Az ember lelke megreked valamilyen megfogalmazhatatlan életkorban. Csak az agya képes felidézni múló éveinek számát. A lelke időtlenségben lebeg. A fizikum meg éli a maga elmúlásra ítélt életét. Erre tevődnek rá koncentrikus körökben az életkorra ruházott elvárások. Ezzel szemben az évek múlása nem átok, hanem kegyelem. Az első évek ködösek, homályosak. Mindennel és mindenkivel ismerkedünk. Tizenévesen elsősorban önmagunkkal - de szigorúan csak mások viszonylatában. Jobb vagy rosszabb, kevesebb vagy több, szebb vagy csúnyább, fehérebb vagy feketébb, butább vagy okosabb, tájékozottabb vagy szűklátókörűbb, menőbb vagy láthatatlanabb vagyok mint Te. 

Valamikor ennek az időszaknak a végén, a húszas évek első felétől kezdődhet el az igazi munka. Az önmagam önmagában való megismerése. És elfogadása jó esetben.

Hogy mennyire érzi otthon magát - önmagában az ember, az már egyéni siker vagy kudarc. Független attól, hogy milye van vagy nincs. Inkább attól függően, hogy mit vár el az élettől és önmagától. Az elvárásban sürgetés van. Teljesítménykényszer. Nem elfogadás és befogadás, hanem hajsza. A baj azzal van, hogy mindennek a megélése, pontosan ettől az egyetlen kis résztől, elemtől válik függővé: hogy mennyire sikerül elfogadnom és megismernem magam. Ennek függvényében leszek képes szeretni, csakis önmagamon át - elfogadni, megélni, örülni és örömöt szerezni.

Valamiféle görcsösködés mindenkiben van. És minél inkább igyekszik megszabadulni tőle, felülemelkedni rajta - akár az iszapharcban, annál sárosabb lesz.

Sokan sokfélék vagyunk - a szerény, alúlképzett miliőből jövő brutálisan karrierista, a megfelelő párkapcsolatot hajhászó szingli - aki minél jobban retteg, annál magabiztosabbnak hat, a házasságát mindenáron megmenteni akaró, a másságát takaró és fel nem vállaló, a testsúlyproblémákkal küzdő, az anyaság mintaképévé válni akaró házasságát közben romokba döntő, az állandó megfelelő állást kereső, a sehol helyét nem találó, a folyamatosan balhézó és a fájdalmaiba beletörödött, beleroppant, belehalt - aki mások életén igyekszik kivetni hálóit, hogy addig ne kelljen magán gondolkodnia.

Nem tudom mivégett születtünk a Földre, de hogy sokan nem hagyunk magunk után tanítást, az biztos. Talán magunkkal visszük - de példát nem statuálunk, hanemha ellenpéldát.

És átkozott emberi tulajdonság marad, minél jobb - annál inkább igyekszünk fogást találni rajta. Meggyőzni önmagunkat ennek ellenkezőjéről.

Nyughatatlan lélek az ember.

Ki elsősorban önmagát űzi és hajtja.

Nincs szüksége ellenségre - akárkinél jobban ismeri a fogást önmagán. Mely testét, lelkét, környezetét képes pillanatok alatt megbetegíteni.

A megoldás valamikor életünk második felében simul tenyerünkbe. Válik elérhetővé könnyed mozdulatok sorozatán át. Folyamatos önásásokkal, életigenlésekkel, elengedésekkel és befogadásokkal.

Ott és akkor, ahol a lélek megreked - dacolva idővel, térrel és elmúlással. Ahol az Én önmagává és onnantól kezdve mindegy is mikor jön a halál - hiszen ez a pillanat méltó koronázása lesz annak a királyságnak, amit életként éltünk meg.