2017. március 6., hétfő

Álomiskola
Nem vagyok iskola vagy tanítás, formális képzés ellenes. Nem is lehetek. Hiszen leélt életem igen jelentős részét különböző intézmények padjaiban töltöttem el. A nagyvakációban annak ellenére, hogy rengeteg barátom és elfoglaltságom volt, már alig vártam, hogy megszólaljon a szeptemberi iskolakezdést jelző csengő. Ha nem lettem volna anya, minden bizonnyal élethosszig tartóan folytatom a mindig soron következő képzésben való részvételemet. De az anyaság egy másfajta iskolai jelenlét követel meg tőlem. Immáron szülői szerepben. Én vagyok az a személy, akinek el kell magyaráznia, meg kell értetnie, be kell mutatnia és be kell bizonyítania, hogy megéri tanulni, iskolába járni és kihasználni minden olyan rendelkezésünkre álló időt, mely az iskolapad felhőtlen boldogságában telik el.
Nem is volna baj. Ha nem lennének házi feladatok, ha többet lehetne mozogni és ha érvényre lehetne juttatni, fel lehetne használni, be lehetne építeni mindazt, amiben értékesek, egyediek és a legjobbak vagyunk. Önmagunkat.
Balázs ma hazafele elmesélte, hogy milyen kellene legyen az-az iskola, ahova ő szívesen járna. Anya, én azt szeretném, ha megmutathatnám, megoszthatnám a társaimmal azt, amit a legjobban szeretek. Ha csak egy darabját is elvihetném holnap annak, amiért szívesen vagyok kapus – akkor reggel nem kellene cirkusszal ébredni. Este kikészíteném a fogó és védőkesztyűmet, a botomat és a mamutjaimat. Bemutatnám és elmondanám mindenkinek, hogy milyen az, amikor tudod, hogy veszélyben vagy, hogy sebességgel jön a korong és a becsapódás a legtöbbször nagyon fájdalmas, de mégis szereted. Emlékszel anya, amikor akkorát kaptam a koronggal, hogy hanyatestem? Lehet, hogy nem ájultam el, de én úgy éreztem. És amikor végre fel tudtam állni az első gondolatom az volt, hogy vissza akarok menni a kapuba védeni, mert üresen áll és nincs kinek üssenek.
És szeretném ha szüneteken lenne jég. Miért természetes az, hogy minden iskolában van kosárpalánk és focikapú, de jég nincs? Azért focizunk, mert ez van. De ha jég lenne, akkor lehet, hogy mindenki hokizna, mert én kosorazom és focizom is, na de a hoki az más...
Ez volt a gyerek álomiskolája.
S hogy milyen az enyém, szülőként? Tizenkettedik végéig nem kérnék sokat. Szeretném  ha a gyerek számolna fejben. Szorozna, osztana, összeadna és kivonna minden nehézség nélkül. Szeretném ha megszeretné az olvasást. Ha megismerkedne az írókkal, költőkkel – román, magyar és világirodalmi szinten. Ha sokat járna színházba, szimfónikus hangversenyre és megismerné a kereszténység és minden más vallás és Istent kereső mozgalom tanait. Szeretném ha megtanítanák bátran gondolkodni. Barkácsolni, varrni, szőni, kötni, semmiből valamit elővarázsolni. Szeretném ha megismerne jó alaposan legalább két idegennyelvet. És a legjobban azt szeretném ha a románt társalgási szinten tanítanák meg neki. Helyzetjátékok, ismerkedés, barátkozás viszonylatában. Mert én kérlek szépen tudok verseket, elemzek szövegeket, jól írok, ismét jól olvasok román nyelven. De ha egy utcai helyzetben el kell beszélgetnem román ajkúakkal a semmiről, abban null vagyok. Mert nem égethetem magam az irodalmi nyelvvel.
Szeretném ha a gyerekeim ki tudnának tölteni bármilyen kérdőívet vagy jelentkezési lapot segítség nélkül, ha a bankban ügyeket tudnának intézni bármilyen nyelven, ha meg tudnának írni egy egyszerű pályázatot, ha megtanítanák nekik, hogy mit hol keressenek ha kutatni szeretnének és nem utolsó sorban, ha tizenkettedik végéig kiderülne, hogy miben a legjobbak.
Mert mégiscsak sok, hogy a postán az egyetemista fiatalok nem tudnak mit kezdeni a holt egyszerű BGA, vagy magyar pénz űrlappal. Ahogy az is, hogy nem ismerik a mértékegységeket – ár, deka, köbméter, köbcenti, négyzetméter. Ha felújjítási munkálatokra van szükségük fogalmuk sincs honnan kezdjék. Vagy ha ki kell cserélniük egy villanykörtét vagy csaptelepet, áthívják a szomszéd alkimestert.
Utópia?
Vagy netán a szülő feladata? Nem tudom. Hiszen sok esetben ő maga sem ismeri a válaszokat a legtöbb elhangzott feltevésre. Lehet, hogy mindjárt együtt kellene megtanulniuk. Ez lehetne az utópisztikus élet következő projektje. Amikort szülőnek és gyereknek egyaránt, ideje és igénye lenne a közös tapasztalati tanulásra. Az egymásra és igazán lényeges dolgokra való odafigyelésre.


2017. március 1., szerda

Tisztában vagyok vele, hogy tele a padlás a marosvásárhelyi jégkorongozók és a be nem fejezett korcsolyapálya helyzetével - de mindenki ott fogja, ahol fáj. Így hát utoljára a szezonban, megfogom én is ezt az odvas fogat és néhány szóban, röviden ecsetelem, hogy mit jelent nap mint nap Hamupipőkének lenni, miközben a Tündér Keresztanya ott dorbézol a szomszédban.
A gyermekek hokiznak.
A hoki nem egy sport, hanem életforma.
Tele a ház védőkkel, korcsolyákkal, botokkal, sisakokkal, korongokkal, oklevelekkel és érmekkel, kupákkal és két gyermekkel, akikből a nap 24 órájában a hoki folyik.
Nem rossz befektetés.
Garantáltan megvédi őket a világ olyan beteges kihívásai ellen, amelyre csak a túlzásban vitt dolgok képesek. Mint a sport, vallás, hobbik. Más nem. Mert más nem köt le a nap 24 órájában. Időd marad kamaszként a destruktív, káros, semmilyen formában nem építő jellegű tevékenységekre, baráti körökre, elfoglaltságokra.
Határtalanul büszke vagyok a gyermekeimre, akik a tanulás és kötelező tanórák mellett minden szabaidejüket a jégkorongozásnak szentelik. Egy olyan városban, ahol noha a történelmi gyökerek a jégkorongot illetően 1877-ig datálódnak, ma még is haldoklik, vagy alig lélegzik a jégkorong. Igen, van ezer más sportág. Valóban, hallottam én magam is, hogy nem vagyunk Székelyföld - ahol a hokisok csak úgy teremnek minden kapu tövében. De hiszen amíg nem lettek fedett medencék úszóink sem voltak. Csak néhány. Akik küzdöttek annak érdekében, hogy eljussanak valameddig. Csak keveseknek adatott meg a középmezőnyön túl vágtatni a sikerek nyomába.
Ez van ma a vásárhelyi jégkoronggal. Ugyanis nem vagyunk teknősök, medvék vagy mormoták. Akik a szezon lejártával lefekszünk, alszunk, pihenjünk addig, amíg ismételten be nem köszönt a tél. Szeretnénk - sőt, mi több akarunk télen, nyáron játszani. És cserébe adjuk az életünket, a családunk nyugalmát, időnket, pénzünket, fáradtságunkat - mert tudjuk, hogy megéri.
De hiszen nálunk a tél sem tél.
Míg az én gyermekkoromban a tél komoly hideget, befagyott Maros jegét jelentett, egy be nem fedett, de működő jégpályát - ma már aligha jelent ennyit. Néhány hét szabad jeget a Maroson, és alig két és fél, három hónap fedetlen jégfelületet egy olyan komoly és komplex pálya szomszédságában, amit évek óta csak a csalódást hordozza magában. 
És amikor eljutunk a sötétben, porban, betonon edző gyermekeinkkel egy-egy országos megmérettetésre - egész pontosan, mérhetően a szemeink elé tárul az a különbség, amit a jég megléte és a jég hiánya jelent a felkészülés során. Mert bennünk az akarat nagyobb. Más szinten alul marad. Mindenünk van, csak a jegünk hiányzik.
Ma, március elsején minden nő ajkán mosoly fénye hullámzott. A nap sütött, a kabátkák vékonyabbak lettek, a bátrabbak többet mutattak magukból - míg a mi szívünkben tombolt a csalódás vihara. Ugyanis ma ismételten jég nélkül maradtunk. Tehetséges, sokat ígérő gyerekekkel, botokkal, megfelelő felszereléssel, edzőkkel, akarattal, de jég nélkül.
És mit jelent a jégkorongozó számára a jég?
Mint halnak a víz, mint embernek az oxigén, mint növénynek a napfény és víz. Mert nem csak kenyérrel él az ember...
És mert van aki örül a tavasznak - és ismét van aki gyászolja. Mert beköszönte egyet jelent a halállal, elmúlással, csalódással, egy újabb álom derékba törésével.
Vásárhely. Ébresztő. Ha egészséges, sikeres, városunk hírnevét öregítő, egész világra eljuttató gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket akarunk - ahhoz tennünk is kell. Mert én garantálom, hogy az a gyermek, aki csapatban, sportolva nő fel - ezerszer többet fog letenni az asztalra akármilyen szakmunkás vagy vezető pozícióban lévő szakemberként, mint azon embertársai, akik gyermekkorukat tunyulva, lazsálva, lustálkodva, zabálva és henyélve töltötték el.
Mert míg más gyermek céltalanul hányódik, az enyém már be tudja osztani idejét, ismeri a lemondást egy komoly célegyüttes érdekében, pontosan tudja a sikerre vezető út minden rögét és akadályát, ahogyan azt is, hogy az életben mindennek ára van. De amit a legjobban tud és egész életére hatással lesz, az-az, hogy mindenki egyért és egy mindenkiért. Ő lesz aki, felemel, segít rajtad, megmutatja az utat neked - mert igazi harcos. Derékba tört álmai harcosa.