - törlöm az ismerőseim közül.

Minden ember életében eljön az-az időszak, amikor a hormontúltengésnek köszönhetően, a szerelemért mottóval a hóna alatt végigcsinál egy sor olyan vállalhatatlan hülyeséget, amelyek, idő elteltével még vállalhatatlanabbakká vedlenek. Ezért is optimális, ha ezeknek semmilyen nyoma nem marad, mert bőven elég amikor az embernek meg kell küzdenie a saját emléke felböffenéseivel, nem, hogy valami vagy valaki képi memoárral, mindenki számára nyilvánvaló tartalommal emlékeztesse ezekre.

A szülőnek ebben az időszakban (is) kruciális szerepe van az arany középút megtalálásában, megtartásában, megőrzésében és felkutatásában.

Ez sem egyszeri alkalom. Hogy betöltöd a 11-12 évet, leülünk anélkül, hogy szeretnéd vagy nem, érdekelne vagy nem, aktuális vagy nem, fogékony vagy rá vagy sem - és akkor elmondom neked fentről-le, én a felnőtt, a mindent tudó, a leereszkedő, akivel soha az életben nem fordult elő ilyen rettenet, hogy neked a kicsinek, a semminek, az elesettnek, a tökéletlennek elmagyarázzam a mikéntek és hogyanak útját.

Nem. A helyes út itt (is) az állandó jelenlét, figyelem és nyitottság.

Annak a frissességnek a megőrzése, hogy igen, velem is előfordult - soha nem az a lényeg, hogy mikor. Az időnek itt sincs semmilyen szerepe.

Itt van mindjárt ez a lány. Szépsége, bája, nőiessége megkérdőjelezhetetlen. Mivel azonban betegen élte le életének minden napját születésének pillanatától kezdődően a hála, hogy mégis életben van a szüleit nagyvonalúvá tette nevelés terén.

Ha belegondolunk mélyebben akkor mindjárt sokkal könnyebbé válik a megértés is:

- mi fontosabb, hogy a gyermekem végre - ha csak rövid ideig is, de normális életet élhet, vagy a szabályaim és restrikcióim az amúgy is szabályokkal és megkötésekkel teli életére?

Mert az ember mindig azt hiszi, úgy tudja, hogy bőven maradt ideje, hogy lesz még majd módja megoldani. Míg végül soha nem lesz, vagy ha igen, akkor már késő lesz.

Látom a lányt nemrégiben egy teljesen új, számomra szokatlan szerepében, szerelme oldalán.

Nem tűnik komoly kapcsolatnak, inkább frissnek, illékonynak, nyári kalandnak. Hiányzik belőle a mélység és komolyság. Úgy érzem - talán ezt is keresi. Talán csak felelőtlen szeretne lenni ha csak néhány óráig is, a böjt és kín árán is. Normálisnak tűnni, belesimulni, játszadozni, lenni anélkül, hogy következményekkel kellene számolni.

De, hogy mi nők éppen ebben vagy ezáltal a vágy által ássuk meg saját buktatóink sírját.

Mert miközben valaki olyanra vágysz, aki komolyan vegyen, szeressen, oltalmazzon, törödjön, védjen, ápoljon - a csalódástól való félelmedben, hogy úgy sem találsz ilyent, úgy sincs ilyen, úgysem érdemelsz ilyent - beéred a kevesebbel, a szarabbal a semmilyennel, a kalanddal. Mintha meg tudnád engedni magadnak. Miközben meg nem. A minden perc érték miatt.

És akkor itt van a facebook meg egyebek. Minden nap nem átall emlékeztetni az ezelőtt egy, kettő, négy, hét évvel posztolt dolgaimra. Már nem voltam gyerek, párt kereső szuka, vagy meggondolatlan fiatal akinek szégyenkezni kellene meggondolatlan tettei miatt, amikor csatlakoztam a közösségi oldalra. De ha visszaböffentem a fent említett szakaszaim bármelyikét - emlékeim közösségi oldalán - bizony szép számban akadnak vállalhatatlan dolgok, tettek, posztok, cselekedeteket. Amik lettek volna annyira cool-ak, hogy simán felrittyentsük a világhálóra, csak akkoriban a háló, mint olyan nem volt trendi - számunkra nem létezett.

A lányom viszont már ennek a veszélynek is ki van téve.

És ha azt mondod egy kiskamasznak, hogy a dolgok, amelyeket posztolsz eltávolíthatatlanok, meghatározzák a jövődet, visszaköszönnek - úgy fog rádnézni, mintha egy számára idegen nyelven szóltál volna hozzá.

Ezért nem értem a felnőttek, az érettebbek hozzáállását.

A facebook (is) egy tükör. Egy könyv rólad, amit ha megnézek egész pontos képet fogok kapni arról, hogy ki vagy ki nem vagy, kinek szeretnéd eladni magad és milyen módszerekkel operálsz ennek érdekében.

Márpedig a felnőtt emberben kell legyen egy egészséges önkritika és önmagát nevelő módszeregyüttes.

Ugyanis ha a gyermekem azt fogja látni, hogy munkaidőben posztolgatok, lájkolgatok, szelfizgetek, állandóan jelen vagyok és barátaim idejét is erre fecsérlem el - tőle sem várhatok sokkal többet.

A magamról posztolt képek pedig egyenesen történeteket mesélnek - önbizalmamról vagy annak hiányáról, páromhoz, családomhoz való viszonyomról, az általam fontosnak tartott dolgokról, életemről.

Télen elmentünk egy szerepre. A gyermekeink léptek fel. Dugig megtelt a díszterem büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, testvérekkel. Tudod hányan nézték, csodálták a szerepet?

Vagy ketten.

A többiek filmeztek, fotóztak, posztolgattak, szelfizgettek.

Én háborogva figyeltem őket, és bosszankodtam, mert a feltartott kezektől nem láttam, a kattanásoktól meg nem hallottam a saját gyermekemet.

Hát a kutya bassza meg az ilyen életet.

Amit csak képen, technikai eszközök szűrőjén túl, vagy sehogyan sem vagyok képes megélni.

Ugyanúgy az ilyen szülő-gyermek kapcsolatokat, ahol elfelejtem felvállalni a saját tökéletlenségemet, a tényt, hogy én is voltam fiatal, csináltam nem egy, hanem számtalan marhaságot és azért vagyok melletted, mert egy tapasztalt baráttal mindig jobb, mintsem egyedül.

És bassza meg az olyan életet is, ahol mindig a másik, a többiek standardja a mérvadó okosságom, elégedettségem, szépségem, sikerem, boldogságom skáláján. Hogy nem tudom magamtól, hogy mennyire is vagyok hálás azért, amim van. Lehet, hogy néha kakás, pisis, szaros, mocskos - de megmosom, tisztába teszem, helyrehozom. Mert ami elromlik nem ki kell dobni, hanem meg kell becsülni. Hiszen története lesz. Értéke akár a boré és a nőé az évek számával csak nő.

Láttam valamikor egy fölöttébb abszurd filmet. Nem is emlékszem a lényegre, képek maradtak bennem. A főszereplő hét napon keresztül éli meg ugyanazokat a dolgokat kb. másfél órán keresztül és csak valamikor az ötödik nap derekán ébred rá, hogy ez tulajdonképpen egy esély arra, hogy helyrehozza, amit elcseszett és elvégezze végre a feladatát.

Noha azt hisszük, hogy az időgépet még nem találták fel – az időutazás igenis létezik. És egyáltalán nem elérhetetlen áron. Nagyon egyszerű és mindenki számára hozzáférhető. A gond a tudatossággal van. Hogy utólag ébredsz rá – az ötödik nap tájékán, ha egyáltalán megtörténik, hogy minek is voltál részese.

Erről azok tudnának a legtöbbet mesélni, akik ugyanazokkal az emberekkel találkoznak, ugyanazokban a kontextusokban éveken keresztül. Ilyenek a fiatalkori nagy baráti tömörülések és programok, amikor ugyanazon helyen, ugyanazon rendelés felett, ugyanazok az emberek, ugyanazokban a göncökben, ugyanazokat a témákat beszélik el – míg végül már mindenki ismeri a másik sorait, reakcióit, passzusait, véleményét, témáját. Ez ad egyfajta biztonságot a változó és gonosz, kihívásoktól hemzsegő nagyvilágban. Változik a szüleimhez való viszonyom. Akit addig imádtam, tiszteltem, bizalmasomnak tekintettem, hírtelen ellenségemmé válik, a testem, amelyet uraltam növekedésnek és változásnak indul. Egy dolog marad változatlan:

-          a kocsma

-          a téma

-          a barátok.

Ehhez persze egyáltalán nem kell fiatalnak lenni, idősek számára is teljesen elérhető szolgáltatás. Amit lehet nagyban játszani, illetve egészen kicsiben is.

Kicsiben, amikor minden reggel ugyanabban az időben indulsz el otthonról. Kialakul egy rutin, megszokás és valósággal sokként ér, ha egy másodperccel is késöbb lépsz ki az ajtón.

Amikor gyermek voltam és nem volt telefon, meg karóra, onnan tudtam, hogy időben indultam e, hogy ugyanazokkal a személyekkel, ugyanott találkoztam. Ha az út egy másik szakaszán botlottam beléjük, akkor nyilvánvaló volt, hogy késöbb vagy hamarabb indultam el.

Ez ma is megvan. És biztosra tudom, arról, ahogyan rámpillantanak, hogy ők is az időt mérik fel velem való érintkezésük során.

Nagyban akkor megy, amikor ugyanabba a kocsmába jársz be reggelenként decizni, vagy délutánonként, esténként kikapcsolódni. Olyan ez mint egy rettenetes színdarab. Játszma. Ugyanabban az időben esnek be az ajtón a kliensek, ugyanúgy köszönnek, ugyanarra a helyre ülnek le és ugyanazokat a sérelmeket róják fel nap mint nap a világnak.

Mindenkit idegesít. A főszereplőt is, de azt is aki végighallgatja, vagy félszavakkal asszisztál a történet továbbvitelében. De ha nem történne meg, mindenki rosszul érezné magát. Vagy ha kiesne egy is a szereplők közül – azonnal bomlana a rendszer az új játszma kialakulásának pillanatáig, ahol megint mindenkinek szerepe, szövege, forgatókönyve van az unalomig, vagy még inkább a halálig.

A tegnap este alkalmam adódott bepillantani 1o évvel ezelőtti életem színterére. Amit akkor szerettem, mert teljesen kielégítő volt számomra életemnek abban a szakaszában. Amikor azonban változtattam és kiléptem belőle – már jól megértem a változásra. Üdítőleg hatott az új, a változatosság és a szövegkönyvekkel, játszmákkal való erőszakos szakítás.

A tegnap a helyszínen, hozzávetőlegesen 5o m távolságból, saját autóm védelmében – amit azt az érzést keltette, hogy akkor húzok el belőle, amikor akarok – tehát a kontroll az én kezemben van – sokként hatott rám, hogy felnőtt, okos emberek még mindig továbbjátszák a csontig rágott színdarabot.

Ugyanazok az emberek, ugyanabban a felállásban, ugyanott ültek és noha nem hallottam, biztosra tudom, hogy ugyanzokról a témákról beszélgettek.

Ijesztő.

Az életnek szakaszai vannak. Fejlődési körei.

Amikor egy adott szakaszt végigjártam, elhasználtam, megtanultam – eljön az ideje a természetes továbblépésnek. Nem csak ember léphet tovább, hanem a közösség is. Tehát nem kell föltétlenül magam mögött hagynom az általam kedvelt társaságot, de minden bizonnyal mindenki számára pozitívum lesz, ha beiktatunk valami teljesen újat is a repertoárba.

A kocsmára visszatérve – akik eddig együtt ittak és kurvázták feleségeiket – elmennek közösen focizni, vagy akár családjaikat is bevonva hétvégén megejtenek egy kirándulást, közös horgászást, vagy hasonlót.

Mert különben kibírhatatlan lesz. Elviselhetetlen. Mindenki egyszerre ég majd ki, csak senki sem meri felvállalni.

Együtt jubilálnak a századik előadásig, amíg valaki bele nem hal – hogy végre újrarendeződjön minden.

Márpedig az élet nem szólhat erről.

Mert az igazi élet, a fejlődés, az öröm a komfortzónán túl kezdődik el.

Ideje van a komfortnak, ahogy a kihívásoknak is.

Ideje van a biztonságnak, ahogy a bizonytalanságnak is.

Ideje van a megszokott barátokkal való együttléteknek, ahogy az új ismerettségeknek is.

És mindenre időt kell szánnunk, hogy ne az ötödik nap derekán ébredjünk fel, hogy ez a nap pontosan olyan, mint az összes eddigi, csak valamiért eddig soha nem tűnt fel... Vagy ha mégis, hát soha nem jutottunk el addig a szintig, hogy be is merjük vallani – elsősorban önmagunk előtt.

Kezdődik a szezon

Mivel az általunk választott sportág, a jégkorong speciális feltételeket igényel - nevezetesen jeget, nem állandóan űzhető. Az 18oo-19oo-as években például a helyi jégkorongozók nyáron úsztak vagy fociztak, télen pedig jégkorongoztak. És mindkét sportágban kimagaslót tudtak alkotni. Nem letettek az asztalra, hanem ők hoztáka az asztalt... Kéttusáztak, csak nem nevezték nevükön a dolgokat.

A kényelem világában, amikor a dolce far ninente - ki nyaral, henyél, kirándul, alszik, eszik nagyobbakat dívik, kevesen tartanak ki egy-egy sportág mellett. Nem a sportág választja a gyereket, vagy a gyerek a sportágat, hanem sokkal gyakoribb, hogy baráttal ragad az edzésen a gyerek. Megyek én is, mer jár Lacika is...pont

Ami nem is baj addig, amíg Lacika is kitartó. De amikor Lacika motivációs tarisnyájából is kifogy az elemózsia és Lacika hanyatt fekszik, csak úgy nemcsinálni semmit, akkor nem tudom mi lesz. Jó esetben a fent emltett barát és sportág szerelme tart még, Lacikán túl is, de rosszabb vagy gyakoribb esetben, itt vége is lesz a karriernek. Gyerek vissza a nihilbe, vagy elhízásba, vagy egészségtelen életmódba, de néha  a következő sportág rejtelmeibe, vagy egy új szerelembe - modellezéstől a másik vagy az azonos neműek szeretetéig akármibe, ami képes kitölteni az űrt. Amit hol filozófikus magasságokba emelve élet értelmének, hol hétköznapiasabban unalom űzésnek titulálunk.

Mi nem baráton keresztül jutottunk el a jégkorongig, hanem a jégkorong válaszott minket. Egy olyan városban, ahol történelme van, jelene vagy jövője azonban nincs.

De a szerelmet nem a jövőkép irányítja. Mert amennyiben igen, nos az minden csak nem szerelem. Mától vagy ettől a héttől kezdőden a legtöbb országunkban működtetett jégpálya kitárja kapuit fiatal sportolók, vagy kikapcsolódni vágyó fiatal és idősebbek előtt. Nem úgy a miénk. Aminek még a kapuit sem sikerült megépíteni. Úgy nézünk ki mint a szilikonkurva. Körülöttünk minden rendben, csak bent kongunk mint az üres káposztásfazék aszály idején.

Közben javában betáblázódik az augusztusunk két majdnem teljes hetes intenzív hokitáborral. Ami nyitóakkordja lesz majd egy olyan szezonnak, amikor ismételten összefolynak a hétvégék a hétköznapokkal. Mi ugyanis nem dolce far nientebe megyünk majd le, hanem minden valószínűség szerint minden olyan helyre, ahol jeget találunk.

Ahogy január elsején lenni szokott, minden normális ember leteszi a fogadalmait az évre. Nem dohányzom, nem kurvázom, nem lopok, nem káromkodom, nem zabálok.

Nálunk hokifogadalmak vannak.

És nem csak augusztus elsején, hanem minden szerdán vagy csütörtökön amikor megkapjuk a hírt, hogy utazni kell. Olyanok vagyunk, mint James Bond - azt tudjuk, hogy menni kell - csak azt nem, hogy éppen mikor és hova. Táskák az ajtó előtt, botok a sarokban, Bugyik és fogkefék a kiszsákban - autó megtankolva. 

Hogy a gyermekek, akik legtöbbször csak a mára képesek összpontosítani - mit szűrnek le ebből nem tudom. 

Minden egyes alkalommal feltesszük nekik a kérdést: biztos? Mert ha nem, akkor nem kínlódunk tovább. Jelen nincs, jövő nem lesz - csak a szerelem örök. Mert a válasz egyelőre igen.

Igen a hajnali kelésekre, a napi két jég, két szárazra táboridőben, az itthoni edzésekre és csapatépítőkre, hányódásokra és örök második vagy sokadik helyre, amíg magukhoz nem térnek. Mert lehet, hogy az ország legtöbb jégpályája a héten kitárja kapuit, de a mieink legközelebb csak december első hetében léphetnek saját jégre. Akkor is jóindulattal, megkötésekkel, megszánásokkal, lesajnálkozásokkal.

Miért fontos hát mindenekfelett a hoki?

Mert ha valaki 2,4,6 éve ennek szenteli életét és családja nyugalmát, akkor az a legkevesebb, hogy kitart. Nem, hogy megmutasson, beintsen, bebizonyítson - hanem önmagáért. 

Hiszen a nagy küzdelemben a gyermekek egy sor olyan dolgot tanulhatnak, amit soha sehol másutt:

- kitartást

- küzdelmet

- elköteleződést

- összetartást

- nem adom fel attitűdöt

- szenvedni fogok azért amit szeretek, mert megéri álláspontot

és folytathatnám a sort.

És lehet, hogy Vásárhely szarik ránk, de nem is érte tesszük. Hanem a szerelemért.

Lehet, hogy nincs benne jövőnk - de a gyermekek jövőjét meg fogja határozni. Amikor a kényelemkedvelő fiatalok mértéktelenül enni, inni, szereken lógni, tekeregni, dögledezni, netezni, stb fognak - az enyéim kínlódni. Utazni, csalódni, szenvedni, koplalni, hányódni, önmegtartóztatni, fázni, sírni, gombócokat nyelni.

Nem kívánok nekik kényelmet, hanem éppen ebben a sorrendben és ezeket.

Mert egyedül a szenvedés terem virágokat.

És a szerelemé a jövő.

És lehet, hogy nem lesz egyikükből sem egy Ovecskin, de megtanulják, hogy mi kell a kiegyensúlyozott élethez.

És a sportnál meg szenvedésnél erre jobb mester még nem született.