Minden ember életében eljön az-az időszak, amikor a hormontúltengésnek köszönhetően, a szerelemért mottóval a hóna alatt végigcsinál egy sor olyan vállalhatatlan hülyeséget, amelyek, idő elteltével még vállalhatatlanabbakká vedlenek. Ezért is optimális, ha ezeknek semmilyen nyoma nem marad, mert bőven elég amikor az embernek meg kell küzdenie a saját emléke felböffenéseivel, nem, hogy valami vagy valaki képi memoárral, mindenki számára nyilvánvaló tartalommal emlékeztesse ezekre.
A szülőnek ebben az időszakban (is) kruciális szerepe van az arany középút megtalálásában, megtartásában, megőrzésében és felkutatásában.
Ez sem egyszeri alkalom. Hogy betöltöd a 11-12 évet, leülünk anélkül, hogy szeretnéd vagy nem, érdekelne vagy nem, aktuális vagy nem, fogékony vagy rá vagy sem - és akkor elmondom neked fentről-le, én a felnőtt, a mindent tudó, a leereszkedő, akivel soha az életben nem fordult elő ilyen rettenet, hogy neked a kicsinek, a semminek, az elesettnek, a tökéletlennek elmagyarázzam a mikéntek és hogyanak útját.
Nem. A helyes út itt (is) az állandó jelenlét, figyelem és nyitottság.
Annak a frissességnek a megőrzése, hogy igen, velem is előfordult - soha nem az a lényeg, hogy mikor. Az időnek itt sincs semmilyen szerepe.
Itt van mindjárt ez a lány. Szépsége, bája, nőiessége megkérdőjelezhetetlen. Mivel azonban betegen élte le életének minden napját születésének pillanatától kezdődően a hála, hogy mégis életben van a szüleit nagyvonalúvá tette nevelés terén.
Ha belegondolunk mélyebben akkor mindjárt sokkal könnyebbé válik a megértés is:
- mi fontosabb, hogy a gyermekem végre - ha csak rövid ideig is, de normális életet élhet, vagy a szabályaim és restrikcióim az amúgy is szabályokkal és megkötésekkel teli életére?
Mert az ember mindig azt hiszi, úgy tudja, hogy bőven maradt ideje, hogy lesz még majd módja megoldani. Míg végül soha nem lesz, vagy ha igen, akkor már késő lesz.
Látom a lányt nemrégiben egy teljesen új, számomra szokatlan szerepében, szerelme oldalán.
Nem tűnik komoly kapcsolatnak, inkább frissnek, illékonynak, nyári kalandnak. Hiányzik belőle a mélység és komolyság. Úgy érzem - talán ezt is keresi. Talán csak felelőtlen szeretne lenni ha csak néhány óráig is, a böjt és kín árán is. Normálisnak tűnni, belesimulni, játszadozni, lenni anélkül, hogy következményekkel kellene számolni.
De, hogy mi nők éppen ebben vagy ezáltal a vágy által ássuk meg saját buktatóink sírját.
Mert miközben valaki olyanra vágysz, aki komolyan vegyen, szeressen, oltalmazzon, törödjön, védjen, ápoljon - a csalódástól való félelmedben, hogy úgy sem találsz ilyent, úgy sincs ilyen, úgysem érdemelsz ilyent - beéred a kevesebbel, a szarabbal a semmilyennel, a kalanddal. Mintha meg tudnád engedni magadnak. Miközben meg nem. A minden perc érték miatt.
És akkor itt van a facebook meg egyebek. Minden nap nem átall emlékeztetni az ezelőtt egy, kettő, négy, hét évvel posztolt dolgaimra. Már nem voltam gyerek, párt kereső szuka, vagy meggondolatlan fiatal akinek szégyenkezni kellene meggondolatlan tettei miatt, amikor csatlakoztam a közösségi oldalra. De ha visszaböffentem a fent említett szakaszaim bármelyikét - emlékeim közösségi oldalán - bizony szép számban akadnak vállalhatatlan dolgok, tettek, posztok, cselekedeteket. Amik lettek volna annyira cool-ak, hogy simán felrittyentsük a világhálóra, csak akkoriban a háló, mint olyan nem volt trendi - számunkra nem létezett.
A lányom viszont már ennek a veszélynek is ki van téve.
És ha azt mondod egy kiskamasznak, hogy a dolgok, amelyeket posztolsz eltávolíthatatlanok, meghatározzák a jövődet, visszaköszönnek - úgy fog rádnézni, mintha egy számára idegen nyelven szóltál volna hozzá.
Ezért nem értem a felnőttek, az érettebbek hozzáállását.
A facebook (is) egy tükör. Egy könyv rólad, amit ha megnézek egész pontos képet fogok kapni arról, hogy ki vagy ki nem vagy, kinek szeretnéd eladni magad és milyen módszerekkel operálsz ennek érdekében.
Márpedig a felnőtt emberben kell legyen egy egészséges önkritika és önmagát nevelő módszeregyüttes.
Ugyanis ha a gyermekem azt fogja látni, hogy munkaidőben posztolgatok, lájkolgatok, szelfizgetek, állandóan jelen vagyok és barátaim idejét is erre fecsérlem el - tőle sem várhatok sokkal többet.
A magamról posztolt képek pedig egyenesen történeteket mesélnek - önbizalmamról vagy annak hiányáról, páromhoz, családomhoz való viszonyomról, az általam fontosnak tartott dolgokról, életemről.
Télen elmentünk egy szerepre. A gyermekeink léptek fel. Dugig megtelt a díszterem büszke szülőkkel, nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, testvérekkel. Tudod hányan nézték, csodálták a szerepet?
Vagy ketten.
A többiek filmeztek, fotóztak, posztolgattak, szelfizgettek.
Én háborogva figyeltem őket, és bosszankodtam, mert a feltartott kezektől nem láttam, a kattanásoktól meg nem hallottam a saját gyermekemet.
Hát a kutya bassza meg az ilyen életet.
Amit csak képen, technikai eszközök szűrőjén túl, vagy sehogyan sem vagyok képes megélni.
Ugyanúgy az ilyen szülő-gyermek kapcsolatokat, ahol elfelejtem felvállalni a saját tökéletlenségemet, a tényt, hogy én is voltam fiatal, csináltam nem egy, hanem számtalan marhaságot és azért vagyok melletted, mert egy tapasztalt baráttal mindig jobb, mintsem egyedül.
És bassza meg az olyan életet is, ahol mindig a másik, a többiek standardja a mérvadó okosságom, elégedettségem, szépségem, sikerem, boldogságom skáláján. Hogy nem tudom magamtól, hogy mennyire is vagyok hálás azért, amim van. Lehet, hogy néha kakás, pisis, szaros, mocskos - de megmosom, tisztába teszem, helyrehozom. Mert ami elromlik nem ki kell dobni, hanem meg kell becsülni. Hiszen története lesz. Értéke akár a boré és a nőé az évek számával csak nő.
