2017. július 26., szerda

Mindenkinek van egy fixa ideája

Családi mozizás. Zuhog az eső. Amikor nem lehet kimozdulni, barangolni, úszni, fára mászni mindenki eleve ideges. Nem akciót nézünk. Romantikus mesefilmre esik a választásunk. A jelenetben hatalmas érzelmi vihar hatására kilovagol Hamupipőke az erdőbe, kedvenc lován, amiről egy adott ponton leugrik és szaladni kezd, önmaga elől, a kialakult helyzet elől, elviselhetetlen mostohája és fogadott testvérei gonoszsága elől. Mire megszólal Balázs:
- még szerencse, hogy akkoriban nem voltak tele kullanccsal az erdők...
Mert Balázs legnagyobb félelme a kullancs és az azzal kapcsolatos bonyodalmak. Hogy futni kell, álldogálni a rendelő előtt, magyarázkodni, rettegni, hogy esetleg fertőző és gyógyszereket, antibiotikumokat szedni. Ő még nem, de barátai már keresztülestek ezen. Érthető hát félelme.
Ahogyan nőként az enyém is, hogy miközben teljes gőzzel hajkurászom a belső békét és a megvilágosodást, lépten nyomon a külső szépség, fogyástippek, hogyan maradjunk örökre fiatalok, 2o17 legjobb diétája, legújabb trendek a fogyásban, hatékony ránctalanítók és bőrápolás alapjai jutnak el akarva akaratlan hozzám.
Volt egyszer egy férfi. Bevágódott az irodába és miután elintéztük a közös mindannyiunkat érintő dolgunkat, megkért, hogy küldjünk el egy mailt a fiókjából. Hiába világítottunk rá a helyzet abszurditására, hajthatatlan maradt. Ok, egy mail nem a világ vége, elküldjük, aztán szépen elfelejtjük ezt a bizarr helyzetet. Közben elrohant mi meg benne maradtunk szájtátva a postaládájában, amely dugig volt szexoldalakat kínáló hirdetésekkel. Milyen érdekes azért, hogy a normális kapcsolatot kialakítani képtelen férfinak ilyen jellegű hirdetései vannak napról-napra megtöltve levélszeméttel a postaládáját, az enyém fogyás és ránctalanító tippekkel - noha soha életemben nem olvasgattam, böngésztem vagy szemezgettem ilyen oldalakon, a súlyproblémákkal küzdő középkorú férfi - hogyan szabadulj meg eredményesen a hasadtól leveket kap - Szeretnéd viszontlátni a kukidat címmel és a nehezen teherbe eső, vagy megfoganni képtelen fiatal nőnek meg Hogyan maradj terhes 3 lépésben jellegű levelei érkeznek.
És miközben külön praktikád van a saját kukid megpillantására, a ráncaid elfogadására, a súlyfelesleged kamuflálására, a nagy nyomás alatt rövid idő alatt eljuttatnak a betegségtudatig. Ember, amikor minden reggel aszongya a ládám több tíz üzenetben, hogy vegyem má meg azt a ránctalanító krémet, egyszer csak arra ébredek, hogy ott kenem magam a tükör előtt a Q1o-el.
Régebben a ráncok történeteket meséltek.
Ült nagymami a tűz mellett és mesélt - látod fiam, ez a háborúban lett, amikor menekülnünk kellett, fáztunk, rettegtünk, éheztünk, nem volt hol aludnunk, de együtt voltunk. És annyit mint akkor nem kacatunk soha - sem előtte, sem utána!
Mi majd mit fogunk mesélni a kalorifer előtt az unokáknak?
Látod fiam, volt minden, de soha nem voltunk együtt. Volt mit enni, de nem volt hozzá kultúránk - vagy zabáltunk, vagy megvontuk magunktól a táplálékot, hogy aztán még nagyobb zabaroham vegyen erőt rajtunk. És nem volt divat felvállalni a valós életkorunkat. Megvénültél? Tenned kellett róla: ráncfelvarrás, zsírleszívás, fiatal bika, felszínes elfoglaltságok. Mert minél hülyébb volt valaki, annál jobban megfelelt a társadalmi normáknak. Az én időmben a mellek, ajkak, szempillák, homlokok, szemtájék, felkarok, combok, fenekek, hasak - nem természetes szépségükben pompáztak. Ahogy a lelkek sem, mert ez volt az az időszak, amikor a saját magunk által kavart szar temetett maga alá...

2017. július 25., kedd



Mindennapi bölcsességeinket, add meg nekünk ma…

Nézem, vagy akarva akaratlan látom a közösségi oldal jóvoltából az ezelőtt egy vagy akár több évvel ezen a napon megosztott jeles pillanataimat, gondolataimat. Megjelenik a 2o12-es év, Balázs fiam rettenetesen nehéz és kilátástalan betegségével harcolva. 23-ik orvos diagnosztizálja sikeresen, addig a szélmalomharc orvostól-orvosig és a rettenetes ijesztegetések, hogy ez bizony bénulás, autoimmun betegség, a gyermek fogyatékkal élő lesz, nem fog tudni normális életet élni. Ebben a pillanatban az embernek nem azzal nehéz vagy szinte lehetetlen szembenéznie, hogy a gyermeke bajban van, hanem az arctalan ellenség teszi elviselhetetlenné az adott szituációt. Harcolnál, de nem tudod mivel szemben kell megvívnod a harcaidat – ergo, eszközeid sincsenek erre.
A gyermek szenved, a család küzd, majdnem beleroppan, az egészségügyben, korházakban és szakemberekben elveszíti teljes mértékben bizalmát. Elmondani nem tudom hányszor menekültem haza a gyerekkel mert besokalltam az inkompetenciától, a vállrángatásoktól, a nemcsak, hogy nem tudom, de nem is érdekel attitűdtől.
Egy nagyon fontos dolog jelenik meg az idővonalamon: a betegség adott, ugyan még nem tudjuk, hogy mivel kell szembenéznünk, fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk – de egyben biztosak vagyunk: innen, minden perc ajándék…
Közben találok egy idős, tapasztalt és sokat látott szakembert – na jó, szakasszonyt, aki a vaskós MRI, vér, ilyen-olyan vizsgálatok és eredmények kimutatásának tengerében felteszi a legegyszerűbb kérdést ever – valaki csinált erről a lábról egy röntgent?
Nyilván nem. Mert miért ne ajánlanának 7oo, vagy 9oo lejes vissza nem térítendő vizsgálatot, ha a szülő abban a helyzetben van, hogy a föld feneke alól is előteremti az összeget.
Elvégzi a röntgent – kiderül a baj oka, a betegségnek amivel eddig csak harcoltunk neve is lesz, sőt, mi több kiderül, hogy legyőzhető egy egyszerű gyulladáscsökkentővel.
A korszak félelmeinek, reménytelenségeinek, bánatának, elvesztett és megnyert csatáinak tanulsága továbbra is egyetlen mondatban rejlik: innentől kezdve minden perc ajándék…
Nincs két hete – megkeres egy friss anyuka. Tudván, hogy keresztülmentem ezen, nem sejtvén, hogy állandóan küzdöm ezzel, végesincs módban, elmeséli, hogy csomót talált a mellében, amire az orvos z első vizsgálatok alapján rosszindulatú daganatra gyanakszik. Teljesen természetesen maga alatt van. Hívő, gyakorló keresztény lévén, fájdalom, de elveszíti utolsó reményét is – már imádkozni sem képes.
Eszembe jut a talán jezsuita manrézában hallott roppant találó nagymegmondás: az ima jelenlét. Miközben szeretkezem, cigizem, veszekszem, szenvedek, szeretek, gyűlölök, jól vagy rosszul döntök, éltetet adok vagy kioltok – szabadon, saját döntésekkel, de jelen vagyok. Az ima nem az összefogott kezek és padlóra szorított térdek elégiája. Az ima jelenlét. Jelen vagyok Isten előtt szenvedésemben, örömömben, kétségeim közepette, életemben és halálomban.
Tehát, imádkozik, csak nem tudja. Még nem tudja…
És a fogalmam sincs mennyi idős beszélgetés ajándéka az innentől minden perc ajándék üzenete. A halálról nem tudunk semmit. Sejtéseink vannak, de ismereteink hiányosak. Ha mennünk kell anyaként Isten anyát rendel gyermekeink mellé. Feleséget elárvult férjeink oldalára és gyermeket gyermeke nélkül maradt szüleink keblére.
Nekünk tulajdonképpen egy dolgunk van, de az kruciális az egész folyamat során: megtanulni, hogy minden perc ajándék. Jókkal, rosszakkal, szenvedésekkel, boldogságokkal, fejlődésekkel és regressziókkal.
Erre tanít meg minden egyes betegség és szenvedés.
Ez egy olyan plusz, amit egyetlen boldog és örömteli periódus sem képes megtanítani. Csak a szenvedés szele.
Ha ezek felett eljutsz a háláig, a mai nap sem volt hiábavaló.

2017. július 24., hétfő

A gyermeknek a legjobbat 
Vakáció van. Vakációban minden normálisabb családban a gyermek lazul. Feladatai vannak, de a hangsúly a pihenésen van. Aludjon jó sokáig, lazítson, pihenjen – majd szeptemberben úgyis kezdődhet elölről a hajrá. Teljesen normális. A fejlődésben lévő gyermeknek valóban pihenésre van szüksége. Kikapcsolódásra, élményekre, lazulásra, feltöltődésre. Ehhez szépen hozzá kell adni a tetszik, nem tetszik majdnem negyven fokot, amikor eleve nem is esik jól az extra-aktivítás. Az ember csak ülne a medence szélén és nézne ki a fejéből, bambán vigyorogva. 
Noha, mondja többek között Vekerdy, akivel nem mellesleg mélységesen egyet is értek, hogy hagyni kell a tanulást a nyári szünidő alatt, csak odateszi az ember a gyermekét a kötelező házi olvasmány, vagy feladat füzet megoldására, elvégzésére a szent a béke kedvéért. A gyermek, nyögvenyelve el is végzi, vitával, haladékok kérésével, büntetéstől való félelmében – mert a három hónapos vakáció akkorának tűnik, hogy a vége nem is látszik gyermekszemmel. De egyszer csak vége van és a szülőnek kell ezt a legjobban tudnia. Ahogyan azt is, hogy nem lesz semmi baja az aranyszarónak, ha elolvas egy-két vagy akár hét könyvet, magyarul, románul vagy angolul – mert csak fejlődik általa és azalatt sem nézi a tévében a semmit, vagy írja ki a facebookra – hogy helló…most mutasd meg milyen barát vagy. Ha tíz percen belül válaszolsz jó, ha nem válaszolsz töröllek az ismerőseim közül. Vagy a még jobb – unatkozom. Van kedved chatelni?... 
Már hogy unatkozna egy gyermek vagy fiatal a nyári vakációban? Amikor annyi de annyi mindent lehet csinálni? Miért kellene fő elfoglaltsága legyen az írj komiba egy üzit? Amikor lehet fára mászni, gördeszkázni, hullámbordozni, hoverezni, rollerezni, görizni, biciklizni, úszni, napozni, barátkozni, olvasni, társasozni, vendégségbe menni és vendégeket várni, a hobbiknak szentelni az egész napot, kutyát sétáltatni, bandázni, udvarolni és udvaroltatni és folytathatnám reggelig a felsorolást, akkor sem érnék a végére. 
Közben meg jönnek-mennek a városban és környékén gyermekkel családok. Anya, apa, egy gyermek, két vagy több. A többesek esetében valamiért nem akkora a probléma – de az egy gyermekkel közlekedők igen nagy százaléka komoly súlyproblémákkal küzd. Az, hogy a szülő már nem vigyáz magára és felszed 5, 1o, 2o vagy akár ennél több kg súlyfölösleget, az ő baja. Jókedv és egészség legyen, a többi nem számít. De hogy miért nem érzi feladatának a szülő a fejlődésben lévő gyermek étkezési szokásainak helyes mederbe való terelését, azt nehezen tudom elfogadni és megérteni. Sajnos nem szavakkal, hanem tettekkel nevelünk. Tehát ha a gyermek jelen esetben azt látja, hogy hülyére zabálom magam ahányszor tehetem, ő sem fog másként cselekedni. Csak abban az esetben, ha én magam is vigyázni kezdek egészségemre. 
Megengedhetetlen azonban az egyre több elhízással küzdő gyermekek számának növekedése. És nem a társadalom szintjén kell keresnünk a problémát, hanem elsősorban a saját házunk táján. Mert ha piszkos a város, nem föltétlenül a polgármester vagy az általa vezetett hivatal hibás. A kérdés az, hogy az én portám és házam tájéka milyen? 
Amikor Anna lányom kisebb volt, annyira vékony volt, mint a lakmuszpapír. Számtalanszor restelkedtem amikor elindultunk valahova, hogy mit mondanak majd az emberek, megy szépen a két fényes, jóllakott, jóltáplált szülő, egy ágrólszakadt, sovány, átlátszó leánkával. olyanok voltunk, mintha elettük volna előle a legjobb falatokat és őt kenyéren meg vízen tartottunk volna. Aztán történt valami. Egyik napról a másikra a semmiből megéhezett. Nem szedett vitamint, nem változott az életmódjában, rutinjában semmi – csak egyszerűen megéhezett. És a negyed szelet repül a repülő, siklik a hajó, burrog az autó árán keservesen lenyelt falatokból lett egy egész szelet kenyér, aminek a felénél kijelentette, hogy ő már bizony igényt tartana a következő szeletre is, sőt még a főzelékből is enne, fasírttal. Első körben örültünk. Mindenkinek elmeséltük és mutogattuk. Né, hogy eszik a gyerek. Aztán, ahogy gyarapodni kezdett a súlya, szépen átsiklottunk a másik végletbe. Ez volt az a pont, amikor leültünk beszélgetni. Hízásról, fogyásról, evésről, kiegyensúlyozott táplálkozásról, szépségideálról, nőiességről, fogyókúráról. És megértette. Az elején természetesen lázadozott, főleg amikor a férfiak ehettek este tíz után is, s mi nem, vagy amikor két marokra gyúrták a csokit, édességet, s mi nem. Ekkor újra beszélgettünk – annyiszor, amennyiszer szükség volt erre. A valamit valamiért mentén. És megértette. Mert meg kellett értenie. Hiszen egész jövője, énképe, önbizalma, lelki és testi egyensúlya állhat vagy bukhat ezen. Nos, ezt kellene realizálni. Nem a gyermeknek, hanem a szülőnek.
Amikor ezelőtt 2 évvel belefogtam a 9o napos diétába – ezt megelőzően kijelentettem, nem tudom mitől hízom, hiszen egy falatot sem eszem. Tényleg nem ettem. Soha nem ültem le a családdal. Tálaltam, melegítettem, felszolgáltam, majd ittam egy jó pohár vizet. A diéta előtt elhatároztam megnézem, egészen pontosan mi is az a semmi, amit megeszem. Kitettem egy nagy vájlingot a kredencre és elkezdtem beletölteni, amit estig magamba gyúrtam volna. A gyermekek tányérjából a maradék, a falatok, kóstolás közben, a hűtő előtti gyors futam – a szelet szalámik, a felkapott gyümölcsök, a kenyérvégek. És ne mondjam el estére mennyi is gyűlt össze a nagy semmiből. Egy kisebb disznónak való! Nos ez a helyzet a hízásnak induló, vagy már elhízott gyerekekkel is. Nem esznek semmit – de ha a semmit lemérjük – higgyük el, megdöbbenünk. S ha a gyermek jóléte, egészsége a tét, igazán semmiség az egész!

2017. július 17., hétfő

Amikor az állam úgy döntött, hogy facilitálni fogja kapcsolatunk megerősítését

Asszem 11 éve vagyunk házasok. Mindenki a bűvős hetesről beszél, amikor a házastársak valósággal megkerdülnek, elkezdenek pótcselekvésekbe menekülni, alternatívák után kutatni, amelyek választ adnak kapcsolati hiányosságaikra és minden kákán megtalálják a nemlétező csomókat is.
Nos mi - büszkén jelentem - átéltük úgy kapcsolati mint házassági színtéren a bűvős hetest. Itt vagyunk, együtt vagyunk - hol jól, hol rosszul de mindig jövőbe nézően, együtt és újabb tervekkel, fejlődésre készen.
Egy ilyen újabb fejlődési fázis a mostani is, amikor másfél év herce-hurca után a törvény döntött és elvették az uram(bocsásdmeg) jogsiját.
S noha 14 éve van jogosítványom csak nemrégiben kezdtem el vezetni. Valahogy úgy alakult az eltelt évek során, hogy bármikor autóba ültem és vezetni kezdtem arra lyukadtunk ki bűvős hetes ide vagy oda, hogy rángatjuk egymás haját. Mondom mintegy magamnak, vagy az autó vagy az ember. Gyorsan mérlegre mindent, s persze az ember többet nyomott. Maradt az autó. De amióta a gyermekek hokiznak egyre nehezebbek a táskák, egyre hosszabbak az útvonalak, egyre több a logisztika - mondom csak úgy magamnak - hogy kész, kell egy autó.
Lett autó. Volt könyv, nem volt tapasztalat.
Gyorsan intézkedem, mer én má csak ilyen vagyok.
Kerül egy oktató.
Három óra csúcsforgalomban való vezetést követően asszongya nekem, hogy mit akarok tőle, mert ő már nincs mit mondjon.
Közben meg ott parkol a ház előtt agy olyan módon választott autó, hogy elmentünk szépen a piacra, vettük a kapusfelszerelésekkel teli táskát, a játékos felszerelésekkel teli táskát, a botokat, a mamutokat és még egy táskát a tiszta bugyikkal, mert hogy ott, ahova megyünk fogkefét csak lehet kapni - s kiválaszotottuk azt az autót amibe ezek így, szépen, mind együtt elfértek. Mondanom sem kell mekkora autó, az álmaim Ticoja mellett.
Sebaj.
Elkezdek vezetni.
Az elején megyek vagy tizenöttel, rettegve, nehogy lefullasszam, megüssem, nekicsapjam, széttörjem mint a hímes tojást. Közben meg nem tartom a lábam a kuplungon, nem hallod, hogy kéri a kettest, miért nem teszed már hármasba nem látod a turómétert, hogy indulsz már hegyről ember leégeted azt a kurva kuplungtárcsát, most minek kellett lefullasztani tedd be üresbe, bezártad az autót, felhúztad a kéziféket, nem látod mennyi hely van még, kilóg a segge annak a kurva kocsinak, aki vezetni tud bárhol vezet, nincs olyan, hogy erre szívesebben megyek - szól az állandó slágerlisták élén.
Nem hallgatom, szívesebben megyek csak gyermekekkel. Mindenkinek van saját autója, lófasz alapon.
S akkor bumm.
Ott marad az uram(bocsásdmeg) a könyve nélkül.
S kezdődik előlről minden.
Három napig mint a mesében szinte se kép se hang.
Ebbe az áramszünetbe nagyban közrejátszik a könyvnélküliség állapota.
Mondom az ügyvédnek - köszcsi.
Mire ő - nem jól fogom fel - ennek elsősorban kapcsolaterősítő hatása van.
Nos a hónapból még van hátra egy rend.
Ha jól számolom még a házassági évfordulónk is beleesik a javából.
S ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy hét, mutatok én nekije olyan tizenegyet értetted e, hogy menten könyv nélkül marad!