A leánka és a mjuzikli

Mindenkinek eldicsekszem, hogy fantasztikus gyermekeim vannak. A sport iránti szeretet és odaadás teszi őket ilyenné. Én magam is sportoltam. S amíg ezt tettem, a hülyeségnek nem volt sem helye, sem ideje. Mondom is ha rámkérdeznek, hogy mi a drog, alkohol és egyéb prevenciós formák legjobbja. A sport. Vagy valami nagyon komoly hobbi. Repülőmodellezéstől festészetig. Valami, bármi, ami leköt, elkötelez, elvon, immunissá tesz a világ betegsége ellen.

Senki sem vádolhat azzal, hogy kimaradtam volna kamaszkoromban és azt követően bármiből. Ami hülyeség, marhaság, hiábavaló vagy beteges. Mindent ki akartam próbálni. Első kézből. Édesanyám szavai nevelő jelleggel hatottak, mint mondotta – légy részese mindennek, hogy ha majd elveszik a villanyt, legyen mire gondoljál. Nos, áramszünet egyre kevesebb – de az emlékek azok megvannak. Túltengenek.

És akkor itt a leánka. Az enyém. Tizenéves. Jellemzően jó gyerek. Tanul, amennyire szükség van, teljesen normális mértékben gyűlöli az iskolát – ami mindig arra mutat rá, hogy intelligens. Nem unatkozik. Feltalálja magát kötöttségek nélkül is. És ennek van itt a helye és ideje. A tanulási módszerei is győkereiben eltérők az enyémektől. Míg én bezárkózom, mélyen magamban és gumiszoba jelleggel addig mantrázom az elsajátítani való anyagot, míg az magamagától nem megy – addig ő, kinyílik a világ fele. A technológia csodákra is képes. Megteremti a kapcsolatot a zárt falak között lévő emberek – jelen esetben gyerekek között és áthídalja azt a magányt és távolságot, amire sokszor a fizika sem képes. Együtt tanulnak, közösen. Bekapcsolnak valamit – és együtt tanul a virtuális térben 2,3,5 gyerek. Lábújjhegyen hallgatózva figyelek. Körbe mennek. Mindenkire jut egy feladat, egy mondat, egy példa, egy közmondás, egy fejezet, egy bekezdés, egy nyelvtörő. És a házi feladatok maguktól oldódnak meg. Amit nem jegyzett meg az egyik, vagy nem figyelt meg a másik – minden egyes puzzle a helyére kerül.

És amikor a könyvek becsukódnak, a leckének vége – előkerül a mjuzikli.

A mjuzikli egy olyan hely – tárhely, tér – ahol az általa kiválasztott előadó zenéjére, jól bejáratott trend, módi szerint tátog a gyerek. Kifesti magát, kiegészítőket aggat magára, beöltözik, fényviszonyokat állít, barátokat hív meg a produkcióra, megjelenik és előad, elmímel, bemutat, végiggesztikulál valamit. Alapjáratban nem rossz, de megvan az a jó tulajdonsága, mint az összes többi netes alkalmazásnak – hogy tagadja az időt. Fittyet hány rá. Annyira elvon, hogy észre sem veszed, hogy elrepült a délutánod. Mondom a gyereknek, ez azért mégicsak luxus kedvesem. Ez alatt az idő alatt két kisebb kötetet ki lehetett volna olvasni. Ugyanis ő nem szeret olvasni még. Olvas, mert muszáj. És nem azért olvas, mert szeret. Márpedig olvasni, csak szeretetből, szenvedélyből lehet. Aztán elgondolkodom. Még én sem olvastam szenvedélyből ebben az életkorban. Még csak a saját magam könyvével ismerkedtem. Azzal, amelyet a tükör mutat. Nem volt mjuzikli, de volt tükör, meg szemfesték, meg ruhák és cipők – jellemzően nem az enyémek. Valakinek a holmii. Amelyeket jelmezekként aggattam magamra. Hogy megkeressem azt, aki a felszín mögött rejlik. Azt aki én leszek. Mert az út ezeken a rögök át vezet. És amikor túljutottam magamon – tartott egy kevés időt – akkor kezdtem el keresni a mást. Könyvekben, tekintetekben, kultúrális élményekben, gondolatokban, helyekben, az életben.

És ezt végiggondolva, csupán csak egy dolog aggaszt:

Hogy a gyerek vajon felismeri-e majd, hogy több a nyájnál?

Hogy szép a hangja, mert nem csak tátogni képes, hanem az es van neki.

Hogy több ő mint a gesztus, a mimika, a trend, a hullám?

Ő maga az aki generál, éltet, létrehoz, feltalál és megmutat.

Hordozok magamban egy képet, ami helyenként visszajér belém – mintegy mutatva az utat.

A nagymamám tükre előtt állok. Elégedetlenül, duzzogva, hibáimat számlálva, mint mindig. Ezzel telik kamaszkorom java. És megjelenik nagymamám a hátam mögött. Fel sem tűnik, ő maga szól rám. Öreg, ráncos kezeit a vállaimra helyezi és azt mondja:

-          Csak a szemedet nézd fiam, mert a Lelked odabent lakik...