2017. július 25., kedd



Mindennapi bölcsességeinket, add meg nekünk ma…

Nézem, vagy akarva akaratlan látom a közösségi oldal jóvoltából az ezelőtt egy vagy akár több évvel ezen a napon megosztott jeles pillanataimat, gondolataimat. Megjelenik a 2o12-es év, Balázs fiam rettenetesen nehéz és kilátástalan betegségével harcolva. 23-ik orvos diagnosztizálja sikeresen, addig a szélmalomharc orvostól-orvosig és a rettenetes ijesztegetések, hogy ez bizony bénulás, autoimmun betegség, a gyermek fogyatékkal élő lesz, nem fog tudni normális életet élni. Ebben a pillanatban az embernek nem azzal nehéz vagy szinte lehetetlen szembenéznie, hogy a gyermeke bajban van, hanem az arctalan ellenség teszi elviselhetetlenné az adott szituációt. Harcolnál, de nem tudod mivel szemben kell megvívnod a harcaidat – ergo, eszközeid sincsenek erre.
A gyermek szenved, a család küzd, majdnem beleroppan, az egészségügyben, korházakban és szakemberekben elveszíti teljes mértékben bizalmát. Elmondani nem tudom hányszor menekültem haza a gyerekkel mert besokalltam az inkompetenciától, a vállrángatásoktól, a nemcsak, hogy nem tudom, de nem is érdekel attitűdtől.
Egy nagyon fontos dolog jelenik meg az idővonalamon: a betegség adott, ugyan még nem tudjuk, hogy mivel kell szembenéznünk, fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk – de egyben biztosak vagyunk: innen, minden perc ajándék…
Közben találok egy idős, tapasztalt és sokat látott szakembert – na jó, szakasszonyt, aki a vaskós MRI, vér, ilyen-olyan vizsgálatok és eredmények kimutatásának tengerében felteszi a legegyszerűbb kérdést ever – valaki csinált erről a lábról egy röntgent?
Nyilván nem. Mert miért ne ajánlanának 7oo, vagy 9oo lejes vissza nem térítendő vizsgálatot, ha a szülő abban a helyzetben van, hogy a föld feneke alól is előteremti az összeget.
Elvégzi a röntgent – kiderül a baj oka, a betegségnek amivel eddig csak harcoltunk neve is lesz, sőt, mi több kiderül, hogy legyőzhető egy egyszerű gyulladáscsökkentővel.
A korszak félelmeinek, reménytelenségeinek, bánatának, elvesztett és megnyert csatáinak tanulsága továbbra is egyetlen mondatban rejlik: innentől kezdve minden perc ajándék…
Nincs két hete – megkeres egy friss anyuka. Tudván, hogy keresztülmentem ezen, nem sejtvén, hogy állandóan küzdöm ezzel, végesincs módban, elmeséli, hogy csomót talált a mellében, amire az orvos z első vizsgálatok alapján rosszindulatú daganatra gyanakszik. Teljesen természetesen maga alatt van. Hívő, gyakorló keresztény lévén, fájdalom, de elveszíti utolsó reményét is – már imádkozni sem képes.
Eszembe jut a talán jezsuita manrézában hallott roppant találó nagymegmondás: az ima jelenlét. Miközben szeretkezem, cigizem, veszekszem, szenvedek, szeretek, gyűlölök, jól vagy rosszul döntök, éltetet adok vagy kioltok – szabadon, saját döntésekkel, de jelen vagyok. Az ima nem az összefogott kezek és padlóra szorított térdek elégiája. Az ima jelenlét. Jelen vagyok Isten előtt szenvedésemben, örömömben, kétségeim közepette, életemben és halálomban.
Tehát, imádkozik, csak nem tudja. Még nem tudja…
És a fogalmam sincs mennyi idős beszélgetés ajándéka az innentől minden perc ajándék üzenete. A halálról nem tudunk semmit. Sejtéseink vannak, de ismereteink hiányosak. Ha mennünk kell anyaként Isten anyát rendel gyermekeink mellé. Feleséget elárvult férjeink oldalára és gyermeket gyermeke nélkül maradt szüleink keblére.
Nekünk tulajdonképpen egy dolgunk van, de az kruciális az egész folyamat során: megtanulni, hogy minden perc ajándék. Jókkal, rosszakkal, szenvedésekkel, boldogságokkal, fejlődésekkel és regressziókkal.
Erre tanít meg minden egyes betegség és szenvedés.
Ez egy olyan plusz, amit egyetlen boldog és örömteli periódus sem képes megtanítani. Csak a szenvedés szele.
Ha ezek felett eljutsz a háláig, a mai nap sem volt hiábavaló.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése