A földi élet egy olyan esély, amit nem lehet újrajátszani. Van, adott, élni kell (vele). Közben meg elterjed teljes mellszélességgel, az #éljünkahétvégének,csakapéntek,ahétfőnemegynap, utálomamunkám,alegjobbdologamunkámbanhogyforogaszékem,mennyivanméganyugdíjig állandó valamire való várakozásban töltendő idő trendje. Nem az a vesztesség, életünk elherdálása, hogy a szabadban szeretjük, kirándulni, élményeket halmozni, hanem az, hogy úgy éljük le minden egyes rendelkezésünkre álló napunkat, hogy elégedetlenek vagyunk vele. Ez nem az a nap címen - a holnapi vagy holnaputáni lesz az, amikor péntek lesz... De semmiképp nem vasárnap, mert ahhoz már betegesen közel van az a hétfő, ami 4 napra van péntektől. Újabb 4 napra, ami várakozásokkal fog eltelni. És nem minőségi idővel.

Mi lett velünk?

Mi történik mindannyiunkkal?

Ha csak péntekekből fog állni az életünk - annak nagyon le fog rövidülni az időtartama.

És a legrosszabb az egészben az, hogy mindezt nem kenhetjük a facebookra, ahogy sok mindennel teszünk. Mert nem közösségi oldalakon logó gyermekeinkben is benne van.

A mi időnkben imádtunk iskolába menni. Nem, semmi esetre sem a tanulás miatt. Hanem mert akkora poénok, nevetések, érzelmek, kollektív mi tudat, közös lógások, közös utálások és nagyon szeretések, flörtök és bimbózó szerelmek, mint ott, sehol nem voltak.

Ma a gyerek azt szajkózza, ami a társadalom bűzéből árad: mikor lesz már péntek?

A frissen elhelyezkedett, éppen beilleszkedő, vagy a nagyon rég egyazon helyen dolgozó felnőtt is ugyanezt teszi, csak sokkal kreatívabban.

Miközben meg ott vannak a csuda jó hétfők, keddek, a régi jó öreg Dallasi csütörtökök, amikor annyi mindent lehet tenni, megélni, elvégezni, megoldani, szeretni, kiveszekedni.

Minden normális emberben benne gyökerezik a változás iránti vágy. Életünk dereka körül feltevődik bennünk a megérte kérdése? Az ezt akartam? dilemmája. A még egy dobásom maradt kihasználom feletti elhatározás. Teljesen normális, hogy bosszant a rutin, kiéget az ellaposodott kapcsolat és munka, a kihívások nélküli lét, vagy a sok ártalmas stressz.  És ilyenkor változtatni is kell. Mert az ember kivirágzik. Új föld, új élet. Márpedig ha a virág igényli, az ember miért ne tenné? Keresni kell hát álmokat, hobbikat, kihívásokat, barátokat, programokat esetleg munkát. De semmiképp nem újabb csak péntekeket, mert az minden csak nem megoldás.

Mert mit mondunk majd a végén?

Hogy volt néhány péntekünk?

Mit mondanak majd a gyermekeink rólunk?

Utálta a munkáját. De dolgozott mint állat, hogy egyszer csak péntek legyen..., vagy nyugdíj legyen, vagy vége legyen, csak ne az legyen, ami éppen van. Mert az szar. Elviselhetetlen, megváltoztathatatlan. Élet...

A nagyszüleink nem voltak ennyire kicsinyesek és szűk látókörűek.

Nem nyaralástól nyaralásig, péntekektől-péntekekig éltek.

Talán háborúktól-háborúkig. De aközött meg nagyon. Tiszta szívből, minden egyes percet megélve, élvezve, szopogatva, ízlelve. Mert lényeglátók voltak. Nem ennyire felvilágosultak. De sokkal megvilágosodottabbak.

Tudták, érezték, látták, saját bőrükön tapasztalták - a mát nem hozza vissza senki és semmi. Mert minden maga helyett való - mondták.

Csak mi felejtettük el üzenetüket.

A szexuális nevelés nem egyalkalmas történet. A szülői szerep és a gyermekkel való interakciók teljes folyamatát áthálózó, újra és újra felbukkanó, fejlődő, gyűrűző, hullámhegyeket és völgyeket mutató tevékenység.

Nálunk valamikor 2-3 éves kor tájékán indult el verbálisan, amikor azt hiszem Balázs, rákérdezett, hogy mi a buzi. Nyilván egy ekkora korú gyereknek közel sem tudod úgy elmagyarázni, ahogyan egy 1o éves, vagy akár idősebb gyereknek tennéd. A hangsúly nem is a megközelítésben rejlik, hanem a jelenlétben. Hogy legyél ott, és ami a legfontosabb, a gyermek merjen kérdezni.

A mi időnkben nem volt ekkora szerepe a médiának, mint napjainkban. Határozottan emlékszem, kaptam édesanyámtól egy fantasztikus testvérkötetet, a Nő és a Férfi címmel, amelyben leírta végtelenül nyitott, minden kérdésre frappáns válaszokkal azokat a témaköröket, amik foglalkoztatják a felnövekvő generációt a szexualitás kapcsán. Ez volt 5-ikben. A nagyvakációt követően igyekeztem megosztani tapasztalataimat, élményeimet vakációs házi olvasmányomról  az osztálytársakkal is. Felrajzoltam az ábrákat, emlékeim alapján, magyarázatokat fűztem hozzá, válaszoltam a kérdésekre és annyira belemelegedtünk a témába, hogy észre sem vettük, hogy lejárt a nagyszünet. Bejött az osztályfőnök és négyes magaviselettel büntetett meg első pedagógusi szárnypróbálgatásaimért. Később, már felnőttként bár hányszor tartottam kérésre szexuális felvilágosítást, megjelent őrjöngő fizimiskája, ahogy nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Csak abban reménykedem, hogy azóta levetkőzte baszatlan, prűd attitűdjét és volt legalább egy életre szóló orgazmusa.

A gyermekekkel a Trónok Harcát nézzük. Felnőtt fejjel semmilyen hatást nem gyakorolt rám annak idején a sorozatból ömlő szexualitás. Egy jelenetre sem emlékeztem. Most, hogy a második évadnál tartunk le vagyok sokkolódva. Nincs olyan rész, hogy legalább két aktus ne lenne benne. Átfutott a fejemen a húzzuk be a kéziféket állapot alternatívaként való kezelése, de aztán megbeszéltem mélyen a dolgot magammal és rájöttem, hogy talán jobb is. Olyan mint egy intenzív szexuális nevelés tömb. Amit szülői felügyelet alatt, kérdések feltevésével és azonnali válaszok megfogalmazásával, biztonságos környezetben élhetnek át. 

Mindannyiunkat nevel a helyzet. Bennünket, szülőket is, hiszen nem szavainkkal, hanem tetteinkkel kell megmutatnunk a helyes hozzáállás alapjait. 

Eddig jól haladunk. A cél: a szexualitás természetes, normális, az élet szerves része, sőt, maga az élet. forrása mint üzenet továbbítása. Ha nem kezeled tabuként és sikerül megtalálnod az egyensúlyt kint és bent - számos élmény forrása lehet a megfelelő időben.

És így a legjobb. Nem a hasonlóan tapasztalatlan barátokkal, a féligazságokon alapuló válaszokkal, a takard el a szemed fiam hozzáállással, hanem a törzsi természetesség hangján.

Amibe nagyban most a nyulaink is bekevernek. Balázs egy született Yakkari. Imádja az állatokat. Minden állatot. Amióta az eszét tudja kutyát szeretett volna. Jó is lenne, de nem tömbházba. Közben az elképzelt, vágyott, mindennél jobban akart kutyáknak neve, faja, színe van. 

Kompenzálási céllal beszereztünk teknősöket - ebből egyből 4 darabot, aztán törpenyulakat, szintén mindjárt kettőt, csak kuss legyen a kutyaálmoknak. De azok roppant szívósak és kitartanak. 

Ahogy a nyulak is. Az egy marékból két-három hónap alatt mezei nyúl méretűvé cseperedtek és csak esznek meg esznek megállás nélkül. 

Közben tegnap észreveszem, hogy az eddig szukának hitt kan kergeti a kannak hitt szukát. És hágást imitáló mozdulatokkal bájolja a megrettent szerencsétlent.

Hívom az embert. Azonnal elő a google-t (a GOOGLE jó barát...) ahol megtudjuk, hogy ez mind semmi. 31 nap alatt kihordja és megszüli a kisnyulakat, néhány másodperc az aktus és 8o-9o százalék a siker aránya, továbbá, négy hónap múlva ha rákap az ízére, kezdi elölről (ha már hátulról elkúrta).

Mondanom sem kell hogy érzem magam. Veszek két aranyos szőrgombocot, hogy simogassuk, erre meg elkezdenek vadul szexelni és négyhavonta 6-8 utódot létrehozni. Stupor!

És a legrosszabb az egészben az, hogy a döntésemmel nevelni fogok.

1. Ha kidobom azt az üzenetet továbbítom Anna fele, hogy ha terhes marad kirugom

2. Ha hagyom, megnyomorítom magunkat, hiszen már így is annyian vagyunk, mint a kibaszott rosta lika

3. Ha ivartalanítom és rosszul altatják, ami nem ritka, belepusztulhat - milyen magyarázattal szolgálok?

4. Asszem jobban járok egy kutyával, mert számomra a nyulak és a vad szex megemészthetetlen

Mindenkinek van egy fixa ideája

Családi mozizás. Zuhog az eső. Amikor nem lehet kimozdulni, barangolni, úszni, fára mászni mindenki eleve ideges. Nem akciót nézünk. Romantikus mesefilmre esik a választásunk. A jelenetben hatalmas érzelmi vihar hatására kilovagol Hamupipőke az erdőbe, kedvenc lován, amiről egy adott ponton leugrik és szaladni kezd, önmaga elől, a kialakult helyzet elől, elviselhetetlen mostohája és fogadott testvérei gonoszsága elől. Mire megszólal Balázs:

- még szerencse, hogy akkoriban nem voltak tele kullanccsal az erdők...

Mert Balázs legnagyobb félelme a kullancs és az azzal kapcsolatos bonyodalmak. Hogy futni kell, álldogálni a rendelő előtt, magyarázkodni, rettegni, hogy esetleg fertőző és gyógyszereket, antibiotikumokat szedni. Ő még nem, de barátai már keresztülestek ezen. Érthető hát félelme.

Ahogyan nőként az enyém is, hogy miközben teljes gőzzel hajkurászom a belső békét és a megvilágosodást, lépten nyomon a külső szépség, fogyástippek, hogyan maradjunk örökre fiatalok, 2o17 legjobb diétája, legújabb trendek a fogyásban, hatékony ránctalanítók és bőrápolás alapjai jutnak el akarva akaratlan hozzám.

Volt egyszer egy férfi. Bevágódott az irodába és miután elintéztük a közös mindannyiunkat érintő dolgunkat, megkért, hogy küldjünk el egy mailt a fiókjából. Hiába világítottunk rá a helyzet abszurditására, hajthatatlan maradt. Ok, egy mail nem a világ vége, elküldjük, aztán szépen elfelejtjük ezt a bizarr helyzetet. Közben elrohant mi meg benne maradtunk szájtátva a postaládájában, amely dugig volt szexoldalakat kínáló hirdetésekkel. Milyen érdekes azért, hogy a normális kapcsolatot kialakítani képtelen férfinak ilyen jellegű hirdetései vannak napról-napra megtöltve levélszeméttel a postaládáját, az enyém fogyás és ránctalanító tippekkel - noha soha életemben nem olvasgattam, böngésztem vagy szemezgettem ilyen oldalakon, a súlyproblémákkal küzdő középkorú férfi - hogyan szabadulj meg eredményesen a hasadtól leveket kap - Szeretnéd viszontlátni a kukidat címmel és a nehezen teherbe eső, vagy megfoganni képtelen fiatal nőnek meg Hogyan maradj terhes 3 lépésben jellegű levelei érkeznek.

És miközben külön praktikád van a saját kukid megpillantására, a ráncaid elfogadására, a súlyfelesleged kamuflálására, a nagy nyomás alatt rövid idő alatt eljuttatnak a betegségtudatig. Ember, amikor minden reggel aszongya a ládám több tíz üzenetben, hogy vegyem má meg azt a ránctalanító krémet, egyszer csak arra ébredek, hogy ott kenem magam a tükör előtt a Q1o-el.

Régebben a ráncok történeteket meséltek.

Ült nagymami a tűz mellett és mesélt - látod fiam, ez a háborúban lett, amikor menekülnünk kellett, fáztunk, rettegtünk, éheztünk, nem volt hol aludnunk, de együtt voltunk. És annyit mint akkor nem kacatunk soha - sem előtte, sem utána!

Mi majd mit fogunk mesélni a kalorifer előtt az unokáknak?

Látod fiam, volt minden, de soha nem voltunk együtt. Volt mit enni, de nem volt hozzá kultúránk - vagy zabáltunk, vagy megvontuk magunktól a táplálékot, hogy aztán még nagyobb zabaroham vegyen erőt rajtunk. És nem volt divat felvállalni a valós életkorunkat. Megvénültél? Tenned kellett róla: ráncfelvarrás, zsírleszívás, fiatal bika, felszínes elfoglaltságok. Mert minél hülyébb volt valaki, annál jobban megfelelt a társadalmi normáknak. Az én időmben a mellek, ajkak, szempillák, homlokok, szemtájék, felkarok, combok, fenekek, hasak - nem természetes szépségükben pompáztak. Ahogy a lelkek sem, mert ez volt az az időszak, amikor a saját magunk által kavart szar temetett maga alá...

Mindennapi bölcsességeinket, add meg nekünk ma…

Nézem, vagy akarva akaratlan látom a közösségi oldal jóvoltából az ezelőtt egy vagy akár több évvel ezen a napon megosztott jeles pillanataimat, gondolataimat. Megjelenik a 2o12-es év, Balázs fiam rettenetesen nehéz és kilátástalan betegségével harcolva. 23-ik orvos diagnosztizálja sikeresen, addig a szélmalomharc orvostól-orvosig és a rettenetes ijesztegetések, hogy ez bizony bénulás, autoimmun betegség, a gyermek fogyatékkal élő lesz, nem fog tudni normális életet élni. Ebben a pillanatban az embernek nem azzal nehéz vagy szinte lehetetlen szembenéznie, hogy a gyermeke bajban van, hanem az arctalan ellenség teszi elviselhetetlenné az adott szituációt. Harcolnál, de nem tudod mivel szemben kell megvívnod a harcaidat – ergo, eszközeid sincsenek erre.

A gyermek szenved, a család küzd, majdnem beleroppan, az egészségügyben, korházakban és szakemberekben elveszíti teljes mértékben bizalmát. Elmondani nem tudom hányszor menekültem haza a gyerekkel mert besokalltam az inkompetenciától, a vállrángatásoktól, a nemcsak, hogy nem tudom, de nem is érdekel attitűdtől.

Egy nagyon fontos dolog jelenik meg az idővonalamon: a betegség adott, ugyan még nem tudjuk, hogy mivel kell szembenéznünk, fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk – de egyben biztosak vagyunk: innen, minden perc ajándék…

Közben találok egy idős, tapasztalt és sokat látott szakembert – na jó, szakasszonyt, aki a vaskós MRI, vér, ilyen-olyan vizsgálatok és eredmények kimutatásának tengerében felteszi a legegyszerűbb kérdést ever – valaki csinált erről a lábról egy röntgent?

Nyilván nem. Mert miért ne ajánlanának 7oo, vagy 9oo lejes vissza nem térítendő vizsgálatot, ha a szülő abban a helyzetben van, hogy a föld feneke alól is előteremti az összeget.

Elvégzi a röntgent – kiderül a baj oka, a betegségnek amivel eddig csak harcoltunk neve is lesz, sőt, mi több kiderül, hogy legyőzhető egy egyszerű gyulladáscsökkentővel.

A korszak félelmeinek, reménytelenségeinek, bánatának, elvesztett és megnyert csatáinak tanulsága továbbra is egyetlen mondatban rejlik: innentől kezdve minden perc ajándék…

Nincs két hete – megkeres egy friss anyuka. Tudván, hogy keresztülmentem ezen, nem sejtvén, hogy állandóan küzdöm ezzel, végesincs módban, elmeséli, hogy csomót talált a mellében, amire az orvos z első vizsgálatok alapján rosszindulatú daganatra gyanakszik. Teljesen természetesen maga alatt van. Hívő, gyakorló keresztény lévén, fájdalom, de elveszíti utolsó reményét is – már imádkozni sem képes.

Eszembe jut a talán jezsuita manrézában hallott roppant találó nagymegmondás: az ima jelenlét. Miközben szeretkezem, cigizem, veszekszem, szenvedek, szeretek, gyűlölök, jól vagy rosszul döntök, éltetet adok vagy kioltok – szabadon, saját döntésekkel, de jelen vagyok. Az ima nem az összefogott kezek és padlóra szorított térdek elégiája. Az ima jelenlét. Jelen vagyok Isten előtt szenvedésemben, örömömben, kétségeim közepette, életemben és halálomban.

Tehát, imádkozik, csak nem tudja. Még nem tudja…

És a fogalmam sincs mennyi idős beszélgetés ajándéka az innentől minden perc ajándék üzenete. A halálról nem tudunk semmit. Sejtéseink vannak, de ismereteink hiányosak. Ha mennünk kell anyaként Isten anyát rendel gyermekeink mellé. Feleséget elárvult férjeink oldalára és gyermeket gyermeke nélkül maradt szüleink keblére.

Nekünk tulajdonképpen egy dolgunk van, de az kruciális az egész folyamat során: megtanulni, hogy minden perc ajándék. Jókkal, rosszakkal, szenvedésekkel, boldogságokkal, fejlődésekkel és regressziókkal.

Erre tanít meg minden egyes betegség és szenvedés.

Ez egy olyan plusz, amit egyetlen boldog és örömteli periódus sem képes megtanítani. Csak a szenvedés szele.

Ha ezek felett eljutsz a háláig, a mai nap sem volt hiábavaló.

A gyermeknek a legjobbat 

Vakáció van. Vakációban minden normálisabb családban a gyermek lazul. Feladatai vannak, de a hangsúly a pihenésen van. Aludjon jó sokáig, lazítson, pihenjen – majd szeptemberben úgyis kezdődhet elölről a hajrá. Teljesen normális. A fejlődésben lévő gyermeknek valóban pihenésre van szüksége. Kikapcsolódásra, élményekre, lazulásra, feltöltődésre. Ehhez szépen hozzá kell adni a tetszik, nem tetszik majdnem negyven fokot, amikor eleve nem is esik jól az extra-aktivítás. Az ember csak ülne a medence szélén és nézne ki a fejéből, bambán vigyorogva. 

Noha, mondja többek között Vekerdy, akivel nem mellesleg mélységesen egyet is értek, hogy hagyni kell a tanulást a nyári szünidő alatt, csak odateszi az ember a gyermekét a kötelező házi olvasmány, vagy feladat füzet megoldására, elvégzésére a szent a béke kedvéért. A gyermek, nyögvenyelve el is végzi, vitával, haladékok kérésével, büntetéstől való félelmében – mert a három hónapos vakáció akkorának tűnik, hogy a vége nem is látszik gyermekszemmel. De egyszer csak vége van és a szülőnek kell ezt a legjobban tudnia. Ahogyan azt is, hogy nem lesz semmi baja az aranyszarónak, ha elolvas egy-két vagy akár hét könyvet, magyarul, románul vagy angolul – mert csak fejlődik általa és azalatt sem nézi a tévében a semmit, vagy írja ki a facebookra – hogy helló…most mutasd meg milyen barát vagy. Ha tíz percen belül válaszolsz jó, ha nem válaszolsz töröllek az ismerőseim közül. Vagy a még jobb – unatkozom. Van kedved chatelni?... 

Már hogy unatkozna egy gyermek vagy fiatal a nyári vakációban? Amikor annyi de annyi mindent lehet csinálni? Miért kellene fő elfoglaltsága legyen az írj komiba egy üzit? Amikor lehet fára mászni, gördeszkázni, hullámbordozni, hoverezni, rollerezni, görizni, biciklizni, úszni, napozni, barátkozni, olvasni, társasozni, vendégségbe menni és vendégeket várni, a hobbiknak szentelni az egész napot, kutyát sétáltatni, bandázni, udvarolni és udvaroltatni és folytathatnám reggelig a felsorolást, akkor sem érnék a végére. 

Közben meg jönnek-mennek a városban és környékén gyermekkel családok. Anya, apa, egy gyermek, két vagy több. A többesek esetében valamiért nem akkora a probléma – de az egy gyermekkel közlekedők igen nagy százaléka komoly súlyproblémákkal küzd. Az, hogy a szülő már nem vigyáz magára és felszed 5, 1o, 2o vagy akár ennél több kg súlyfölösleget, az ő baja. Jókedv és egészség legyen, a többi nem számít. De hogy miért nem érzi feladatának a szülő a fejlődésben lévő gyermek étkezési szokásainak helyes mederbe való terelését, azt nehezen tudom elfogadni és megérteni. Sajnos nem szavakkal, hanem tettekkel nevelünk. Tehát ha a gyermek jelen esetben azt látja, hogy hülyére zabálom magam ahányszor tehetem, ő sem fog másként cselekedni. Csak abban az esetben, ha én magam is vigyázni kezdek egészségemre. 

Megengedhetetlen azonban az egyre több elhízással küzdő gyermekek számának növekedése. És nem a társadalom szintjén kell keresnünk a problémát, hanem elsősorban a saját házunk táján. Mert ha piszkos a város, nem föltétlenül a polgármester vagy az általa vezetett hivatal hibás. A kérdés az, hogy az én portám és házam tájéka milyen? 

Amikor Anna lányom kisebb volt, annyira vékony volt, mint a lakmuszpapír. Számtalanszor restelkedtem amikor elindultunk valahova, hogy mit mondanak majd az emberek, megy szépen a két fényes, jóllakott, jóltáplált szülő, egy ágrólszakadt, sovány, átlátszó leánkával. olyanok voltunk, mintha elettük volna előle a legjobb falatokat és őt kenyéren meg vízen tartottunk volna. Aztán történt valami. Egyik napról a másikra a semmiből megéhezett. Nem szedett vitamint, nem változott az életmódjában, rutinjában semmi – csak egyszerűen megéhezett. És a negyed szelet repül a repülő, siklik a hajó, burrog az autó árán keservesen lenyelt falatokból lett egy egész szelet kenyér, aminek a felénél kijelentette, hogy ő már bizony igényt tartana a következő szeletre is, sőt még a főzelékből is enne, fasírttal. Első körben örültünk. Mindenkinek elmeséltük és mutogattuk. Né, hogy eszik a gyerek. Aztán, ahogy gyarapodni kezdett a súlya, szépen átsiklottunk a másik végletbe. Ez volt az a pont, amikor leültünk beszélgetni. Hízásról, fogyásról, evésről, kiegyensúlyozott táplálkozásról, szépségideálról, nőiességről, fogyókúráról. És megértette. Az elején természetesen lázadozott, főleg amikor a férfiak ehettek este tíz után is, s mi nem, vagy amikor két marokra gyúrták a csokit, édességet, s mi nem. Ekkor újra beszélgettünk – annyiszor, amennyiszer szükség volt erre. A valamit valamiért mentén. És megértette. Mert meg kellett értenie. Hiszen egész jövője, énképe, önbizalma, lelki és testi egyensúlya állhat vagy bukhat ezen. Nos, ezt kellene realizálni. Nem a gyermeknek, hanem a szülőnek.

Amikor ezelőtt 2 évvel belefogtam a 9o napos diétába – ezt megelőzően kijelentettem, nem tudom mitől hízom, hiszen egy falatot sem eszem. Tényleg nem ettem. Soha nem ültem le a családdal. Tálaltam, melegítettem, felszolgáltam, majd ittam egy jó pohár vizet. A diéta előtt elhatároztam megnézem, egészen pontosan mi is az a semmi, amit megeszem. Kitettem egy nagy vájlingot a kredencre és elkezdtem beletölteni, amit estig magamba gyúrtam volna. A gyermekek tányérjából a maradék, a falatok, kóstolás közben, a hűtő előtti gyors futam – a szelet szalámik, a felkapott gyümölcsök, a kenyérvégek. És ne mondjam el estére mennyi is gyűlt össze a nagy semmiből. Egy kisebb disznónak való! Nos ez a helyzet a hízásnak induló, vagy már elhízott gyerekekkel is. Nem esznek semmit – de ha a semmit lemérjük – higgyük el, megdöbbenünk. S ha a gyermek jóléte, egészsége a tét, igazán semmiség az egész!

Amikor az állam úgy döntött, hogy facilitálni fogja kapcsolatunk megerősítését

Asszem 11 éve vagyunk házasok. Mindenki a bűvős hetesről beszél, amikor a házastársak valósággal megkerdülnek, elkezdenek pótcselekvésekbe menekülni, alternatívák után kutatni, amelyek választ adnak kapcsolati hiányosságaikra és minden kákán megtalálják a nemlétező csomókat is.

Nos mi - büszkén jelentem - átéltük úgy kapcsolati mint házassági színtéren a bűvős hetest. Itt vagyunk, együtt vagyunk - hol jól, hol rosszul de mindig jövőbe nézően, együtt és újabb tervekkel, fejlődésre készen.

Egy ilyen újabb fejlődési fázis a mostani is, amikor másfél év herce-hurca után a törvény döntött és elvették az uram(bocsásdmeg) jogsiját.

S noha 14 éve van jogosítványom csak nemrégiben kezdtem el vezetni. Valahogy úgy alakult az eltelt évek során, hogy bármikor autóba ültem és vezetni kezdtem arra lyukadtunk ki bűvős hetes ide vagy oda, hogy rángatjuk egymás haját. Mondom mintegy magamnak, vagy az autó vagy az ember. Gyorsan mérlegre mindent, s persze az ember többet nyomott. Maradt az autó. De amióta a gyermekek hokiznak egyre nehezebbek a táskák, egyre hosszabbak az útvonalak, egyre több a logisztika - mondom csak úgy magamnak - hogy kész, kell egy autó.

Lett autó. Volt könyv, nem volt tapasztalat.

Gyorsan intézkedem, mer én má csak ilyen vagyok.

Kerül egy oktató.

Három óra csúcsforgalomban való vezetést követően asszongya nekem, hogy mit akarok tőle, mert ő már nincs mit mondjon.

Közben meg ott parkol a ház előtt agy olyan módon választott autó, hogy elmentünk szépen a piacra, vettük a kapusfelszerelésekkel teli táskát, a játékos felszerelésekkel teli táskát, a botokat, a mamutokat és még egy táskát a tiszta bugyikkal, mert hogy ott, ahova megyünk fogkefét csak lehet kapni - s kiválaszotottuk azt az autót amibe ezek így, szépen, mind együtt elfértek. Mondanom sem kell mekkora autó, az álmaim Ticoja mellett.

Sebaj.

Elkezdek vezetni.

Az elején megyek vagy tizenöttel, rettegve, nehogy lefullasszam, megüssem, nekicsapjam, széttörjem mint a hímes tojást. Közben meg nem tartom a lábam a kuplungon, nem hallod, hogy kéri a kettest, miért nem teszed már hármasba nem látod a turómétert, hogy indulsz már hegyről ember leégeted azt a kurva kuplungtárcsát, most minek kellett lefullasztani tedd be üresbe, bezártad az autót, felhúztad a kéziféket, nem látod mennyi hely van még, kilóg a segge annak a kurva kocsinak, aki vezetni tud bárhol vezet, nincs olyan, hogy erre szívesebben megyek - szól az állandó slágerlisták élén.

Nem hallgatom, szívesebben megyek csak gyermekekkel. Mindenkinek van saját autója, lófasz alapon.

S akkor bumm.

Ott marad az uram(bocsásdmeg) a könyve nélkül.

S kezdődik előlről minden.

Három napig mint a mesében szinte se kép se hang.

Ebbe az áramszünetbe nagyban közrejátszik a könyvnélküliség állapota.

Mondom az ügyvédnek - köszcsi.

Mire ő - nem jól fogom fel - ennek elsősorban kapcsolaterősítő hatása van.

Nos a hónapból még van hátra egy rend.

Ha jól számolom még a házassági évfordulónk is beleesik a javából.

S ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy hét, mutatok én nekije olyan tizenegyet értetted e, hogy menten könyv nélkül marad!