Minden évben meredeken megvisel az évzáró és az ahhoz szervesen kapcsolódó ünnepkör. Amikor egy eseményből mindenki ki akarja hozni a maximumot, az eleve halálra van ítélve.

Gyermekkorunk évzárói halálunkig vezetik emlékképeink gyűröttre gyömöszölt listáit. Órákig álltunk a barackrohasztó melegben, merevre fésülve, szokatlanul elegáns ruhákban, amelyekben szuszogni is bűn, nem hogy megmoccanni és tartottuk a kardvirágot, míg a vállaink teljesen érzéketlenné nem váltak. Egy rohadt kukkot nem értettünk a cirkalmasabbnál cirkalmasabb román okfejtegetésekből és csak az tudott ideig-óráig nyugtatólag hatni ránk, hogy sebaj, pár óra és itt a vakáció.

A hagyományok azért vannak, hogy ápoljuk, megőrizzük és átszármaztassuk az utókor számára.

Így állnak évről-évre a gyerekeink is.

Semmi új a nap alatt.

Hanemha az, hogy a kardvirág már tré ehelyett tökéletes(en mű) csokrok köszönnek vissza minden egyes gyermek kezéből. Ahogyan régebben az egyenruha tett bennünket egyenlővé - a nagyfene demokráciával meg a divat süllyesztett kasztok képviselőivé - na éppen úgy ma a csokorról meg lehet ítélni, hogy ki mennyit keres.

Akinél számít a pénz, egy szál virágot ad át szerény szalaggal a derekán.

A középosztály biztonsága nagy körcsokorra ítél, melynek összegéből egy szegény család egy hétig eszik.

A tehetősebbje dizájncsokrot hoz. Kreatív ötletek tárháza vonul át a tanítók kezén, melyeknek összegéről még suttogni is szemtelenség.

Állnak a gyerekek a tűző napon. A szülők kezében kamera, fényképezőgép, néhány plusz objektív és telefon. A gyermek mosolya nem az anyának szól. Az anya a gép mögött gondolkodik éppen azon, hogy kit fog kiakasztani újfent tökéletesnek tűnő online élete. Már két napja nem evett. Ez a ruha mindent visz. Ahogyan a lájkok is, amelyekért teper.

Szembe velem egy román osztály áll. Éppen a két echte magyar gyermekem osztálya között.

A perifériák nem énekelnek. Nem tudják a himnuszt. A román osztály annál inkább. Minden gyerek dalra fakad. Puha kis kezük a mellükön pihen, míg torkuk rendületlenül hív talpra minden egyes érző szívű románt.

Az érzelmet keresem a dal mögött. A fényt a zajt mögött. Mit érez ez a sok gyerek. És mit érzünk mi.

A saját himnuszunkon gondolkodom. Templomban énekeljük a leggyakrabban. Szemünkbe könnyeket, szívünkbe bánatot csal. Megtörik a hátunk a fájdalmaktól miközbe énekelünk. Míg ők, kihúzzák magukat, harsányan ordítanak és hirdetik, hogy övék a világ.

Otthon vannak, nincs mese.

Az otthon bent van. Fejben, lélekben, torokban, bennem.

Ezt nem kapjuk.

Ezt veszítettük el.

Térden állva könyörgünk. Velük szemben, akik egyenes háttal üvöltenek. Katonásan parancsolnak népüknek.

Míg mi csendben fohászkodunk Istennek.

Nem tudom kit igazol a jövő - csak azt, hogy semmi új a Nap alatt. A rab ha kiszabadul is rab marad, a szolga, ha felmentik is szolga marad, s a magyar, ha széttörik is magyar marad.