2017. július 26., szerda

Mindenkinek van egy fixa ideája

Családi mozizás. Zuhog az eső. Amikor nem lehet kimozdulni, barangolni, úszni, fára mászni mindenki eleve ideges. Nem akciót nézünk. Romantikus mesefilmre esik a választásunk. A jelenetben hatalmas érzelmi vihar hatására kilovagol Hamupipőke az erdőbe, kedvenc lován, amiről egy adott ponton leugrik és szaladni kezd, önmaga elől, a kialakult helyzet elől, elviselhetetlen mostohája és fogadott testvérei gonoszsága elől. Mire megszólal Balázs:
- még szerencse, hogy akkoriban nem voltak tele kullanccsal az erdők...
Mert Balázs legnagyobb félelme a kullancs és az azzal kapcsolatos bonyodalmak. Hogy futni kell, álldogálni a rendelő előtt, magyarázkodni, rettegni, hogy esetleg fertőző és gyógyszereket, antibiotikumokat szedni. Ő még nem, de barátai már keresztülestek ezen. Érthető hát félelme.
Ahogyan nőként az enyém is, hogy miközben teljes gőzzel hajkurászom a belső békét és a megvilágosodást, lépten nyomon a külső szépség, fogyástippek, hogyan maradjunk örökre fiatalok, 2o17 legjobb diétája, legújabb trendek a fogyásban, hatékony ránctalanítók és bőrápolás alapjai jutnak el akarva akaratlan hozzám.
Volt egyszer egy férfi. Bevágódott az irodába és miután elintéztük a közös mindannyiunkat érintő dolgunkat, megkért, hogy küldjünk el egy mailt a fiókjából. Hiába világítottunk rá a helyzet abszurditására, hajthatatlan maradt. Ok, egy mail nem a világ vége, elküldjük, aztán szépen elfelejtjük ezt a bizarr helyzetet. Közben elrohant mi meg benne maradtunk szájtátva a postaládájában, amely dugig volt szexoldalakat kínáló hirdetésekkel. Milyen érdekes azért, hogy a normális kapcsolatot kialakítani képtelen férfinak ilyen jellegű hirdetései vannak napról-napra megtöltve levélszeméttel a postaládáját, az enyém fogyás és ránctalanító tippekkel - noha soha életemben nem olvasgattam, böngésztem vagy szemezgettem ilyen oldalakon, a súlyproblémákkal küzdő középkorú férfi - hogyan szabadulj meg eredményesen a hasadtól leveket kap - Szeretnéd viszontlátni a kukidat címmel és a nehezen teherbe eső, vagy megfoganni képtelen fiatal nőnek meg Hogyan maradj terhes 3 lépésben jellegű levelei érkeznek.
És miközben külön praktikád van a saját kukid megpillantására, a ráncaid elfogadására, a súlyfelesleged kamuflálására, a nagy nyomás alatt rövid idő alatt eljuttatnak a betegségtudatig. Ember, amikor minden reggel aszongya a ládám több tíz üzenetben, hogy vegyem má meg azt a ránctalanító krémet, egyszer csak arra ébredek, hogy ott kenem magam a tükör előtt a Q1o-el.
Régebben a ráncok történeteket meséltek.
Ült nagymami a tűz mellett és mesélt - látod fiam, ez a háborúban lett, amikor menekülnünk kellett, fáztunk, rettegtünk, éheztünk, nem volt hol aludnunk, de együtt voltunk. És annyit mint akkor nem kacatunk soha - sem előtte, sem utána!
Mi majd mit fogunk mesélni a kalorifer előtt az unokáknak?
Látod fiam, volt minden, de soha nem voltunk együtt. Volt mit enni, de nem volt hozzá kultúránk - vagy zabáltunk, vagy megvontuk magunktól a táplálékot, hogy aztán még nagyobb zabaroham vegyen erőt rajtunk. És nem volt divat felvállalni a valós életkorunkat. Megvénültél? Tenned kellett róla: ráncfelvarrás, zsírleszívás, fiatal bika, felszínes elfoglaltságok. Mert minél hülyébb volt valaki, annál jobban megfelelt a társadalmi normáknak. Az én időmben a mellek, ajkak, szempillák, homlokok, szemtájék, felkarok, combok, fenekek, hasak - nem természetes szépségükben pompáztak. Ahogy a lelkek sem, mert ez volt az az időszak, amikor a saját magunk által kavart szar temetett maga alá...

2017. július 25., kedd



Mindennapi bölcsességeinket, add meg nekünk ma…

Nézem, vagy akarva akaratlan látom a közösségi oldal jóvoltából az ezelőtt egy vagy akár több évvel ezen a napon megosztott jeles pillanataimat, gondolataimat. Megjelenik a 2o12-es év, Balázs fiam rettenetesen nehéz és kilátástalan betegségével harcolva. 23-ik orvos diagnosztizálja sikeresen, addig a szélmalomharc orvostól-orvosig és a rettenetes ijesztegetések, hogy ez bizony bénulás, autoimmun betegség, a gyermek fogyatékkal élő lesz, nem fog tudni normális életet élni. Ebben a pillanatban az embernek nem azzal nehéz vagy szinte lehetetlen szembenéznie, hogy a gyermeke bajban van, hanem az arctalan ellenség teszi elviselhetetlenné az adott szituációt. Harcolnál, de nem tudod mivel szemben kell megvívnod a harcaidat – ergo, eszközeid sincsenek erre.
A gyermek szenved, a család küzd, majdnem beleroppan, az egészségügyben, korházakban és szakemberekben elveszíti teljes mértékben bizalmát. Elmondani nem tudom hányszor menekültem haza a gyerekkel mert besokalltam az inkompetenciától, a vállrángatásoktól, a nemcsak, hogy nem tudom, de nem is érdekel attitűdtől.
Egy nagyon fontos dolog jelenik meg az idővonalamon: a betegség adott, ugyan még nem tudjuk, hogy mivel kell szembenéznünk, fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk – de egyben biztosak vagyunk: innen, minden perc ajándék…
Közben találok egy idős, tapasztalt és sokat látott szakembert – na jó, szakasszonyt, aki a vaskós MRI, vér, ilyen-olyan vizsgálatok és eredmények kimutatásának tengerében felteszi a legegyszerűbb kérdést ever – valaki csinált erről a lábról egy röntgent?
Nyilván nem. Mert miért ne ajánlanának 7oo, vagy 9oo lejes vissza nem térítendő vizsgálatot, ha a szülő abban a helyzetben van, hogy a föld feneke alól is előteremti az összeget.
Elvégzi a röntgent – kiderül a baj oka, a betegségnek amivel eddig csak harcoltunk neve is lesz, sőt, mi több kiderül, hogy legyőzhető egy egyszerű gyulladáscsökkentővel.
A korszak félelmeinek, reménytelenségeinek, bánatának, elvesztett és megnyert csatáinak tanulsága továbbra is egyetlen mondatban rejlik: innentől kezdve minden perc ajándék…
Nincs két hete – megkeres egy friss anyuka. Tudván, hogy keresztülmentem ezen, nem sejtvén, hogy állandóan küzdöm ezzel, végesincs módban, elmeséli, hogy csomót talált a mellében, amire az orvos z első vizsgálatok alapján rosszindulatú daganatra gyanakszik. Teljesen természetesen maga alatt van. Hívő, gyakorló keresztény lévén, fájdalom, de elveszíti utolsó reményét is – már imádkozni sem képes.
Eszembe jut a talán jezsuita manrézában hallott roppant találó nagymegmondás: az ima jelenlét. Miközben szeretkezem, cigizem, veszekszem, szenvedek, szeretek, gyűlölök, jól vagy rosszul döntök, éltetet adok vagy kioltok – szabadon, saját döntésekkel, de jelen vagyok. Az ima nem az összefogott kezek és padlóra szorított térdek elégiája. Az ima jelenlét. Jelen vagyok Isten előtt szenvedésemben, örömömben, kétségeim közepette, életemben és halálomban.
Tehát, imádkozik, csak nem tudja. Még nem tudja…
És a fogalmam sincs mennyi idős beszélgetés ajándéka az innentől minden perc ajándék üzenete. A halálról nem tudunk semmit. Sejtéseink vannak, de ismereteink hiányosak. Ha mennünk kell anyaként Isten anyát rendel gyermekeink mellé. Feleséget elárvult férjeink oldalára és gyermeket gyermeke nélkül maradt szüleink keblére.
Nekünk tulajdonképpen egy dolgunk van, de az kruciális az egész folyamat során: megtanulni, hogy minden perc ajándék. Jókkal, rosszakkal, szenvedésekkel, boldogságokkal, fejlődésekkel és regressziókkal.
Erre tanít meg minden egyes betegség és szenvedés.
Ez egy olyan plusz, amit egyetlen boldog és örömteli periódus sem képes megtanítani. Csak a szenvedés szele.
Ha ezek felett eljutsz a háláig, a mai nap sem volt hiábavaló.

2017. július 24., hétfő

A gyermeknek a legjobbat 
Vakáció van. Vakációban minden normálisabb családban a gyermek lazul. Feladatai vannak, de a hangsúly a pihenésen van. Aludjon jó sokáig, lazítson, pihenjen – majd szeptemberben úgyis kezdődhet elölről a hajrá. Teljesen normális. A fejlődésben lévő gyermeknek valóban pihenésre van szüksége. Kikapcsolódásra, élményekre, lazulásra, feltöltődésre. Ehhez szépen hozzá kell adni a tetszik, nem tetszik majdnem negyven fokot, amikor eleve nem is esik jól az extra-aktivítás. Az ember csak ülne a medence szélén és nézne ki a fejéből, bambán vigyorogva. 
Noha, mondja többek között Vekerdy, akivel nem mellesleg mélységesen egyet is értek, hogy hagyni kell a tanulást a nyári szünidő alatt, csak odateszi az ember a gyermekét a kötelező házi olvasmány, vagy feladat füzet megoldására, elvégzésére a szent a béke kedvéért. A gyermek, nyögvenyelve el is végzi, vitával, haladékok kérésével, büntetéstől való félelmében – mert a három hónapos vakáció akkorának tűnik, hogy a vége nem is látszik gyermekszemmel. De egyszer csak vége van és a szülőnek kell ezt a legjobban tudnia. Ahogyan azt is, hogy nem lesz semmi baja az aranyszarónak, ha elolvas egy-két vagy akár hét könyvet, magyarul, románul vagy angolul – mert csak fejlődik általa és azalatt sem nézi a tévében a semmit, vagy írja ki a facebookra – hogy helló…most mutasd meg milyen barát vagy. Ha tíz percen belül válaszolsz jó, ha nem válaszolsz töröllek az ismerőseim közül. Vagy a még jobb – unatkozom. Van kedved chatelni?... 
Már hogy unatkozna egy gyermek vagy fiatal a nyári vakációban? Amikor annyi de annyi mindent lehet csinálni? Miért kellene fő elfoglaltsága legyen az írj komiba egy üzit? Amikor lehet fára mászni, gördeszkázni, hullámbordozni, hoverezni, rollerezni, görizni, biciklizni, úszni, napozni, barátkozni, olvasni, társasozni, vendégségbe menni és vendégeket várni, a hobbiknak szentelni az egész napot, kutyát sétáltatni, bandázni, udvarolni és udvaroltatni és folytathatnám reggelig a felsorolást, akkor sem érnék a végére. 
Közben meg jönnek-mennek a városban és környékén gyermekkel családok. Anya, apa, egy gyermek, két vagy több. A többesek esetében valamiért nem akkora a probléma – de az egy gyermekkel közlekedők igen nagy százaléka komoly súlyproblémákkal küzd. Az, hogy a szülő már nem vigyáz magára és felszed 5, 1o, 2o vagy akár ennél több kg súlyfölösleget, az ő baja. Jókedv és egészség legyen, a többi nem számít. De hogy miért nem érzi feladatának a szülő a fejlődésben lévő gyermek étkezési szokásainak helyes mederbe való terelését, azt nehezen tudom elfogadni és megérteni. Sajnos nem szavakkal, hanem tettekkel nevelünk. Tehát ha a gyermek jelen esetben azt látja, hogy hülyére zabálom magam ahányszor tehetem, ő sem fog másként cselekedni. Csak abban az esetben, ha én magam is vigyázni kezdek egészségemre. 
Megengedhetetlen azonban az egyre több elhízással küzdő gyermekek számának növekedése. És nem a társadalom szintjén kell keresnünk a problémát, hanem elsősorban a saját házunk táján. Mert ha piszkos a város, nem föltétlenül a polgármester vagy az általa vezetett hivatal hibás. A kérdés az, hogy az én portám és házam tájéka milyen? 
Amikor Anna lányom kisebb volt, annyira vékony volt, mint a lakmuszpapír. Számtalanszor restelkedtem amikor elindultunk valahova, hogy mit mondanak majd az emberek, megy szépen a két fényes, jóllakott, jóltáplált szülő, egy ágrólszakadt, sovány, átlátszó leánkával. olyanok voltunk, mintha elettük volna előle a legjobb falatokat és őt kenyéren meg vízen tartottunk volna. Aztán történt valami. Egyik napról a másikra a semmiből megéhezett. Nem szedett vitamint, nem változott az életmódjában, rutinjában semmi – csak egyszerűen megéhezett. És a negyed szelet repül a repülő, siklik a hajó, burrog az autó árán keservesen lenyelt falatokból lett egy egész szelet kenyér, aminek a felénél kijelentette, hogy ő már bizony igényt tartana a következő szeletre is, sőt még a főzelékből is enne, fasírttal. Első körben örültünk. Mindenkinek elmeséltük és mutogattuk. Né, hogy eszik a gyerek. Aztán, ahogy gyarapodni kezdett a súlya, szépen átsiklottunk a másik végletbe. Ez volt az a pont, amikor leültünk beszélgetni. Hízásról, fogyásról, evésről, kiegyensúlyozott táplálkozásról, szépségideálról, nőiességről, fogyókúráról. És megértette. Az elején természetesen lázadozott, főleg amikor a férfiak ehettek este tíz után is, s mi nem, vagy amikor két marokra gyúrták a csokit, édességet, s mi nem. Ekkor újra beszélgettünk – annyiszor, amennyiszer szükség volt erre. A valamit valamiért mentén. És megértette. Mert meg kellett értenie. Hiszen egész jövője, énképe, önbizalma, lelki és testi egyensúlya állhat vagy bukhat ezen. Nos, ezt kellene realizálni. Nem a gyermeknek, hanem a szülőnek.
Amikor ezelőtt 2 évvel belefogtam a 9o napos diétába – ezt megelőzően kijelentettem, nem tudom mitől hízom, hiszen egy falatot sem eszem. Tényleg nem ettem. Soha nem ültem le a családdal. Tálaltam, melegítettem, felszolgáltam, majd ittam egy jó pohár vizet. A diéta előtt elhatároztam megnézem, egészen pontosan mi is az a semmi, amit megeszem. Kitettem egy nagy vájlingot a kredencre és elkezdtem beletölteni, amit estig magamba gyúrtam volna. A gyermekek tányérjából a maradék, a falatok, kóstolás közben, a hűtő előtti gyors futam – a szelet szalámik, a felkapott gyümölcsök, a kenyérvégek. És ne mondjam el estére mennyi is gyűlt össze a nagy semmiből. Egy kisebb disznónak való! Nos ez a helyzet a hízásnak induló, vagy már elhízott gyerekekkel is. Nem esznek semmit – de ha a semmit lemérjük – higgyük el, megdöbbenünk. S ha a gyermek jóléte, egészsége a tét, igazán semmiség az egész!

2017. július 17., hétfő

Amikor az állam úgy döntött, hogy facilitálni fogja kapcsolatunk megerősítését

Asszem 11 éve vagyunk házasok. Mindenki a bűvős hetesről beszél, amikor a házastársak valósággal megkerdülnek, elkezdenek pótcselekvésekbe menekülni, alternatívák után kutatni, amelyek választ adnak kapcsolati hiányosságaikra és minden kákán megtalálják a nemlétező csomókat is.
Nos mi - büszkén jelentem - átéltük úgy kapcsolati mint házassági színtéren a bűvős hetest. Itt vagyunk, együtt vagyunk - hol jól, hol rosszul de mindig jövőbe nézően, együtt és újabb tervekkel, fejlődésre készen.
Egy ilyen újabb fejlődési fázis a mostani is, amikor másfél év herce-hurca után a törvény döntött és elvették az uram(bocsásdmeg) jogsiját.
S noha 14 éve van jogosítványom csak nemrégiben kezdtem el vezetni. Valahogy úgy alakult az eltelt évek során, hogy bármikor autóba ültem és vezetni kezdtem arra lyukadtunk ki bűvős hetes ide vagy oda, hogy rángatjuk egymás haját. Mondom mintegy magamnak, vagy az autó vagy az ember. Gyorsan mérlegre mindent, s persze az ember többet nyomott. Maradt az autó. De amióta a gyermekek hokiznak egyre nehezebbek a táskák, egyre hosszabbak az útvonalak, egyre több a logisztika - mondom csak úgy magamnak - hogy kész, kell egy autó.
Lett autó. Volt könyv, nem volt tapasztalat.
Gyorsan intézkedem, mer én má csak ilyen vagyok.
Kerül egy oktató.
Három óra csúcsforgalomban való vezetést követően asszongya nekem, hogy mit akarok tőle, mert ő már nincs mit mondjon.
Közben meg ott parkol a ház előtt agy olyan módon választott autó, hogy elmentünk szépen a piacra, vettük a kapusfelszerelésekkel teli táskát, a játékos felszerelésekkel teli táskát, a botokat, a mamutokat és még egy táskát a tiszta bugyikkal, mert hogy ott, ahova megyünk fogkefét csak lehet kapni - s kiválaszotottuk azt az autót amibe ezek így, szépen, mind együtt elfértek. Mondanom sem kell mekkora autó, az álmaim Ticoja mellett.
Sebaj.
Elkezdek vezetni.
Az elején megyek vagy tizenöttel, rettegve, nehogy lefullasszam, megüssem, nekicsapjam, széttörjem mint a hímes tojást. Közben meg nem tartom a lábam a kuplungon, nem hallod, hogy kéri a kettest, miért nem teszed már hármasba nem látod a turómétert, hogy indulsz már hegyről ember leégeted azt a kurva kuplungtárcsát, most minek kellett lefullasztani tedd be üresbe, bezártad az autót, felhúztad a kéziféket, nem látod mennyi hely van még, kilóg a segge annak a kurva kocsinak, aki vezetni tud bárhol vezet, nincs olyan, hogy erre szívesebben megyek - szól az állandó slágerlisták élén.
Nem hallgatom, szívesebben megyek csak gyermekekkel. Mindenkinek van saját autója, lófasz alapon.
S akkor bumm.
Ott marad az uram(bocsásdmeg) a könyve nélkül.
S kezdődik előlről minden.
Három napig mint a mesében szinte se kép se hang.
Ebbe az áramszünetbe nagyban közrejátszik a könyvnélküliség állapota.
Mondom az ügyvédnek - köszcsi.
Mire ő - nem jól fogom fel - ennek elsősorban kapcsolaterősítő hatása van.
Nos a hónapból még van hátra egy rend.
Ha jól számolom még a házassági évfordulónk is beleesik a javából.
S ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy hét, mutatok én nekije olyan tizenegyet értetted e, hogy menten könyv nélkül marad!

2017. június 27., kedd

Látogatóban Jehova Tanúinál

Vasárnap délelőtt. 11 óra tájékán a hőmérséklet már 3o fokra hág. Erősen nem Királyságtermi idő van - inkább vízpartján időzne az ember. De ha esküvő van, menni kell. És ott vagyunk. Összeforrott közösség gyülekezik a teremben. Azonnal kiszúrják, hogy kívülállók vagyunk. Elsőnek a prédikátor köszön ránk letisztázva szerepeinket. Mivel alig idősebb nálunk, még nem furcsa, hogy mindenki mindenkit tegez. De miután a 82 éves nagymama is odasétál és kikérdez fülétől farkáig előrebocsátva, hogy tegeződjünk, mint jó testvérekhez illik - már ferdén nézünk rá.
Igazi Őrtoronyban megszokott kép tárul elénk. Siket a vakkal beszélget, idős a fiatallal parolázik. Végre elkezdődik a szertartás. Hibákat és kivetnivalókat keresek a beszédben, de nem sűrűn találok. Nem az én műfajom, de nem csinálják rosszul.
Aztán a maga teljességében kibontakozik az üzenet is.
Megtudom - egy parabola mentén - hogy olyan vagyok, én a hölgy, a feleség, a férjem életében, mint a targoncán a villa. Kiegészítő. Engelmességgel, tisztelettel és alázattal tartozom mindig és mindenek felett. Ő a fej, a döntés, az értelem - én a drágakő, mely beragyogja az életét. Fel kell őt üdítenem, toppon kell lennem, ki kell egészítenem, mert erre teremtett a Jóisten.
Elvörösödöm, tekintvén, hogy 2o17-t írunk. Amikor a nő vállvetve dolgozik a férfival, amikor a munkahelyi stressz miatt havonta lebénul a hátam, amikor éjszakánként felriadok és problémák megoldásán töröm a zafírral kirakott gyöngyház kobakomat és amikor elvárt, hogy legalább annyit keressek, mint a férjem. Mert kérdem én, ha munkából hazamenet mosok, főzök, takarítok, vasalok, nevelek, barátkozom, kapcsolatot ápolok és művelődöm - hol marad időm ragyogni is? 
Kedvemre való lenni csak ragyogni. Ha semmi egyebet nem kellene tennem, mint hogy beragyogjam férjem és gyermekeim életét. Nem kettő, hanem mindjárt 22 gyermek elé tennék ételt reggelente. És igen, meglennék mindennel, mire a gazda hazajön. És nem lenne egyéb dolgom, mint hogy felgöngyölítsem hogyan telt a napja, milyen gondok árnyékolták be homlokát és miben igényli a segítségemet, éles látásomat, pihent elmém ragyogását. És tiszta, vasalt lenne a ruhám, rendezett a hajam és körmöm, árnyékok nélküli a tekintetem.
De amikor a sokkal gyengébb vállam azonos terheket cipel igen nagy spermaság elvárni tőlem, hogy lemenjek drágakőbe!
Na de talán egyedüli vagyok, akire ez sértőleg hat. A prédikátor elmondja amit mondania kell, a gyülekezet pedig levonja azt a következtetést belőle, ami számára kényelmes és még élhető. 
Erre hajaz rá a buli is, ami a Királyság termet követi.
Időnként áldást mondanak, vagy imára hajtjuk a fejünket Jehova előtt - de minden megy a maga rendjén. A nők miniben, dekoltázzsal, a férfiak duzzadó ágyékkal, enyhén spiccesen - csak én ülök kábán és józanon. Még mindig azon elmélkedve, hogy is lehetnék még ma a legnemesebb drágakövek egyike...

2017. május 31., szerda

Bank.
Du 4 óra magassa. 
Fél óra lévén a zárásig csökkentett létszámú alkalmazott dolgozik.
Mintha minden az utolsó percben ügyet intéző ellen fogna össze.
Én magam is közöttük vagyok.
A tenyerem most is, mint mindig el nem felejtendő lépéstervektől hemzseg. Móriczka rólam lett megmintázva a vásárlós viccében.
Extrasinainte-extrasdupa-eliberamcontul-baniiintrandinforadesubventielocala-aiciavetidoamnabuletinul-sumavarog-lacecasaintru
De bárcsak már itt tartanék. Várnom kell a kísérteties csendben, melyet a vékony vállain terhet cipelő alkalmazott cöcögtetése szakít meg csak. És a mai napi főszereplőjé. Övé a csillagos ég is. Míg mindenki tisztában van a banki etikettel - ez magasról hányik rá. Hangosan szemelget ostobábbnál-ostobább viedeókból - gondolom facebookozik. Ja, hogy hangosan? S asztán? Mondom, a csillagos ég is...
Már várható és igen, bumm, becseng a telefonja. Egyszerre sóhajtunk fel mi várakozók, mintha mindenki magában fogadott volna, hogy haljakmeghanem Florin Salam lesz a csengőhangja. Ahogy ossza feltehetően hozzá hasonlóan jóvágású barátjával az eszet előtünnek randomszerűen pofájába hányt fogai. Mint egy őszi táj. A sárga minden árnyalata jelen van. A szexről jut eszembe: trottyos, seggelyuka kint nadrág, formátlan alkat, enyhe zsírréteg essze-vissza felhányva derék és csipő tájékán. Szandál és jellemezhetetlenül piszkos és ápolatlan lábkörmök.
Közben csekély negyven perc elemezgetést követően sorra kerülök én is.
Ekkor veszik észre a hölgyek megtagadhatatlan jelenlétét.
Azonnal körbeszarja mindenki. Soron kívül, azaz a fejemen át elveszik a papírjait. Félredobják a személyimet, hogy azonnal ki tudják nyalni a seggét.
Párhúzamosan futnak a dolgok. Mégiscsak van igazság, hamarabb végeznek velem - gondolom én.
Lemegyek a kasszákhoz, újabb negyven percre, mire megjelenik a manele nagymestere, immáron lent is.
Tovább öldököl a hányinger és zavar, zaklat, kiveri a biztosítékot hangoskodó, otromba, neveletlen és megemészthetetlen jelenléte.
Végre sorra kerülök. Arra a sorra, amit ő végigült. Természetesen le sem szarva, hogy vártam, hogy nő vagyok, hogy sietek, hogy leszarom, hogy kicsoda ő - beugrik elém. 
Senki egy szót sem szól.
Közben összegyűlnek a kasszásnők, mint méhek a kaptárra. Egyik elveszi a papírját, másik a személyiét, harmadik anekdótákat mesél, negyedik híjja az igazgatót. Aki meg is jelenik. Hajbókol. Közben előkerül a pénz is, amivel a szakadék távozni fog.
5oo ronosok, 1oo-as kötegekben, a kötegek tízes sorban, s ebből 5 oszlop. Mennyi is?
5oox1oox1ox5
2.5oo.ooo RON
Mocskos fog elővesz egy még kétesebb kinézetelű szatyrot, mint amilyenek a lábkörmei. Az édesanyja varrhatta Hodákról. Igazi falusi, anyag, mama trájszta. Belehanyigálja a pénzt, majd mindet begyúrja egy rossz oldaltáskába, amin írja Dimitrie Cantemir. Szal vaze - diplomája is van... Gondolom jogász, vagy pszichológus. Minden esetre nem semmizi el. - gondolom, miközben kiveszem annak az 54 családnak az élelmiszer és tisztálkodási szerek támogatását, akik tisztábbak, aranyosabbak, jobban neveltebbek, kedvesebbek, jobbak, értékesebbek, mint ez itt egyedül, aki viszont megveheti őket kilóra - mert nincs igazság. Nem is vót, s nem is lesz soha ebben a világban.

2017. április 20., csütörtök

Minden egyes ember életében vannak leit motívumok. Nos az enyémben a rák. Amikor először találkoztam vele zsenge gyermek voltam. Nagymamám és nagynéniim mesélték, hogy mit jelent, milyen ezzel együtt élni. Senki sem volt szomorú, még csak beletörődött sem. Egyszerűen tényeket közöltek. Olyan dolgokról meséltek, amin keresztülmentek. Aztán nagyobb lettem, emlékszem egyik nagynénimet arról faggattam, hogy van e szexuális élet és orgazmus eltávolított mellszövetekkel, méhvel. És mondta, hogy van. Hozzáállás kérdése.
Aztán nagyon korán kiderült, hogy tele vagyok mindenféle csomókkal. És ott ültem egyedül a váróteremben és azon gondolkodtam, hogy talán itt a vég. Ennyi volt, nem sokkal több. S mi az amit megtettem vagy elmulasztottam, ahol jelen voltam vagy jelen kellett volna lennem. Számadásokat végeztem egy olyan életkorban, amikor az emberek zöme nem is realizálja, hogy egyáltalán létezik élet vagy életszakasz kiértékelő számadás.
Magányos voltam, kétségbeesett és nagyon szomorú.
Túltengett bennem a félelem.
Így ijesztettek rám évről-évre, aztán minden félévben addig, amíg azt nem mondottam, hogy nekem ebből elég. Hiszen állandóan számadásban sem lehet élni. Rettegve attól, hogy mennyi van, vagy ha van, hogy és milyen körülmények között zajlik majd. És azt mondtam, inkább számadás nélkül, de boldogan, mint számadásokkal, de rettegve.
Hat évem telt el félelmek nélkül.
Gyakran eszembe jutott, de azonnal el is hessentettem ha fejem fölött gyülekezni kezdtek a félelem felhői.
Hat év után most ismét meg kellett ismételnem azt a körforgást, táncot, amit az évek gyakorlatának súlya alatt már betéve tudok. Lépés-lépést követ s minden egyes koppanás a végkifejlet irányába mutat.
A hat év úgy bennem, mint a körülményekben rengeteg pozitív változást hozott. Modernizálódtak a gépek, magyarul beszél a kezelőorvos, színes tetkókkal tarkított a mammográfiát végző asszisztens mindkét karja és szemkontaktust felvéve, konyha nyelven közlik, hogy leszakadt-e idén a guillotine, vagy maradt még egy kevés időd?
Az eltelt évek rengeteget hoztak a konyhámra - aktív és passzív időszakokban egyaránt.
Megtanultam, hogy minden perc ajándék.
Hogy a változáshoz a magam megváltoztatása szükséges.
Hogy a békét nem kívülről, hanem csak belülről várhatom.
Hogy a férjem vagy gyermekeim nem felelősei boldogságomnak, hanem sokkal inkább forrásai.
Hogy minden elmúlik egyszer.
Hogy nem az én problémám a legsúlyosabb, még a saját kategóriájában sem.
Hogy a családnál nem fontosabb érték a társadalom, mert a társadalom a sok kicsi működő családtól és annak tagjaitól válik működőképessé. Magyarán ha meg akarom változtatni a gyermekeim jövőjét - nem törvénymódosításokat kell kieszközölnöm, hanem mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy értékes tagjai legyenek annak a társadalomnak, amelybe beleszülettek. És ha mi bent jól működünk, semmi külső erő nem lesz elég ennek a belső harmóniának a megdöntéséhez.
Továbbá, most már tudom azt is, hogy az ellenség az egy kreált fogalom. Egy ellenségem létezik, amely megszelidíthető, legyőzhető - de soha nem eltiporható - s ez egyedül én vagyok.
Szeretni, harcolni, győzni, lenni csak és csakis akkor válok képessé, ha megvívtam saját magammal szembeni harcaimat. Hiszen minden ami él és mozog saját szűrőmön át válik erőforrássá vagy visszahúzó tényezővé.
Régebben a gyerekeket a kredenc fiókjában rejtőző fakanállal ijesztegették.
Ha nem fogadsz szót - előveszem a fakanalat...címen.
Nekem is van egy fakanalam.
Kicsit ne legyek szófogadó - azonnal kiugrik a kredenc fiókja.
De hát hogy lehet így élni - kérdezed?
De hát, hogyan is lehet enélkül?... - válaszolom.
Magamat ismerve, a kanál életem végéig marad.
Továbblépve - hiszem, hogy mindannyiunknak van egy-egy kanala. S ha az nem is, kredenc és fiók mindenképp. Kinek a háta, kinek a dereka, kinek a gyomra, kinek a kapcsolatai és annak bonyolult hálója.
S, van, hogy elfejetünk megijedni.
Van úgy is, hogy egyszerűen nem játszunk tovább. Kilépünk. Stopjoc van.
De leginkább úgy kéne legyen, hogy mindegyre zárjunk szakaszokat. A számadás ugyanis olyan, mint a sátoros ünnepeket megelőző nagytakarítás. Előkerül ez, eldobódik az, nagyobb lesz a hely és világosabb, tágasabb az egész otthon. És kell a léleknek a megtisztulás. Nem az elhadart, kétperces, egypenitenciás - hanem a gatyaszaggató, mindent felfordító, amely képes újraindítani az egész rendszert.

2017. április 16., vasárnap

Ha Húsvét, akkor nagycsütörtöki lábmosás, papság szerzésének ünnepe, nagypéntek, böjt, majd feltámadás. És sok sok szentmise, ételszentelés, s megint szentmise. Utolsó sorban, enyhén tudjuk le szájízzel locsolás, locsolók fogadása, házőrzés, piros tojás és fehér nyuszi - na meg az elmaradhatatlan zöld erdőben jártam és társai.
közel a nagyon negyvenhez - könnyen ráhúzható, hogy elveszítettem a hitemet, nem találom halovány önmagamat a katolicizmus konkrét dogmái közepette, életkori válságon megyek keresztül amire rátevődik egy jó egészséges kapuzárási pánik - amikor minden az érdeklődési körömön kívül esik, ami nem képes fokozni és szinten tartani izgalmamat.
Ennek ellenére bátorkodom felvállalni, hogy itt kissé többről van szó.
Nem egyedi alkalom. 
Régen tart.
Megijeszt és elborzaszt.
Ugyanis nem a vallásommal vagy annak gyakorlási formájával van bajom. Egyszerűen nem találom a megszokottat, a megnyugtatót, az Istenhez vezető utat abban, amit helyenként a befogadó közösségem kínál.
Soha nem feledem azokat a csodálatos nagycsütörtököket, amikor a rettegett, mélyen tisztelt, elérhetetlen, intelligens, kissé nagyképű és időnként követhetetlen plébánosom térdre ereszkedett és alázattal megmosta azoknak a fiataloknak a lábát, akiket addig el és azután is rekcumozott, nevelt, leszidott és helyretett. A nagycsütörtök este azonban másról szólt. Róluk. És a mérhetetlen alázatról és szolgálatról. Amikor Mohamed nem csak eljött a hegyhez, hanem le is térdelt előtte. És nem csak fizikailag, hanem elsősorban lélekben.
Ezt követte a nagypéntek egy olyan csodálatos szertartással, ami minden évben képes volt eljuttatni engem a gyásznak ama szintjéig, hogy újraértelmezzem a nagypéntek lényegét. Évről-évre, intenzívebb felismerésig és fájdalomig.
Erre épült rá szombat éjjel az a csoda - feltámadási szentmise és azt követő körmenet, amit azóta is lelkemben őrzök és amiből jobb hián azóta is évről-évre táplálkozom és merem remélni, hogy táplálok.
Az idei nagypénteki 3 óra az úton ért. Éppen vezettem. Frissen gyakorló sofőrként még eléggé képtelen vagyok egyszerre meditálni illetve vezetni, így hát maradtam a fejben véghezvívendő kötött imáimnál. Az esti szertartás sem hozott sokkal többet. Minden megvolt ami külső jegyekre alapozva képes elvezetni a tömeget az üres sírig, csak egy hiányzott - egy olyan pásztor, aki maga is megélte a nagypénteki misztériumot.
Végighallgattam - talán egy hatalmas tömeg egyedüli alanyaként a szentbeszéd minden egyes szavát. Megtudtam, hogy Budapest országunk fővárosa, hogy fontos imába foglalnunk a keresztség szentségének felvétele előtt állókat (WTF mondom, ezek alapjáratban csecsemők - ritka a felnőttkori keresztelkedés és itt nem a megújításról volt szó...) ahogy fontos a börtönök kapuinak megnyitása is... (az ba..na be...).
Nem sokat hallottam arról a Krisztusról, akiért elmentem. 
S éppen emiatt szombat éjjelig, sőt vasárnap hajnalban ismét  - hiszen reggel hat órakor ott kezdtük a napot - azon gondolkodtam mit is gondolna Isten, vagy maga Jézus erről a maskaráról, ami itt folyik?
Tobzódtunk a külsőségekben. Voltak szereplők, volt koreográfia, szövegkönyv, zenei aláfestés, volt eleje és vége, drámai hatás  - de nem volt egyetlen olyan eszköz sem, ami elvitt volna a bennem lakó Krisztusig. Pedig esküszöm, nem hosszú az út.
Gondoltam, megkérdezek másokat.
Csak velem lehet baj...
Mondja az egyik - nem tom, rendszerint nem figyelek...
A másik kontrázik - XYról volt szó, mégiscsak jobb, mint régen, amikor tudományos felfedezésekről beszéltek...
Lehidalok.
Vagy az emlék szépül meg idővel, vagy bennem halt meg valami és elfejtett feltámadni.
Nem tudom.
Olyan ez mint a tizenöt éves házasság.
Már túl vagyunk az első két éven, amikor bármit szánsz is nekem, alázattal elfogadom és megköszönöm. Itt már konkrét igényeim vannak és cserébe én magam is hajlandó vagyok mindent megtenni a te kielégülésed érdekében.
Annyi fontos dolgot üzen, mond és közvetít Ferenc pápa. Jót és rosszat egyaránt, hiszen ember ő maga is. És én - komoly büntetésben lévő aposztata asszonyként ha hiszed, ha nem - nem azt várom Ferenc pápától, hogy eltörölje, elbagatellizálja, minimalizálja vétkeimet vagy férjem vélt és valós ballépéseit. Én csak egyet kérek - de azt minden egyes ünnep és találkozás előtt:
hitet
bölcsességet
és komoly felkészülést papjainknak.
Mert noha nem értük megyek - ők azok akik közvetítik - akarva akaratlan, tudatosan, vagy kevésbé tudatosan Isten kegyelmét, bölcsességét, határtalan szeretetét és azt a misztériumot, amely mindegyre visszavisz az igazi forráshoz.

2017. március 6., hétfő

Álomiskola
Nem vagyok iskola vagy tanítás, formális képzés ellenes. Nem is lehetek. Hiszen leélt életem igen jelentős részét különböző intézmények padjaiban töltöttem el. A nagyvakációban annak ellenére, hogy rengeteg barátom és elfoglaltságom volt, már alig vártam, hogy megszólaljon a szeptemberi iskolakezdést jelző csengő. Ha nem lettem volna anya, minden bizonnyal élethosszig tartóan folytatom a mindig soron következő képzésben való részvételemet. De az anyaság egy másfajta iskolai jelenlét követel meg tőlem. Immáron szülői szerepben. Én vagyok az a személy, akinek el kell magyaráznia, meg kell értetnie, be kell mutatnia és be kell bizonyítania, hogy megéri tanulni, iskolába járni és kihasználni minden olyan rendelkezésünkre álló időt, mely az iskolapad felhőtlen boldogságában telik el.
Nem is volna baj. Ha nem lennének házi feladatok, ha többet lehetne mozogni és ha érvényre lehetne juttatni, fel lehetne használni, be lehetne építeni mindazt, amiben értékesek, egyediek és a legjobbak vagyunk. Önmagunkat.
Balázs ma hazafele elmesélte, hogy milyen kellene legyen az-az iskola, ahova ő szívesen járna. Anya, én azt szeretném, ha megmutathatnám, megoszthatnám a társaimmal azt, amit a legjobban szeretek. Ha csak egy darabját is elvihetném holnap annak, amiért szívesen vagyok kapus – akkor reggel nem kellene cirkusszal ébredni. Este kikészíteném a fogó és védőkesztyűmet, a botomat és a mamutjaimat. Bemutatnám és elmondanám mindenkinek, hogy milyen az, amikor tudod, hogy veszélyben vagy, hogy sebességgel jön a korong és a becsapódás a legtöbbször nagyon fájdalmas, de mégis szereted. Emlékszel anya, amikor akkorát kaptam a koronggal, hogy hanyatestem? Lehet, hogy nem ájultam el, de én úgy éreztem. És amikor végre fel tudtam állni az első gondolatom az volt, hogy vissza akarok menni a kapuba védeni, mert üresen áll és nincs kinek üssenek.
És szeretném ha szüneteken lenne jég. Miért természetes az, hogy minden iskolában van kosárpalánk és focikapú, de jég nincs? Azért focizunk, mert ez van. De ha jég lenne, akkor lehet, hogy mindenki hokizna, mert én kosorazom és focizom is, na de a hoki az más...
Ez volt a gyerek álomiskolája.
S hogy milyen az enyém, szülőként? Tizenkettedik végéig nem kérnék sokat. Szeretném  ha a gyerek számolna fejben. Szorozna, osztana, összeadna és kivonna minden nehézség nélkül. Szeretném ha megszeretné az olvasást. Ha megismerkedne az írókkal, költőkkel – román, magyar és világirodalmi szinten. Ha sokat járna színházba, szimfónikus hangversenyre és megismerné a kereszténység és minden más vallás és Istent kereső mozgalom tanait. Szeretném ha megtanítanák bátran gondolkodni. Barkácsolni, varrni, szőni, kötni, semmiből valamit elővarázsolni. Szeretném ha megismerne jó alaposan legalább két idegennyelvet. És a legjobban azt szeretném ha a románt társalgási szinten tanítanák meg neki. Helyzetjátékok, ismerkedés, barátkozás viszonylatában. Mert én kérlek szépen tudok verseket, elemzek szövegeket, jól írok, ismét jól olvasok román nyelven. De ha egy utcai helyzetben el kell beszélgetnem román ajkúakkal a semmiről, abban null vagyok. Mert nem égethetem magam az irodalmi nyelvvel.
Szeretném ha a gyerekeim ki tudnának tölteni bármilyen kérdőívet vagy jelentkezési lapot segítség nélkül, ha a bankban ügyeket tudnának intézni bármilyen nyelven, ha meg tudnának írni egy egyszerű pályázatot, ha megtanítanák nekik, hogy mit hol keressenek ha kutatni szeretnének és nem utolsó sorban, ha tizenkettedik végéig kiderülne, hogy miben a legjobbak.
Mert mégiscsak sok, hogy a postán az egyetemista fiatalok nem tudnak mit kezdeni a holt egyszerű BGA, vagy magyar pénz űrlappal. Ahogy az is, hogy nem ismerik a mértékegységeket – ár, deka, köbméter, köbcenti, négyzetméter. Ha felújjítási munkálatokra van szükségük fogalmuk sincs honnan kezdjék. Vagy ha ki kell cserélniük egy villanykörtét vagy csaptelepet, áthívják a szomszéd alkimestert.
Utópia?
Vagy netán a szülő feladata? Nem tudom. Hiszen sok esetben ő maga sem ismeri a válaszokat a legtöbb elhangzott feltevésre. Lehet, hogy mindjárt együtt kellene megtanulniuk. Ez lehetne az utópisztikus élet következő projektje. Amikort szülőnek és gyereknek egyaránt, ideje és igénye lenne a közös tapasztalati tanulásra. Az egymásra és igazán lényeges dolgokra való odafigyelésre.


2017. március 1., szerda

Tisztában vagyok vele, hogy tele a padlás a marosvásárhelyi jégkorongozók és a be nem fejezett korcsolyapálya helyzetével - de mindenki ott fogja, ahol fáj. Így hát utoljára a szezonban, megfogom én is ezt az odvas fogat és néhány szóban, röviden ecsetelem, hogy mit jelent nap mint nap Hamupipőkének lenni, miközben a Tündér Keresztanya ott dorbézol a szomszédban.
A gyermekek hokiznak.
A hoki nem egy sport, hanem életforma.
Tele a ház védőkkel, korcsolyákkal, botokkal, sisakokkal, korongokkal, oklevelekkel és érmekkel, kupákkal és két gyermekkel, akikből a nap 24 órájában a hoki folyik.
Nem rossz befektetés.
Garantáltan megvédi őket a világ olyan beteges kihívásai ellen, amelyre csak a túlzásban vitt dolgok képesek. Mint a sport, vallás, hobbik. Más nem. Mert más nem köt le a nap 24 órájában. Időd marad kamaszként a destruktív, káros, semmilyen formában nem építő jellegű tevékenységekre, baráti körökre, elfoglaltságokra.
Határtalanul büszke vagyok a gyermekeimre, akik a tanulás és kötelező tanórák mellett minden szabaidejüket a jégkorongozásnak szentelik. Egy olyan városban, ahol noha a történelmi gyökerek a jégkorongot illetően 1877-ig datálódnak, ma még is haldoklik, vagy alig lélegzik a jégkorong. Igen, van ezer más sportág. Valóban, hallottam én magam is, hogy nem vagyunk Székelyföld - ahol a hokisok csak úgy teremnek minden kapu tövében. De hiszen amíg nem lettek fedett medencék úszóink sem voltak. Csak néhány. Akik küzdöttek annak érdekében, hogy eljussanak valameddig. Csak keveseknek adatott meg a középmezőnyön túl vágtatni a sikerek nyomába.
Ez van ma a vásárhelyi jégkoronggal. Ugyanis nem vagyunk teknősök, medvék vagy mormoták. Akik a szezon lejártával lefekszünk, alszunk, pihenjünk addig, amíg ismételten be nem köszönt a tél. Szeretnénk - sőt, mi több akarunk télen, nyáron játszani. És cserébe adjuk az életünket, a családunk nyugalmát, időnket, pénzünket, fáradtságunkat - mert tudjuk, hogy megéri.
De hiszen nálunk a tél sem tél.
Míg az én gyermekkoromban a tél komoly hideget, befagyott Maros jegét jelentett, egy be nem fedett, de működő jégpályát - ma már aligha jelent ennyit. Néhány hét szabad jeget a Maroson, és alig két és fél, három hónap fedetlen jégfelületet egy olyan komoly és komplex pálya szomszédságában, amit évek óta csak a csalódást hordozza magában. 
És amikor eljutunk a sötétben, porban, betonon edző gyermekeinkkel egy-egy országos megmérettetésre - egész pontosan, mérhetően a szemeink elé tárul az a különbség, amit a jég megléte és a jég hiánya jelent a felkészülés során. Mert bennünk az akarat nagyobb. Más szinten alul marad. Mindenünk van, csak a jegünk hiányzik.
Ma, március elsején minden nő ajkán mosoly fénye hullámzott. A nap sütött, a kabátkák vékonyabbak lettek, a bátrabbak többet mutattak magukból - míg a mi szívünkben tombolt a csalódás vihara. Ugyanis ma ismételten jég nélkül maradtunk. Tehetséges, sokat ígérő gyerekekkel, botokkal, megfelelő felszereléssel, edzőkkel, akarattal, de jég nélkül.
És mit jelent a jégkorongozó számára a jég?
Mint halnak a víz, mint embernek az oxigén, mint növénynek a napfény és víz. Mert nem csak kenyérrel él az ember...
És mert van aki örül a tavasznak - és ismét van aki gyászolja. Mert beköszönte egyet jelent a halállal, elmúlással, csalódással, egy újabb álom derékba törésével.
Vásárhely. Ébresztő. Ha egészséges, sikeres, városunk hírnevét öregítő, egész világra eljuttató gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket akarunk - ahhoz tennünk is kell. Mert én garantálom, hogy az a gyermek, aki csapatban, sportolva nő fel - ezerszer többet fog letenni az asztalra akármilyen szakmunkás vagy vezető pozícióban lévő szakemberként, mint azon embertársai, akik gyermekkorukat tunyulva, lazsálva, lustálkodva, zabálva és henyélve töltötték el.
Mert míg más gyermek céltalanul hányódik, az enyém már be tudja osztani idejét, ismeri a lemondást egy komoly célegyüttes érdekében, pontosan tudja a sikerre vezető út minden rögét és akadályát, ahogyan azt is, hogy az életben mindennek ára van. De amit a legjobban tud és egész életére hatással lesz, az-az, hogy mindenki egyért és egy mindenkiért. Ő lesz aki, felemel, segít rajtad, megmutatja az utat neked - mert igazi harcos. Derékba tört álmai harcosa.

2017. február 20., hétfő

Szociális szférában dolgozó szakemberként pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy megszülessen benned a felismerés, hogy nem a te történeted a legdrámaibb a saját kategóriájában, tulajdonképpen csak egyet kell tenned: kimozdulnod. Ugyanis a saját bánatod és drámád betonfalain túl egy olyan világ áll, amely tele van a tiedhez hasonló, vagy annál sokkal megrázóbb történetekkel.
Itt van például ez a szegény nagymama.  Egyedül nevel három gyereket. Na nem a sajátjait, mert azokon már túl van. Jól, rosszul – túl van. Megtett minden tőle telhetőt. Sőt azon felül is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy másodszor is anyaszerepben neveli három Unokáját. Amire a történet a továbbiakban ugyan rá fog cáfolni, de ne szaladjunk a dolgok elejéreu
Évek hosszú során át egészen közelről figyelemmel kísérhettem azt az embertelen küzdelmet, amit ez a szerencsétlen, idős és krónikus beteg hölgy vívott az élettel, annak érdekében, hogy unókái optimálisan fejlődjenek és életben maradhassanak. Nem volt könnyű dolga. Évről-évre nehezebb lett. Mintha a körülmények közrejátszottak volna ellene.
Szívfacsaró volt tanúja lenni annak ahogy egyik szeme sírt, a másik meg nevetett – mert a gyerekek rohamosan nőttek és egy adott ponton nem volt méretre való ruha a birtokukba.
Volt olyan hónap – s talán ebből volt a legtöbb, hogy kőkemény döntést kellett hozni, hogy étel, gyógyszer vagy lakbér. Mert mindháromra nem jutott.
S mikor azt hittük, hogy minden könnyebbé lesz, hiszen a hölgy fia letöltötte a börtönbűntetését és megjelent – akkor következett  leginkább a nem várt csavar.
Mivel nem kapott munkát az országban, külföldre távozott. Az ígérettel, hogy jönni és segíteni fog. S jött is, de nem egymaga. Hárman érkeztek. Vele volt egy fiatal nő, meg a közös gyerekük. Édes, aranyos, frissen született kisbaba.
S mivel a karácsonyi puhítás nem működött, latba vetették az erőszakot. Megfenyegették, hogy útra teszik, ha a negyedik gyermek nem maradhat. Na nem örökre, csak éppen addig, amíg elrendezik dolgaikat. De küldenek, hoznak, tesznek, lesznek. Csak a gyermek maradhasson, amíg elintézik lakhatással kapcsolatos gondjaikat.
És a gyermek maradt.
Eddig sem volt sok.
Most már azonban csak a sokk maradt. Meg a gyermekek. Na és a beteg nagymama, aki abban reménykedett, hogy lassan könnyebb lesz. Mert nehéz neki.
Kezdődik minden elölről. (anyatej, hangyatej, ecet..., Kányádi S.)
Pelenka, tej, tejpor, etetés, állandó felügyelet, álmatlan éjszakák, gyermekbetegségek, nincstelenség és a remény örök halála.
Szavak nélkül maradok.
A pelenka meglesz, tejpor is kerül – ruhák is hányódnak valaki ajtaja előtt – csak a kérdés marad örökre megválaszolatlan:

Ki veszi át Sziszüphosz munkáját – ha Sziszüphosz már nem bírja tovább?

2017. február 16., csütörtök

A csendről beszélni kell

Kamaszkori éveim egyik kikötője nagymamám háza volt. Nem aludni szerettem ott, hanem ellenni. Azokban a percekben, amikor nyugtalanságom – hely-telenségem a tetőfokára hágott, mindig a nyakam köré vettem az útat. Már maga a három kilóméteres séta felért egy teljes nyugtató hatásával – míg maga a lakás hangulata egyenesen óázist jelentett. Teljes csend és nyugalom. A csendnek ára van. Ma már luxussá vált. Nem lehet könnyen megkapni. Felnőttként a manrézában volt hasonló csendben részem – akkor azonban már fizettem érte. Nem is keveset. És már nem nagymama-lak volt a neve, hanem lelkigyakorlatos ház – vezetővel.
A csendben amelyet akkor törhettem meg ha akartam – s ha nem, akkor sem volt kellemetlen – a lehető legértékesebb dolgot tanultam meg, melyet átadhat egy mindent megélt bölcs lélek egy nagyon fiatalnak, aki élete kezdeti lépéseit tette meg. A csend csak akkor kellemetlen, ha önmagunkat kerüljük el. Mert a csendben érjük el azt a szintet, ahol elkezdődik a legmélyebb önmagunk.
Nagymamám csendjeit a templom némasága váltotta fel. Ott is csendet kutattam. Mert az Isten nem beszél, nem társalog, nem kommunikál verbálisan – hanem egyszerűen van. Vagyok, Aki Vagyok... S kész. S ebben a Vagyokban van a világ legnagyobb szeretete a csenden belül. Egy mélységes és számunkra érthetetlen elfogadásban.  Amikor megszűnik a kint és a bent. Nincsenek határok, nincs idő és tér, hanem valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Na ebben az állapotban, amikor elűl a zaj – a döntésképtelenség zaja, maguktól sejlenek fel a válaszok. Mielőtt még a kérdés maga megszületne. Mert a nyugtalanság mindent megöl. Kérdést és válaszokat egyaránt.
Érdekes kérdés, hogy mit adhatunk gyermekeinknek. Mi az a legértékesebb tanítási csokor, élettapasztalat, bölcsesség, világmegváltó gondolat, amely képes lesz arra, hogy megváltoztassa és helyes mederbe terelje életüket és egy egész utánunk jövő generáció életét?
A csend.
Nyitás a csendre.
Mert a nyitás a csendre, egyenlő az önmagam és saját életem igenlésével.
Ahol megszűnik a kételkedés, a döntésképtelenség, a lelkiismeretfurdalás, a nyugtalanság. Helyébe lép az igenlés, nyugalom, elfogadás, megbékélés és megbocsátás.
Azt hiszem erre törekszünk mindannyian.
Bennem van mélyen és megcáfolhatatlanul, ahogy évek hosszú során át haraggal töltött el annak a gondolatnak az üzenete – hogy másokat önmagunkon túl tudunk elfogadni, megszeretni. Azaz, ha önmagamat nem vagyok képes szeretni, elfogadni, megérteni, képtelen vagyok önmagamnak megbocsátani – mást sem fogok tudni megszeretni, elfogadni, megérteni és megbocsátani. Vélt és valós hibái, vétkei miatt.
Persze a mindennapi élet nem kedvez a csend állapotának eléréséhez.
Mindenhonnan körülvesz, fojtogat, belep és eltakar a zaj.
Mintha egy egész világ kollektíven önmaga ellen menekülne.
Divat, trend és biznisz lett önmagunk megtagadása. A másik túlharsogása. A vétkesek keresése a problémák megoldása helyett.
Mennyivel könnyebb üvöltözve ujjal mutogatni, mint leülni, meghallgatni, elhallgatni, elcsendesedni és végre, egyszer az életben megérteni. És ha nem is egyetérteni, de bár elfogadni.
A kamaszkori állandó nyugtalanságot, harsogást, egy idő után le kell váltsa a csend.
Az életünk első szakaszán túl el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor tisztán látom önmagam. Nyitott könyvvé válok és ezáltal a világ, világom is végre értelmet nyer.
Tudom ki vagyok, mim van, merre tartok, kik vannak mellettem és ellenem, ki az aki velem együtt tartja az irányt és ki az aki egy teljesen más irányba indul el. Ő sem az ellenségem. Helyenként keresztezi az utunk egymást. Ilyenkor segíthetjük, bátoríthatjuk egymást kölcsönösen. Mert mennyivel könnyebb mint a gyűlölködés maga.
És ezeken túl jelenik meg a csend.
A magam és a másik csendje.
Amikor a szavak nem arra hivatottak, hogy eltakarják azt ami igazán lényeges.
Az élet nem egészen egy iskola.
Nem bizonyos tanórák vannak, gondosan és műviesen elválasztva egymástól mindazt ami összefügg.
A gyermeket nem ültethetem le, hogy kedves fiam ma akkor a szexről fogunk beszélni 9-12 között. Holnap átvesszük a csend fontosságának fejezetét.
Azt követően az önmagad megismerését vesszük ét lépésről-lépésre.
A gyermek van. Figyel. Tanul. Keres és fölöttébb nyugtalan.
Pont úgy, ahogyan te voltál.
És a bemutatott életed mozaikkockáiból, hibáidból és erényeidből, sikereidből és kudarcaidbból le fogja vonni a megfelelő következtetéseket.
A szavaid, tanításaid nem központi helyet foglalnak el.
Amire valójában kíváncsi az-az, hogy te mire jutsz.
Hogyan, kikkel, mikkel és milyen áron.
A csendről azonban minden képpen beszélni kell.
Mert az a kapúja annak, ahol ÉN vagyok. Tegnap, ma, holnap – mindenféle időkorlátokon túl.