Szociális szférában dolgozó szakemberként pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy megszülessen benned a felismerés, hogy nem a te történeted a legdrámaibb a saját kategóriájában, tulajdonképpen csak egyet kell tenned: kimozdulnod. Ugyanis a saját bánatod és drámád betonfalain túl egy olyan világ áll, amely tele van a tiedhez hasonló, vagy annál sokkal megrázóbb történetekkel.

Itt van például ez a szegény nagymama.  Egyedül nevel három gyereket. Na nem a sajátjait, mert azokon már túl van. Jól, rosszul – túl van. Megtett minden tőle telhetőt. Sőt azon felül is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy másodszor is anyaszerepben neveli három Unokáját. Amire a történet a továbbiakban ugyan rá fog cáfolni, de ne szaladjunk a dolgok elejéreu

Évek hosszú során át egészen közelről figyelemmel kísérhettem azt az embertelen küzdelmet, amit ez a szerencsétlen, idős és krónikus beteg hölgy vívott az élettel, annak érdekében, hogy unókái optimálisan fejlődjenek és életben maradhassanak. Nem volt könnyű dolga. Évről-évre nehezebb lett. Mintha a körülmények közrejátszottak volna ellene.

Szívfacsaró volt tanúja lenni annak ahogy egyik szeme sírt, a másik meg nevetett – mert a gyerekek rohamosan nőttek és egy adott ponton nem volt méretre való ruha a birtokukba.

Volt olyan hónap – s talán ebből volt a legtöbb, hogy kőkemény döntést kellett hozni, hogy étel, gyógyszer vagy lakbér. Mert mindháromra nem jutott.

S mikor azt hittük, hogy minden könnyebbé lesz, hiszen a hölgy fia letöltötte a börtönbűntetését és megjelent – akkor következett  leginkább a nem várt csavar.

Mivel nem kapott munkát az országban, külföldre távozott. Az ígérettel, hogy jönni és segíteni fog. S jött is, de nem egymaga. Hárman érkeztek. Vele volt egy fiatal nő, meg a közös gyerekük. Édes, aranyos, frissen született kisbaba.

S mivel a karácsonyi puhítás nem működött, latba vetették az erőszakot. Megfenyegették, hogy útra teszik, ha a negyedik gyermek nem maradhat. Na nem örökre, csak éppen addig, amíg elrendezik dolgaikat. De küldenek, hoznak, tesznek, lesznek. Csak a gyermek maradhasson, amíg elintézik lakhatással kapcsolatos gondjaikat.

És a gyermek maradt.

Eddig sem volt sok.

Most már azonban csak a sokk maradt. Meg a gyermekek. Na és a beteg nagymama, aki abban reménykedett, hogy lassan könnyebb lesz. Mert nehéz neki.

Kezdődik minden elölről. (anyatej, hangyatej, ecet..., Kányádi S.)

Pelenka, tej, tejpor, etetés, állandó felügyelet, álmatlan éjszakák, gyermekbetegségek, nincstelenség és a remény örök halála.

Szavak nélkül maradok.

A pelenka meglesz, tejpor is kerül – ruhák is hányódnak valaki ajtaja előtt – csak a kérdés marad örökre megválaszolatlan:

Ki veszi át Sziszüphosz munkáját – ha Sziszüphosz már nem bírja tovább?

A csendről beszélni kell

Kamaszkori éveim egyik kikötője nagymamám háza volt. Nem aludni szerettem ott, hanem ellenni. Azokban a percekben, amikor nyugtalanságom – hely-telenségem a tetőfokára hágott, mindig a nyakam köré vettem az útat. Már maga a három kilóméteres séta felért egy teljes nyugtató hatásával – míg maga a lakás hangulata egyenesen óázist jelentett. Teljes csend és nyugalom. A csendnek ára van. Ma már luxussá vált. Nem lehet könnyen megkapni. Felnőttként a manrézában volt hasonló csendben részem – akkor azonban már fizettem érte. Nem is keveset. És már nem nagymama-lak volt a neve, hanem lelkigyakorlatos ház – vezetővel.

A csendben amelyet akkor törhettem meg ha akartam – s ha nem, akkor sem volt kellemetlen – a lehető legértékesebb dolgot tanultam meg, melyet átadhat egy mindent megélt bölcs lélek egy nagyon fiatalnak, aki élete kezdeti lépéseit tette meg. A csend csak akkor kellemetlen, ha önmagunkat kerüljük el. Mert a csendben érjük el azt a szintet, ahol elkezdődik a legmélyebb önmagunk.

Nagymamám csendjeit a templom némasága váltotta fel. Ott is csendet kutattam. Mert az Isten nem beszél, nem társalog, nem kommunikál verbálisan – hanem egyszerűen van. Vagyok, Aki Vagyok... S kész. S ebben a Vagyokban van a világ legnagyobb szeretete a csenden belül. Egy mélységes és számunkra érthetetlen elfogadásban.  Amikor megszűnik a kint és a bent. Nincsenek határok, nincs idő és tér, hanem valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Na ebben az állapotban, amikor elűl a zaj – a döntésképtelenség zaja, maguktól sejlenek fel a válaszok. Mielőtt még a kérdés maga megszületne. Mert a nyugtalanság mindent megöl. Kérdést és válaszokat egyaránt.

Érdekes kérdés, hogy mit adhatunk gyermekeinknek. Mi az a legértékesebb tanítási csokor, élettapasztalat, bölcsesség, világmegváltó gondolat, amely képes lesz arra, hogy megváltoztassa és helyes mederbe terelje életüket és egy egész utánunk jövő generáció életét?

A csend.

Nyitás a csendre.

Mert a nyitás a csendre, egyenlő az önmagam és saját életem igenlésével.

Ahol megszűnik a kételkedés, a döntésképtelenség, a lelkiismeretfurdalás, a nyugtalanság. Helyébe lép az igenlés, nyugalom, elfogadás, megbékélés és megbocsátás.

Azt hiszem erre törekszünk mindannyian.

Bennem van mélyen és megcáfolhatatlanul, ahogy évek hosszú során át haraggal töltött el annak a gondolatnak az üzenete – hogy másokat önmagunkon túl tudunk elfogadni, megszeretni. Azaz, ha önmagamat nem vagyok képes szeretni, elfogadni, megérteni, képtelen vagyok önmagamnak megbocsátani – mást sem fogok tudni megszeretni, elfogadni, megérteni és megbocsátani. Vélt és valós hibái, vétkei miatt.

Persze a mindennapi élet nem kedvez a csend állapotának eléréséhez.

Mindenhonnan körülvesz, fojtogat, belep és eltakar a zaj.

Mintha egy egész világ kollektíven önmaga ellen menekülne.

Divat, trend és biznisz lett önmagunk megtagadása. A másik túlharsogása. A vétkesek keresése a problémák megoldása helyett.

Mennyivel könnyebb üvöltözve ujjal mutogatni, mint leülni, meghallgatni, elhallgatni, elcsendesedni és végre, egyszer az életben megérteni. És ha nem is egyetérteni, de bár elfogadni.

A kamaszkori állandó nyugtalanságot, harsogást, egy idő után le kell váltsa a csend.

Az életünk első szakaszán túl el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tisztán látom önmagam. Nyitott könyvvé válok és ezáltal a világ, világom is végre értelmet nyer.

Tudom ki vagyok, mim van, merre tartok, kik vannak mellettem és ellenem, ki az aki velem együtt tartja az irányt és ki az aki egy teljesen más irányba indul el. Ő sem az ellenségem. Helyenként keresztezi az utunk egymást. Ilyenkor segíthetjük, bátoríthatjuk egymást kölcsönösen. Mert mennyivel könnyebb mint a gyűlölködés maga.

És ezeken túl jelenik meg a csend.

A magam és a másik csendje.

Amikor a szavak nem arra hivatottak, hogy eltakarják azt ami igazán lényeges.

Az élet nem egészen egy iskola.

Nem bizonyos tanórák vannak, gondosan és műviesen elválasztva egymástól mindazt ami összefügg.

A gyermeket nem ültethetem le, hogy kedves fiam ma akkor a szexről fogunk beszélni 9-12 között. Holnap átvesszük a csend fontosságának fejezetét.

Azt követően az önmagad megismerését vesszük ét lépésről-lépésre.

A gyermek van. Figyel. Tanul. Keres és fölöttébb nyugtalan.

Pont úgy, ahogyan te voltál.

És a bemutatott életed mozaikkockáiból, hibáidból és erényeidből, sikereidből és kudarcaidbból le fogja vonni a megfelelő következtetéseket.

A szavaid, tanításaid nem központi helyet foglalnak el.

Amire valójában kíváncsi az-az, hogy te mire jutsz.

Hogyan, kikkel, mikkel és milyen áron.

A csendről azonban minden képpen beszélni kell.

Mert az a kapúja annak, ahol ÉN vagyok. Tegnap, ma, holnap – mindenféle időkorlátokon túl.

A leánka és a mjuzikli

Mindenkinek eldicsekszem, hogy fantasztikus gyermekeim vannak. A sport iránti szeretet és odaadás teszi őket ilyenné. Én magam is sportoltam. S amíg ezt tettem, a hülyeségnek nem volt sem helye, sem ideje. Mondom is ha rámkérdeznek, hogy mi a drog, alkohol és egyéb prevenciós formák legjobbja. A sport. Vagy valami nagyon komoly hobbi. Repülőmodellezéstől festészetig. Valami, bármi, ami leköt, elkötelez, elvon, immunissá tesz a világ betegsége ellen.

Senki sem vádolhat azzal, hogy kimaradtam volna kamaszkoromban és azt követően bármiből. Ami hülyeség, marhaság, hiábavaló vagy beteges. Mindent ki akartam próbálni. Első kézből. Édesanyám szavai nevelő jelleggel hatottak, mint mondotta – légy részese mindennek, hogy ha majd elveszik a villanyt, legyen mire gondoljál. Nos, áramszünet egyre kevesebb – de az emlékek azok megvannak. Túltengenek.

És akkor itt a leánka. Az enyém. Tizenéves. Jellemzően jó gyerek. Tanul, amennyire szükség van, teljesen normális mértékben gyűlöli az iskolát – ami mindig arra mutat rá, hogy intelligens. Nem unatkozik. Feltalálja magát kötöttségek nélkül is. És ennek van itt a helye és ideje. A tanulási módszerei is győkereiben eltérők az enyémektől. Míg én bezárkózom, mélyen magamban és gumiszoba jelleggel addig mantrázom az elsajátítani való anyagot, míg az magamagától nem megy – addig ő, kinyílik a világ fele. A technológia csodákra is képes. Megteremti a kapcsolatot a zárt falak között lévő emberek – jelen esetben gyerekek között és áthídalja azt a magányt és távolságot, amire sokszor a fizika sem képes. Együtt tanulnak, közösen. Bekapcsolnak valamit – és együtt tanul a virtuális térben 2,3,5 gyerek. Lábújjhegyen hallgatózva figyelek. Körbe mennek. Mindenkire jut egy feladat, egy mondat, egy példa, egy közmondás, egy fejezet, egy bekezdés, egy nyelvtörő. És a házi feladatok maguktól oldódnak meg. Amit nem jegyzett meg az egyik, vagy nem figyelt meg a másik – minden egyes puzzle a helyére kerül.

És amikor a könyvek becsukódnak, a leckének vége – előkerül a mjuzikli.

A mjuzikli egy olyan hely – tárhely, tér – ahol az általa kiválasztott előadó zenéjére, jól bejáratott trend, módi szerint tátog a gyerek. Kifesti magát, kiegészítőket aggat magára, beöltözik, fényviszonyokat állít, barátokat hív meg a produkcióra, megjelenik és előad, elmímel, bemutat, végiggesztikulál valamit. Alapjáratban nem rossz, de megvan az a jó tulajdonsága, mint az összes többi netes alkalmazásnak – hogy tagadja az időt. Fittyet hány rá. Annyira elvon, hogy észre sem veszed, hogy elrepült a délutánod. Mondom a gyereknek, ez azért mégicsak luxus kedvesem. Ez alatt az idő alatt két kisebb kötetet ki lehetett volna olvasni. Ugyanis ő nem szeret olvasni még. Olvas, mert muszáj. És nem azért olvas, mert szeret. Márpedig olvasni, csak szeretetből, szenvedélyből lehet. Aztán elgondolkodom. Még én sem olvastam szenvedélyből ebben az életkorban. Még csak a saját magam könyvével ismerkedtem. Azzal, amelyet a tükör mutat. Nem volt mjuzikli, de volt tükör, meg szemfesték, meg ruhák és cipők – jellemzően nem az enyémek. Valakinek a holmii. Amelyeket jelmezekként aggattam magamra. Hogy megkeressem azt, aki a felszín mögött rejlik. Azt aki én leszek. Mert az út ezeken a rögök át vezet. És amikor túljutottam magamon – tartott egy kevés időt – akkor kezdtem el keresni a mást. Könyvekben, tekintetekben, kultúrális élményekben, gondolatokban, helyekben, az életben.

És ezt végiggondolva, csupán csak egy dolog aggaszt:

Hogy a gyerek vajon felismeri-e majd, hogy több a nyájnál?

Hogy szép a hangja, mert nem csak tátogni képes, hanem az es van neki.

Hogy több ő mint a gesztus, a mimika, a trend, a hullám?

Ő maga az aki generál, éltet, létrehoz, feltalál és megmutat.

Hordozok magamban egy képet, ami helyenként visszajér belém – mintegy mutatva az utat.

A nagymamám tükre előtt állok. Elégedetlenül, duzzogva, hibáimat számlálva, mint mindig. Ezzel telik kamaszkorom java. És megjelenik nagymamám a hátam mögött. Fel sem tűnik, ő maga szól rám. Öreg, ráncos kezeit a vállaimra helyezi és azt mondja:

-          Csak a szemedet nézd fiam, mert a Lelked odabent lakik...