Álomiskola

Nem vagyok iskola vagy tanítás, formális képzés ellenes. Nem is lehetek. Hiszen leélt életem igen jelentős részét különböző intézmények padjaiban töltöttem el. A nagyvakációban annak ellenére, hogy rengeteg barátom és elfoglaltságom volt, már alig vártam, hogy megszólaljon a szeptemberi iskolakezdést jelző csengő. Ha nem lettem volna anya, minden bizonnyal élethosszig tartóan folytatom a mindig soron következő képzésben való részvételemet. De az anyaság egy másfajta iskolai jelenlét követel meg tőlem. Immáron szülői szerepben. Én vagyok az a személy, akinek el kell magyaráznia, meg kell értetnie, be kell mutatnia és be kell bizonyítania, hogy megéri tanulni, iskolába járni és kihasználni minden olyan rendelkezésünkre álló időt, mely az iskolapad felhőtlen boldogságában telik el.

Nem is volna baj. Ha nem lennének házi feladatok, ha többet lehetne mozogni és ha érvényre lehetne juttatni, fel lehetne használni, be lehetne építeni mindazt, amiben értékesek, egyediek és a legjobbak vagyunk. Önmagunkat.

Balázs ma hazafele elmesélte, hogy milyen kellene legyen az-az iskola, ahova ő szívesen járna. Anya, én azt szeretném, ha megmutathatnám, megoszthatnám a társaimmal azt, amit a legjobban szeretek. Ha csak egy darabját is elvihetném holnap annak, amiért szívesen vagyok kapus – akkor reggel nem kellene cirkusszal ébredni. Este kikészíteném a fogó és védőkesztyűmet, a botomat és a mamutjaimat. Bemutatnám és elmondanám mindenkinek, hogy milyen az, amikor tudod, hogy veszélyben vagy, hogy sebességgel jön a korong és a becsapódás a legtöbbször nagyon fájdalmas, de mégis szereted. Emlékszel anya, amikor akkorát kaptam a koronggal, hogy hanyatestem? Lehet, hogy nem ájultam el, de én úgy éreztem. És amikor végre fel tudtam állni az első gondolatom az volt, hogy vissza akarok menni a kapuba védeni, mert üresen áll és nincs kinek üssenek.

És szeretném ha szüneteken lenne jég. Miért természetes az, hogy minden iskolában van kosárpalánk és focikapú, de jég nincs? Azért focizunk, mert ez van. De ha jég lenne, akkor lehet, hogy mindenki hokizna, mert én kosorazom és focizom is, na de a hoki az más...

Ez volt a gyerek álomiskolája.

S hogy milyen az enyém, szülőként? Tizenkettedik végéig nem kérnék sokat. Szeretném  ha a gyerek számolna fejben. Szorozna, osztana, összeadna és kivonna minden nehézség nélkül. Szeretném ha megszeretné az olvasást. Ha megismerkedne az írókkal, költőkkel – román, magyar és világirodalmi szinten. Ha sokat járna színházba, szimfónikus hangversenyre és megismerné a kereszténység és minden más vallás és Istent kereső mozgalom tanait. Szeretném ha megtanítanák bátran gondolkodni. Barkácsolni, varrni, szőni, kötni, semmiből valamit elővarázsolni. Szeretném ha megismerne jó alaposan legalább két idegennyelvet. És a legjobban azt szeretném ha a románt társalgási szinten tanítanák meg neki. Helyzetjátékok, ismerkedés, barátkozás viszonylatában. Mert én kérlek szépen tudok verseket, elemzek szövegeket, jól írok, ismét jól olvasok román nyelven. De ha egy utcai helyzetben el kell beszélgetnem román ajkúakkal a semmiről, abban null vagyok. Mert nem égethetem magam az irodalmi nyelvvel.

Szeretném ha a gyerekeim ki tudnának tölteni bármilyen kérdőívet vagy jelentkezési lapot segítség nélkül, ha a bankban ügyeket tudnának intézni bármilyen nyelven, ha meg tudnának írni egy egyszerű pályázatot, ha megtanítanák nekik, hogy mit hol keressenek ha kutatni szeretnének és nem utolsó sorban, ha tizenkettedik végéig kiderülne, hogy miben a legjobbak.

Mert mégiscsak sok, hogy a postán az egyetemista fiatalok nem tudnak mit kezdeni a holt egyszerű BGA, vagy magyar pénz űrlappal. Ahogy az is, hogy nem ismerik a mértékegységeket – ár, deka, köbméter, köbcenti, négyzetméter. Ha felújjítási munkálatokra van szükségük fogalmuk sincs honnan kezdjék. Vagy ha ki kell cserélniük egy villanykörtét vagy csaptelepet, áthívják a szomszéd alkimestert.

Utópia?

Vagy netán a szülő feladata? Nem tudom. Hiszen sok esetben ő maga sem ismeri a válaszokat a legtöbb elhangzott feltevésre. Lehet, hogy mindjárt együtt kellene megtanulniuk. Ez lehetne az utópisztikus élet következő projektje. Amikort szülőnek és gyereknek egyaránt, ideje és igénye lenne a közös tapasztalati tanulásra. Az egymásra és igazán lényeges dolgokra való odafigyelésre.