A gyermeknek a legjobbat 

Vakáció van. Vakációban minden normálisabb családban a gyermek lazul. Feladatai vannak, de a hangsúly a pihenésen van. Aludjon jó sokáig, lazítson, pihenjen – majd szeptemberben úgyis kezdődhet elölről a hajrá. Teljesen normális. A fejlődésben lévő gyermeknek valóban pihenésre van szüksége. Kikapcsolódásra, élményekre, lazulásra, feltöltődésre. Ehhez szépen hozzá kell adni a tetszik, nem tetszik majdnem negyven fokot, amikor eleve nem is esik jól az extra-aktivítás. Az ember csak ülne a medence szélén és nézne ki a fejéből, bambán vigyorogva. 

Noha, mondja többek között Vekerdy, akivel nem mellesleg mélységesen egyet is értek, hogy hagyni kell a tanulást a nyári szünidő alatt, csak odateszi az ember a gyermekét a kötelező házi olvasmány, vagy feladat füzet megoldására, elvégzésére a szent a béke kedvéért. A gyermek, nyögvenyelve el is végzi, vitával, haladékok kérésével, büntetéstől való félelmében – mert a három hónapos vakáció akkorának tűnik, hogy a vége nem is látszik gyermekszemmel. De egyszer csak vége van és a szülőnek kell ezt a legjobban tudnia. Ahogyan azt is, hogy nem lesz semmi baja az aranyszarónak, ha elolvas egy-két vagy akár hét könyvet, magyarul, románul vagy angolul – mert csak fejlődik általa és azalatt sem nézi a tévében a semmit, vagy írja ki a facebookra – hogy helló…most mutasd meg milyen barát vagy. Ha tíz percen belül válaszolsz jó, ha nem válaszolsz töröllek az ismerőseim közül. Vagy a még jobb – unatkozom. Van kedved chatelni?... 

Már hogy unatkozna egy gyermek vagy fiatal a nyári vakációban? Amikor annyi de annyi mindent lehet csinálni? Miért kellene fő elfoglaltsága legyen az írj komiba egy üzit? Amikor lehet fára mászni, gördeszkázni, hullámbordozni, hoverezni, rollerezni, görizni, biciklizni, úszni, napozni, barátkozni, olvasni, társasozni, vendégségbe menni és vendégeket várni, a hobbiknak szentelni az egész napot, kutyát sétáltatni, bandázni, udvarolni és udvaroltatni és folytathatnám reggelig a felsorolást, akkor sem érnék a végére. 

Közben meg jönnek-mennek a városban és környékén gyermekkel családok. Anya, apa, egy gyermek, két vagy több. A többesek esetében valamiért nem akkora a probléma – de az egy gyermekkel közlekedők igen nagy százaléka komoly súlyproblémákkal küzd. Az, hogy a szülő már nem vigyáz magára és felszed 5, 1o, 2o vagy akár ennél több kg súlyfölösleget, az ő baja. Jókedv és egészség legyen, a többi nem számít. De hogy miért nem érzi feladatának a szülő a fejlődésben lévő gyermek étkezési szokásainak helyes mederbe való terelését, azt nehezen tudom elfogadni és megérteni. Sajnos nem szavakkal, hanem tettekkel nevelünk. Tehát ha a gyermek jelen esetben azt látja, hogy hülyére zabálom magam ahányszor tehetem, ő sem fog másként cselekedni. Csak abban az esetben, ha én magam is vigyázni kezdek egészségemre. 

Megengedhetetlen azonban az egyre több elhízással küzdő gyermekek számának növekedése. És nem a társadalom szintjén kell keresnünk a problémát, hanem elsősorban a saját házunk táján. Mert ha piszkos a város, nem föltétlenül a polgármester vagy az általa vezetett hivatal hibás. A kérdés az, hogy az én portám és házam tájéka milyen? 

Amikor Anna lányom kisebb volt, annyira vékony volt, mint a lakmuszpapír. Számtalanszor restelkedtem amikor elindultunk valahova, hogy mit mondanak majd az emberek, megy szépen a két fényes, jóllakott, jóltáplált szülő, egy ágrólszakadt, sovány, átlátszó leánkával. olyanok voltunk, mintha elettük volna előle a legjobb falatokat és őt kenyéren meg vízen tartottunk volna. Aztán történt valami. Egyik napról a másikra a semmiből megéhezett. Nem szedett vitamint, nem változott az életmódjában, rutinjában semmi – csak egyszerűen megéhezett. És a negyed szelet repül a repülő, siklik a hajó, burrog az autó árán keservesen lenyelt falatokból lett egy egész szelet kenyér, aminek a felénél kijelentette, hogy ő már bizony igényt tartana a következő szeletre is, sőt még a főzelékből is enne, fasírttal. Első körben örültünk. Mindenkinek elmeséltük és mutogattuk. Né, hogy eszik a gyerek. Aztán, ahogy gyarapodni kezdett a súlya, szépen átsiklottunk a másik végletbe. Ez volt az a pont, amikor leültünk beszélgetni. Hízásról, fogyásról, evésről, kiegyensúlyozott táplálkozásról, szépségideálról, nőiességről, fogyókúráról. És megértette. Az elején természetesen lázadozott, főleg amikor a férfiak ehettek este tíz után is, s mi nem, vagy amikor két marokra gyúrták a csokit, édességet, s mi nem. Ekkor újra beszélgettünk – annyiszor, amennyiszer szükség volt erre. A valamit valamiért mentén. És megértette. Mert meg kellett értenie. Hiszen egész jövője, énképe, önbizalma, lelki és testi egyensúlya állhat vagy bukhat ezen. Nos, ezt kellene realizálni. Nem a gyermeknek, hanem a szülőnek.

Amikor ezelőtt 2 évvel belefogtam a 9o napos diétába – ezt megelőzően kijelentettem, nem tudom mitől hízom, hiszen egy falatot sem eszem. Tényleg nem ettem. Soha nem ültem le a családdal. Tálaltam, melegítettem, felszolgáltam, majd ittam egy jó pohár vizet. A diéta előtt elhatároztam megnézem, egészen pontosan mi is az a semmi, amit megeszem. Kitettem egy nagy vájlingot a kredencre és elkezdtem beletölteni, amit estig magamba gyúrtam volna. A gyermekek tányérjából a maradék, a falatok, kóstolás közben, a hűtő előtti gyors futam – a szelet szalámik, a felkapott gyümölcsök, a kenyérvégek. És ne mondjam el estére mennyi is gyűlt össze a nagy semmiből. Egy kisebb disznónak való! Nos ez a helyzet a hízásnak induló, vagy már elhízott gyerekekkel is. Nem esznek semmit – de ha a semmit lemérjük – higgyük el, megdöbbenünk. S ha a gyermek jóléte, egészsége a tét, igazán semmiség az egész!