A csendről beszélni kell

Kamaszkori éveim egyik kikötője nagymamám háza volt. Nem aludni szerettem ott, hanem ellenni. Azokban a percekben, amikor nyugtalanságom – hely-telenségem a tetőfokára hágott, mindig a nyakam köré vettem az útat. Már maga a három kilóméteres séta felért egy teljes nyugtató hatásával – míg maga a lakás hangulata egyenesen óázist jelentett. Teljes csend és nyugalom. A csendnek ára van. Ma már luxussá vált. Nem lehet könnyen megkapni. Felnőttként a manrézában volt hasonló csendben részem – akkor azonban már fizettem érte. Nem is keveset. És már nem nagymama-lak volt a neve, hanem lelkigyakorlatos ház – vezetővel.

A csendben amelyet akkor törhettem meg ha akartam – s ha nem, akkor sem volt kellemetlen – a lehető legértékesebb dolgot tanultam meg, melyet átadhat egy mindent megélt bölcs lélek egy nagyon fiatalnak, aki élete kezdeti lépéseit tette meg. A csend csak akkor kellemetlen, ha önmagunkat kerüljük el. Mert a csendben érjük el azt a szintet, ahol elkezdődik a legmélyebb önmagunk.

Nagymamám csendjeit a templom némasága váltotta fel. Ott is csendet kutattam. Mert az Isten nem beszél, nem társalog, nem kommunikál verbálisan – hanem egyszerűen van. Vagyok, Aki Vagyok... S kész. S ebben a Vagyokban van a világ legnagyobb szeretete a csenden belül. Egy mélységes és számunkra érthetetlen elfogadásban.  Amikor megszűnik a kint és a bent. Nincsenek határok, nincs idő és tér, hanem valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Na ebben az állapotban, amikor elűl a zaj – a döntésképtelenség zaja, maguktól sejlenek fel a válaszok. Mielőtt még a kérdés maga megszületne. Mert a nyugtalanság mindent megöl. Kérdést és válaszokat egyaránt.

Érdekes kérdés, hogy mit adhatunk gyermekeinknek. Mi az a legértékesebb tanítási csokor, élettapasztalat, bölcsesség, világmegváltó gondolat, amely képes lesz arra, hogy megváltoztassa és helyes mederbe terelje életüket és egy egész utánunk jövő generáció életét?

A csend.

Nyitás a csendre.

Mert a nyitás a csendre, egyenlő az önmagam és saját életem igenlésével.

Ahol megszűnik a kételkedés, a döntésképtelenség, a lelkiismeretfurdalás, a nyugtalanság. Helyébe lép az igenlés, nyugalom, elfogadás, megbékélés és megbocsátás.

Azt hiszem erre törekszünk mindannyian.

Bennem van mélyen és megcáfolhatatlanul, ahogy évek hosszú során át haraggal töltött el annak a gondolatnak az üzenete – hogy másokat önmagunkon túl tudunk elfogadni, megszeretni. Azaz, ha önmagamat nem vagyok képes szeretni, elfogadni, megérteni, képtelen vagyok önmagamnak megbocsátani – mást sem fogok tudni megszeretni, elfogadni, megérteni és megbocsátani. Vélt és valós hibái, vétkei miatt.

Persze a mindennapi élet nem kedvez a csend állapotának eléréséhez.

Mindenhonnan körülvesz, fojtogat, belep és eltakar a zaj.

Mintha egy egész világ kollektíven önmaga ellen menekülne.

Divat, trend és biznisz lett önmagunk megtagadása. A másik túlharsogása. A vétkesek keresése a problémák megoldása helyett.

Mennyivel könnyebb üvöltözve ujjal mutogatni, mint leülni, meghallgatni, elhallgatni, elcsendesedni és végre, egyszer az életben megérteni. És ha nem is egyetérteni, de bár elfogadni.

A kamaszkori állandó nyugtalanságot, harsogást, egy idő után le kell váltsa a csend.

Az életünk első szakaszán túl el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tisztán látom önmagam. Nyitott könyvvé válok és ezáltal a világ, világom is végre értelmet nyer.

Tudom ki vagyok, mim van, merre tartok, kik vannak mellettem és ellenem, ki az aki velem együtt tartja az irányt és ki az aki egy teljesen más irányba indul el. Ő sem az ellenségem. Helyenként keresztezi az utunk egymást. Ilyenkor segíthetjük, bátoríthatjuk egymást kölcsönösen. Mert mennyivel könnyebb mint a gyűlölködés maga.

És ezeken túl jelenik meg a csend.

A magam és a másik csendje.

Amikor a szavak nem arra hivatottak, hogy eltakarják azt ami igazán lényeges.

Az élet nem egészen egy iskola.

Nem bizonyos tanórák vannak, gondosan és műviesen elválasztva egymástól mindazt ami összefügg.

A gyermeket nem ültethetem le, hogy kedves fiam ma akkor a szexről fogunk beszélni 9-12 között. Holnap átvesszük a csend fontosságának fejezetét.

Azt követően az önmagad megismerését vesszük ét lépésről-lépésre.

A gyermek van. Figyel. Tanul. Keres és fölöttébb nyugtalan.

Pont úgy, ahogyan te voltál.

És a bemutatott életed mozaikkockáiból, hibáidból és erényeidből, sikereidből és kudarcaidbból le fogja vonni a megfelelő következtetéseket.

A szavaid, tanításaid nem központi helyet foglalnak el.

Amire valójában kíváncsi az-az, hogy te mire jutsz.

Hogyan, kikkel, mikkel és milyen áron.

A csendről azonban minden képpen beszélni kell.

Mert az a kapúja annak, ahol ÉN vagyok. Tegnap, ma, holnap – mindenféle időkorlátokon túl.