Az ember lelke megreked valamilyen megfogalmazhatatlan életkorban. Csak az agya képes felidézni múló éveinek számát. A lelke időtlenségben lebeg. A fizikum meg éli a maga elmúlásra ítélt életét. Erre tevődnek rá koncentrikus körökben az életkorra ruházott elvárások. Ezzel szemben az évek múlása nem átok, hanem kegyelem. Az első évek ködösek, homályosak. Mindennel és mindenkivel ismerkedünk. Tizenévesen elsősorban önmagunkkal - de szigorúan csak mások viszonylatában. Jobb vagy rosszabb, kevesebb vagy több, szebb vagy csúnyább, fehérebb vagy feketébb, butább vagy okosabb, tájékozottabb vagy szűklátókörűbb, menőbb vagy láthatatlanabb vagyok mint Te. 

Valamikor ennek az időszaknak a végén, a húszas évek első felétől kezdődhet el az igazi munka. Az önmagam önmagában való megismerése. És elfogadása jó esetben.

Hogy mennyire érzi otthon magát - önmagában az ember, az már egyéni siker vagy kudarc. Független attól, hogy milye van vagy nincs. Inkább attól függően, hogy mit vár el az élettől és önmagától. Az elvárásban sürgetés van. Teljesítménykényszer. Nem elfogadás és befogadás, hanem hajsza. A baj azzal van, hogy mindennek a megélése, pontosan ettől az egyetlen kis résztől, elemtől válik függővé: hogy mennyire sikerül elfogadnom és megismernem magam. Ennek függvényében leszek képes szeretni, csakis önmagamon át - elfogadni, megélni, örülni és örömöt szerezni.

Valamiféle görcsösködés mindenkiben van. És minél inkább igyekszik megszabadulni tőle, felülemelkedni rajta - akár az iszapharcban, annál sárosabb lesz.

Sokan sokfélék vagyunk - a szerény, alúlképzett miliőből jövő brutálisan karrierista, a megfelelő párkapcsolatot hajhászó szingli - aki minél jobban retteg, annál magabiztosabbnak hat, a házasságát mindenáron megmenteni akaró, a másságát takaró és fel nem vállaló, a testsúlyproblémákkal küzdő, az anyaság mintaképévé válni akaró házasságát közben romokba döntő, az állandó megfelelő állást kereső, a sehol helyét nem találó, a folyamatosan balhézó és a fájdalmaiba beletörödött, beleroppant, belehalt - aki mások életén igyekszik kivetni hálóit, hogy addig ne kelljen magán gondolkodnia.

Nem tudom mivégett születtünk a Földre, de hogy sokan nem hagyunk magunk után tanítást, az biztos. Talán magunkkal visszük - de példát nem statuálunk, hanemha ellenpéldát.

És átkozott emberi tulajdonság marad, minél jobb - annál inkább igyekszünk fogást találni rajta. Meggyőzni önmagunkat ennek ellenkezőjéről.

Nyughatatlan lélek az ember.

Ki elsősorban önmagát űzi és hajtja.

Nincs szüksége ellenségre - akárkinél jobban ismeri a fogást önmagán. Mely testét, lelkét, környezetét képes pillanatok alatt megbetegíteni.

A megoldás valamikor életünk második felében simul tenyerünkbe. Válik elérhetővé könnyed mozdulatok sorozatán át. Folyamatos önásásokkal, életigenlésekkel, elengedésekkel és befogadásokkal.

Ott és akkor, ahol a lélek megreked - dacolva idővel, térrel és elmúlással. Ahol az Én önmagává és onnantól kezdve mindegy is mikor jön a halál - hiszen ez a pillanat méltó koronázása lesz annak a királyságnak, amit életként éltünk meg.

Minden évben meredeken megvisel az évzáró és az ahhoz szervesen kapcsolódó ünnepkör. Amikor egy eseményből mindenki ki akarja hozni a maximumot, az eleve halálra van ítélve.

Gyermekkorunk évzárói halálunkig vezetik emlékképeink gyűröttre gyömöszölt listáit. Órákig álltunk a barackrohasztó melegben, merevre fésülve, szokatlanul elegáns ruhákban, amelyekben szuszogni is bűn, nem hogy megmoccanni és tartottuk a kardvirágot, míg a vállaink teljesen érzéketlenné nem váltak. Egy rohadt kukkot nem értettünk a cirkalmasabbnál cirkalmasabb román okfejtegetésekből és csak az tudott ideig-óráig nyugtatólag hatni ránk, hogy sebaj, pár óra és itt a vakáció.

A hagyományok azért vannak, hogy ápoljuk, megőrizzük és átszármaztassuk az utókor számára.

Így állnak évről-évre a gyerekeink is.

Semmi új a nap alatt.

Hanemha az, hogy a kardvirág már tré ehelyett tökéletes(en mű) csokrok köszönnek vissza minden egyes gyermek kezéből. Ahogyan régebben az egyenruha tett bennünket egyenlővé - a nagyfene demokráciával meg a divat süllyesztett kasztok képviselőivé - na éppen úgy ma a csokorról meg lehet ítélni, hogy ki mennyit keres.

Akinél számít a pénz, egy szál virágot ad át szerény szalaggal a derekán.

A középosztály biztonsága nagy körcsokorra ítél, melynek összegéből egy szegény család egy hétig eszik.

A tehetősebbje dizájncsokrot hoz. Kreatív ötletek tárháza vonul át a tanítók kezén, melyeknek összegéről még suttogni is szemtelenség.

Állnak a gyerekek a tűző napon. A szülők kezében kamera, fényképezőgép, néhány plusz objektív és telefon. A gyermek mosolya nem az anyának szól. Az anya a gép mögött gondolkodik éppen azon, hogy kit fog kiakasztani újfent tökéletesnek tűnő online élete. Már két napja nem evett. Ez a ruha mindent visz. Ahogyan a lájkok is, amelyekért teper.

Szembe velem egy román osztály áll. Éppen a két echte magyar gyermekem osztálya között.

A perifériák nem énekelnek. Nem tudják a himnuszt. A román osztály annál inkább. Minden gyerek dalra fakad. Puha kis kezük a mellükön pihen, míg torkuk rendületlenül hív talpra minden egyes érző szívű románt.

Az érzelmet keresem a dal mögött. A fényt a zajt mögött. Mit érez ez a sok gyerek. És mit érzünk mi.

A saját himnuszunkon gondolkodom. Templomban énekeljük a leggyakrabban. Szemünkbe könnyeket, szívünkbe bánatot csal. Megtörik a hátunk a fájdalmaktól miközbe énekelünk. Míg ők, kihúzzák magukat, harsányan ordítanak és hirdetik, hogy övék a világ.

Otthon vannak, nincs mese.

Az otthon bent van. Fejben, lélekben, torokban, bennem.

Ezt nem kapjuk.

Ezt veszítettük el.

Térden állva könyörgünk. Velük szemben, akik egyenes háttal üvöltenek. Katonásan parancsolnak népüknek.

Míg mi csendben fohászkodunk Istennek.

Nem tudom kit igazol a jövő - csak azt, hogy semmi új a Nap alatt. A rab ha kiszabadul is rab marad, a szolga, ha felmentik is szolga marad, s a magyar, ha széttörik is magyar marad.

A szülő-gyermek kapcsolat az egyik legmélyebb, legerősebb kötődés a világon. A gyerek születését követő első években hozzászokunk ahhoz a luxushoz, hogy mindent tudunk és mindent kontroll alatt tartunk, ami a gyerekkel történik. Ezért is hat furcsán, amikor a gyerek elkezd önmagává formálódni, lesz saját véleménye, igényei, preferenciái és lassan élete. 

Annak idején amikor tanulni kezdtem a lélektant - 12 éves kor tájékára lőtték be a pubertás kort a maga tünetegyüttesével. A szülő szépen hátradőlt 12 esztendeig, hogy aztán a gyerek egyre hangosabban nyilvánosságra jutó egyénisége állítsa készenlétbe éveken át.

Ma már nem dőlhetünk hátra évekig. Az események kint és bent megállás nélkül követik egymást. 

Míg én 13-14 évesen kezdtem a szekrényemet felforgatni, a ruháimat kidobálni - egy göncöm sincs amit felvehetnék csatakiáltással - addig a gyermekem már 1o évesen tart ebben a fejlődési fázisban. Hiába készülünk napokon át egy mindannyiunk által kedvelt programon való részvételre - indulás előtt egy órával kitör a világháború a mitvegyekmagamrameregyszargöncömsincs csata zászlaja alatt. Ott áll előttem a csodaszép, okos gyermekem elégedetlenül, hisztisen, kétségbeesetten és vadul keresi önmagát - miközben én az égvilágon semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy megnyugtassam. Kétszáz alternatívát ajánlva is a tehetetlenség mély érzése hat át. Változóban a fizikuma - miközben a minták, melyeket a világ diktál - készen vannak és tökéletesek. Hol tudja felvenni a harcot megnyugtató vagy dorgáló hangom azokkal az üzenetekkel, képekkel szemben, amelyek másodpercenként bombázzák a lelkét és agyát?

Aztán ott van a telefon.

Ha tehetem, kerülöm. Igazán nem lát gombokat nyomogatva tölteni üres perceimet. Inkább könyvvel a kezemben. De mégsem ez a minta kívánatos és modellértékű. Hanem a média által diktált üresség, külcsín, nyugtalanság.

Akkor látom elégedettnek és boldognak, ha izzadt védőkben önfeledten szeli hokibottal kezében a pályát. Ilyenkor hálás vagyok. Legalább van egy hely, állapot, szerelem, szenvedély - amit otthonnak nevez, ahol nyugalmat talál. 

Miért kezdődik ilyen korán és egyre korábban a hajsza?

A nyugtalanság?

Nincs már csendje a pillanatnak. Állandóan sms, üzi, csitt-csett, hívásfogadás és kezdeményezés. Mert mind rohannak. Mintha önmaga elől menekülne a világ.

Amióta gyermekem van, nagyon figyelek. Minden jel fontos. És képtelen vagyok hálát adni a napnak, amikor először jégre szálltunk. Ha a hoki nem lenne - a gyermekem elveszne.

A vele egykorú, vagy kicsit idősebb lányok életében a bandázással együtt eljön a kistáskás időszak pillanata. Halvány smink a szemen, keresztbe hordott pántos kistáska és elkezdődik a menekülés. Bandába, majd mindenféle fiúk karjába - akik maguk is menekülnek. Egy pillanatra állnak meg csupán, hogy még ijedtebben rebbenjenek szét, majd rohannak évek át. Van aki nem áll meg már sosem.

Szükség van egy helyre - legyen az állapot, sportág, szerelem, tevékenység - amit otthonnak neveznek. Ahol csend lesz és nyugalom. Nem kergetnek és nem kergetek. Vagyok. A jelenben. Boldogan, elégedetten, önmagammal való harmóniában.

Ezt mindenképpen meg kell keresni. És tartani. Hirdetni és megosztani. Mert nem azért vagyunk itt, hogy szaladjunk - hanem, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Kint és bent. Fent és lent.

Tíz éve vagyok házas. A lelkem, elmém, valóm - ÉN, nem negyven. Hanem változó életkorú. Van, hogy daccos öt, hisztis három, tomboló kiskamasz, kibújókat kereső pályakezdő, szigorú ötvenes, vagy flörtölő, önfeledt húszas. 

Ha magunk között vagyunk, egykorúak, akik szintén évek óta lépkedjük a házasság rögös útvesztőit - már nem kezdők, de még nem mesterek - szoktak őszintén elhangzani dolgok. Amik körön kívűl trék, felvállalhatatlanok. Csak magunk között ismerhetjük be, pironkodva, hogy valós. Ismerem, van, létezik, ne aggódj bari, nem vagy egyedül.

Csupa olyan dolgok, amit szűzlányoknak nem mesélünk, kezdőket nem ijesztegetünk vele és időseket nem kényszerítünk emlékezésre, hogy világgá ne rohanjanak.

Ilyen téma például a házasságon belüli szexuális élet, az együttlétek gyakorisága és minősége, valamint a megszokott fojtogató, gyilkoló, gyomorból előtörő ereje, amely a libidó ellenszere.

Mindig kell valami.

Nem a megszokottal van baj. Annak illene megadnia a biztonság felhangját. Ezzel szemben a valóság talaján nem tesz egyebet, mint öl, pusztít és romokba dönt.

Sokszor nyugtatom a panaszkodót. Nem állandó. Időszakok vannak. Amikor a szakadén szélén állva tényleg úgy érzed, hogy nincs tovább, mindig történik valami, ami továbbvisz. A lesz valahogy, majd az így van jól állapota felé.

Nem vagyunk mi ugyan rosszul - de tíz év után valahogy nem azzal a hévvel kergetjük egymást, mint együttlétünk gyermektelen, első két évében.

A kifogott halat már nem etetjük. Hanem elfogyasszuk. Addig esszük, használjuk, fogyasszuk - míg már semmi sem marad belőle.

Na éppen így van ez a házasságban is.

És a megszokottból a legnehezebb kitörni. Nem a másik, hanem elsősorban önmagunk miatt.

Mivel magyarázom szokatlan viselkedésemet, reakcióimat, kívánságaimat, jelenlétemet, külalakomat, amelyek egyenként is képesek elindítani a lavinát - nem így egyszerre.

S amikor épp el akarom hinni önmagam megnyugtatása végett, hogy megvénültem, eltunyultam, nem illenek hozzám a fiatalság, bolondság, felelőtlenség dolgai - rájövök útban hazajövet - hozzám hasonló párok szemrevételezése közepette, hogy az egész egy nagy vadbaromság. Magyarázat, nézőpont, bebeszélés, önámítás.

Miért ne lehetnék annyira őrült, fiatal, nimfómán, önfeledt mint amennyire a bennem élő én az? Miért kell azt higgyem, hogy föltétlenül követnem kell a megszabott útvonalak mentét? Miért ne működhetne az, amit eleve működésképtelennek könyvelnek el?

A kulcsok a fejemben vannak.

Állítani bármin lehet.

Sőt, most már azt is tudom, kell is.

Túl rövid ez az egész történet. amit életnek nevezünk a konvenciókhoz.

Igazából leszarom a statisztikákat, engem csak az enyém foglalkoztat, s annak a statisztikáját én magam hozom létre.

Ha június, akkor ballagás. Megnő az utcák, virágüzeletek, családi programok, intézmények forgalma. Mindenki ünneplőbe erőszakolja önmagát. A ballagó diák zsibbadt csupán. Tisztában van vele, hogy valami nagyot kellene érzenie - ezzel szemben nem érez más, mint a kényelmetlen cipője és feszes inge szorítását. A jövő annyira bizonytalan, amennyire egy jövőnek annak kell lennie. Csakhogy ezt sem mondja senki. Mindenki határozottságot vár. Lehetőleg gyors, fájdalom és kihágásmentes egyetemi éveket, azonnali vezető beosztást, egy jó partit, saját lakást, kiegyensúlyozott felnőttkort, beteljesülést és egy-három szép gyermeket. A négy vagy öt már gyanús. Hiperszexualitásra és nimfómániára vall. Három után illik megállni, elgondolkodni és megfontolni minden egyes aktust és annak végkimenetelét.

Ezzel szemben marad a valóság.

Egy-három egyetem.

Két mesteri cím.

Minimum egy doktorátus.

Képzéseken, konferenciákon, önkéntesi munkákban való részvétel.

Sok buli.

Semmi normális párkapcsolat, csak ab- és paranormálisak - az igazinak köze sincs a valósághoz, vagy a szülők elvárásaihoz.

Remény se a valahai saját lakásra.

Jó keresetre és biztos jövőre.

A ballagással odalett a biztos.

Mert ami biztosabb a halálnál - az a szülő támasza.

Utána jön a nihil. A semmi. A fiam én a te korodban című egyszemélyes, tragikomikus monológ. Ami az évek elteltével egyre esélyesebb az Oscarra.

Erről a ballagás napján nem beszél senki.

Hogy lesznek még ballagások. Ez az első. Nem kell nagy dolgokat, világmegváltásokat várni attól a szerencsétlen fiataltól. Ha munkába megy az sem marad az első és utolsó. Sok helyen fogja ki és bepróbálni magát, amíg elkerül oda, ahol otthon van. Vagy egyszerűen soha nem jut haza. Mert hazajutni nem könnyű. Otthon bent van a lelkekben. És ő tud írni, olvasni, számolni, ismeri a történelmet, földrajzot, latint, olaszt, németet, angolt - egyet nem ismer - önmagát. És az önmagához vezető út rögös. És fájdalmakkal van kikövezve.

Arról sem szólnak - hogy minden eljön, aminek jönnie kell. Ha nem előbb, hát utóbb. Nem kell rohanni sehova. Ahogy stagnálni sem kell. Csak egyet kell tenni mindenekfelett - megtanulni egyedül járni. Lenni. Embernek lenni.

Ennek kezdődik el a több részes kurzusa. Mert már nem tart sem szülő, sem az iskola.

A barátok jönnek és mennek. A színfalak változnak. Maradsz te és a csended. Amit ha nem bírsz hallgatni - zajjal ütsz agyon. Amíg előbb-utóbb suttogni fog. Csupa olyan dolgot, amit senki sem szeret hallani. Ezért jó engedni beszélni a kezdetektől, amikor először megszólal. Mert adagolva mindig könnyebb.

Kedves fiatalok - legyen az utatok rögös és fájdalmakkal teljes - mert ez a való világ. Nem amit a tévé mutat. Ahhoz, hogy az váljon belőletek, akivé lennetek kell - küzdenetek kell. Nem mással - önmagatokkal. Egyedül ti - egyszer magatok, majd annak megszelidítésén túl - az egész világ ellen.

Bele nem halt senki. Volt aki megfutamodott. De az sem járt jobban. A küzdelem marad. 

Erőt, megfelelő fegyvereket és belső békét kívánok ahhoz, amit úgy hívunk ÉLET.

Hivatali ügyintézés

Megjelenik a rendelet, szárnyra kap a hír, mely szerint ha van egy izéd, amit nem használsz minél hamarabb el kell menned a Hivatalba, hogy papírra vesd a kihasználhatatlanság okát, mert ha nem adózni fogsz érte. Nem is keveset.

Az izé adója jelen esetben éppen azt az embert sújtaná, akinek semmi köze ahhoz az izéhez, ami használaton kívül áll.

Gyors helyzetelemzés:

az izé nem az enyém.

Rettenet keveset tudok róla.

Elmegyek, megérdeklődöm, hogy mi a teendő, hogy elmondhassam az embernek, aki az izé birtokosa, hogy deklarálja annak jelenlegi kihasználhatatlanságát.

A Hivatalban olyan formanyomtatvánnyal rukkolnak elő, hogy képtelen vagyok kitölteni. Még csak ötleteim sincsenek a sikerre vezető út megtalálásához.

Elhozom a nyomtatványt. 

Másnap, amikor egy másik izé ügyében forgok - látom ki van függesztve a falra egy minta, ami alapján ki kell tölteni a formanyomtatványt.

Megnyugszom. Csak annyira vagyok hülye, mint más.

Közben az út során egyre több nehézség merül fel, amire a Hivatal sincs felkészülve - kijelentik, hogy az izé leadásának dátuma kitolódik. Ok - süllyesztőbe vágjuk a dolgot, hogy majd ha bejáratják - mi is elintézzük.

Utolsó előtti percben eszmélünk fel, hogy néhány napunk maradt hátra az izé elintézésére.

Együtt megyünk a Hivatalba. Az ember és én. Önmagába véve fura a helyzet. Soha nem megyünk együtt Hivatalokba. Utoljára egy pénteki nap voltunk, amikor összeeskettek. Kérdi a nő, hogy mikorra tegye az esküvő napját. Mondom akármikorra. Pl keddre. Hogyhogy keddre? - kérdi vádlóan. Mondom, akkor amikorra szeretné. Pl csütörtökre. Hogy hogy csütörtökre - kérdi még mélyebb megdöbbenéssel a hangjában. Ránézek: mikorra szeretné tenni? Legalább péntekre! Na jó, akkor legyen péntek. Ennyit rólam és a hivatalról.

Együtt vagyunk megint. Kitöltjük. Nem vagyunk benne biztosak, hogy jól - de megvan. Húzunk számot és várunk. Borzalmasan sok idő telik el. Mindkettőnknek tengernyi sok a dolga - ahhoz, hogy mire sorra kerülünk kiderüljön - na jó, hogy elkúrtuk.

Elmagyarázzák mit tegyünk - végre megcsillan a fejünkben is a fény - maradunk annyiban, hogy visszajövünk.

Egyedül térek vissza.

Sima ügynek kellene lennie. Csak leadom és kész.

Munkaidő előtt - még a fű sem nő, az emberek nem verődnek sorokba - kihúzom diadalittasan a számomat. Stupor. Egyedül vagyok az egész hivatalban - mégis a 11-es számot kapom. Ráérősen sorolgatják a számokat. Egyedüli vagyok! Végighallgatom, ahogy 1o számot felolvasnak, majd mielőtt rátérnének a 11-re a hölgy feláll, eligazítja a szoknyáját, jelentőségteljesen átnéz rajtam és egy doboz bonbonnal végigsétál a kolleganők asztalai között. 

Ez az a pont, amikor ölni tudnék. Egyszerre ölném meg a rohadt bonbonnal mind a 7 hivatalnokot. Előre kitervelten, hidegen és tiszta fejjel. 

Nagyon lassan fogy a bonbon - miközben egymás után halnak a fejemben halomra.

Végre sorra kerülök. Kiderül, hogy változtattak a módszeren. Az izét már nem ide, hanem egy erre külön létrehozott irodába kell leadjam.

Az izé leadódik, a hasznavehetetlenségéről mindenki tudomást vesz - én meg egy többszörös gyilkos tapasztalatával hagyom el az épületet.

Innentől kezdve sokkal nagyobb bennem az empátia - a bonbonos hölgy iránt, a külön - bunkók számára fenntartott irodában trónoló hölgy iránt és minden olyan gyilkos hajlamú őrült iránt, aki képes lenne egy kibaszott bonbon segítségével végezni egy hivatalnyi alkalmazottal.