2016. május 6., péntek

Arról, hogy ki kinek hazudik, miért és mikor

Amikor be akarunk cserkészni valakit - vagy valamit nem csak annak a másiknak, hanem önmagunknak is hazudunk egy kicsit. Az addig kényelmesebb, slamposabb ruhákat, cipőket, frizurát, viselkedést, lustább hozzáállást, reakciószegénységet felváltja a szebb, színesebb, divatosabb, csinosabb, trendibb, közkedveltebb, ingergazdagabb, aktívabb viselkedés, viselet. 
Ha mesélnünk kell magunkról csak azokat a dolgokat mondjuk el amik vágyainkban szerepelnek önmagunkról. Nem egészen a valóságot. Olyankor kicsit tájékozottabbak, okosabbak, aktívabbak, szebbek, jobbak, adakozóbbak, nagylelkűbbek, nyíltabbak vagyunk, mint addig bármikor. 
Képesek vagyunk utánaolvasni annak a témának, amelyik a másikat lázba hozza - holott addig fel sem keltette az érdeklődésünket. 
Irányt váltunk és elkezdünk szeretni olyan dolgokat amikről azelőtt még csak véleményünk sem alakult ki, annyira hidegen hagyott. Elkezdünk odafigyelni önmagunkra, a másikra és a másik szemével nézni magunkat. Annak a szűrőjén keresztül állítgatni a (futó)szögeinket addig, ameddig célba nem érnek.
Aztán a célbaérést követően - amikor a zsákmány becserkészve, megkapva, leigázva, meglovagolva, bejáratva - újra letesszük a porlepte fegyvereink mindenikét és visszasüppedünk önmagunk zavaros, sötét lápjába.
Az új vadig, az újabb vadászatig - addig amíg ismételten szagot nem fogunk és érdekessé nem válik az ami addig szürkeségbe öltözött - kint és bent.
Legyen szó választásokról, kapcsolatról, egyéjszakás kalandról, szexről, hobbiról, emberekről, bármiről.
Mert ilyen az ember természete.
Nem hazudik - hanem keresi önmagát.
Álarcokat, szerepeket, viselkedési mintákat próbál fel - hogy tetsszen, kelljen, éljen, legyen.
Aztán ismét kicsit magába hal - mint egy elöregedett, kiélt Főnix - hogy majd újrakezdhesse ha eljön a tavasza.
Nem hazudik itt senki!
Láttam a tekinteteket.
Egyszerűen csak elkezdődött a nagy vadászat ideje.
A becserkészni való sok, a vadász kevés.
S, hogy kinek fog nagyobbat sütni a puskája - az a vadaktól függ. Akik ha tisztában lennének a vadászat menetével, talán tudatosabban válogatnák meg, hogy kinek is állnak a csöve árnyékába.

2016. május 4., szerda

Kedves Fiatalok,
még egy utolsó levél erejéig, abban a meghitt reményben, hogy elolvassátok és elgondolkodtok a szavaimon. Érettségit megelőző ballagásról, hivatás választásáról, öltözködési szokásokról.
Tudom, hogy pontosan olyan vagyok, amint egy rossz mami, akire nem jut fizikai időtök és ami a begyében marad azt szépen leírja nektek cirkalmas betűivel. 
A levelet soha nem olvassátok el. Ott hordjátok a zsákotokban, de valahogy mindig minden fontosabb, mint ennek a levélnek a dekodólása. És akkor eljön a hírtelen búcsú ideje. Amikor maminak visszafordíthatatlanul mennie kell. És előkerül a levél a zsákból. Már pecsétes és gyűrött - minden egyes borfolt magáért beszél - ezt ezen a bulin, azt azon a kiránduláson, amazt meg abban a kocsmában...
És a levél megszólal - a mami hangján - és csupa olyan dolgokról szól, amit nagyon nem szeretünk hallani, de mind ott van.
Lássuk csak sorban:
amíg nektek írok felnövekvő gyermekeim éppen a szobáikban játszanak. Nem legó, nem baba, nem olvasás - ez most a technikai egy óra ideje. Ha tőlük függene, egész nap ezt tennék - ezért szabályoznom kell. Másként halmoznák - egyidőben menne tévé, rádió, számítógép, tablett, telefon. Közben a tömbházunk előtt veletek egykorú fiatalok készülnek fotózással a ballagásra. Május van. Május eleje - olyan hideggel, amit mi vénebbek már megszoktunk. Gyermekkorunkban ebben az időben javában strandoltunk, de néhány évtizede változott a gyermek fekvése - nagyjából akkor, amikor ti születettek - s azóta májusban is ilyen vacogtató, dzsekis hideg van. 
Emlékszem arra az időre, amikor alig voltam fiatalabb, mint most ti. Egy szépségversenyen - pénzjutalomban részesültem, hiszen második legszebb rockerlánynak minősítettek. Nem volt kevés a pénz amit kézhez kaptam. Madarat lehetett fogatni velem, hiszen bőven elég volt arra a szegecses bőrdzsekire amire hosszú ideje vágytam. Azonnal megvettem egy öv és egy erdeti - ez akkoriban hatalmas érték volt - Metallica ONE kazetta társaságában.
Ez lehetett valami december tájékán. Abban az időben jobban vártam a tavaszt, mint addig bármit. A dzseki miatt. És eljött az április hóval, a május hideggel. A dzsekit meg ott ült a szekrényemben várva az idejét, mint a szalmakalap. És akkor lett elegem - előkaptam és hordani kezdtem. Természetesen haspolóval, ami valahol a melleim alatt fejeződött be valósággal csalogatva a hideget. Mondanom sem kell, hogy úgy megfáztam mint a szamár. És miközben erre emlékszem - öt 19 éves lány vacog hozzám hasonló módon a tömbházam előtt. Egy fotós gépe fókuszában fagynak éppen halálra. Mind az öt kurvának álcázva magát. A ruhák átlátszóak, kétségbeejtően rövidek, mély dekoltázzsal. A cipők természetellenesen magasak. A mellek lélegzetelállítóan kitömöttek és az arcok felismerhetetlenségig kisminkeltek. A fotós elemében van. Hol a feneküket, hol a comjaikat, hol a melleiket emeli ki képei által. Azon gondolkodom kinek készülnek a képek?... Nagybácsiknak, nagytatáknak, keresztanyuknak, unókatesóknak, szomszédoknak? Mintha pornószínésznek készülnének és abból a célból fotóztatnának... Éppen ilyenek a lányok azon a csatornán is amit lekódolva tartunk a gyermekek miatt. Abból sem értek túl sokat már - pedig tudok egy-két dolgot a szexről, tekintvén, hogy néhány évtizede nagy rendszerességgel művelem.
Meglesznek a fotók - merre az irány?
Sokan közületeknek fogalma sincs. A szülők erőltetik az egyetemet - abban bízva, hogy az majd kulcs lesz mindenhez. Nem lesz! Ti vagytok a kulcs mindenhez - de legfőbbképpen az Élethez. Saját életetekhez. Ne veszítsétek el önmagatokat. És ne haljatok bele a kétségbeesésbe, ha nem derűl ki azonnal kétéves korotokban, hogy mi lesz belőletek ha nagyok lesztek. A helyes sorrend a következő: ki vagyok én? aztán jöhet a mi akarok lenni?... Nem hajt a tatár. Egy azonban fontos: ne a szülők pénzén, vagy ne csak rájuk támaszkodva! Annyi lehetőség, munka, nyári meló. Ki kell használni mindet - hiszen ezzel nem csak ti formálódtok, hanem a szülők is szárnyakat kapnak. S tudjátok mit mondok? Annak párja nincs, amikor az ember  az első vodkáját a maga által megkeresett pénzből issza...
Szeressétek magatokat, szeressétek egymást, tiszteljétek a szüleiteket - higgyétek el, mi is ugyanígy éltünk mint ti - csak emlékeinket belepte a por.

2016. május 3., kedd

Amikor a Teremtés történetén gondolkodom mindig magam előtt látom a holtnyugodt Ádámot, akinek tényleg semmi gondja és konfliktusa nincs, annyira friss ez az egész történet még önmaga előtt is, hogy intrapszichés konfliktusai sincsenek, hiszen csak ismerkedik önmagával - és akkor egyszer csak fellép benne a Valami iránti vágy és hiány. 
Mint gyermekkorunkban - a Causescu érában - mert ez külön fontos itt, ebben a kontextusban, a semmi állapota - amikor kijelentettük, hogy úgy kívánok valamit... Nos ez a valami tényleg bármit jelentett. Nem mint most. Amikor minden valami specifikus. Ha Balázs kíván Valamit - akkor szűkíteni tudom a kört, ha meg Anna, akkor szintén megfelelő dolgok jutnak eszembe. Na de akkor a Valami még egy piros almát is jelölhetett. Mert az üzletben egy valami volt. Vagy néhány izé valaminek álcázva. Halkonzerv, paradicsompaszta, savanyúságok, s minden más jegyre, több órai sorban állás árán. Tehát a valami - az vagy Eugenia, vagy valamilyen süti - vagy háromféle volt, de Isteni finomak, pufuléc vagy citromos üdítőpor - amit lehetett fogyasztani por illetve feloldott formában egyaránt.
Tehát Ádám - és a jól ismert érzés, amikor kíván Valamit. Hiányzik valami...
És Isten felfoghatatlan humora. Akkor megteremti a Nőt. Tudja, hogy egyvalami van, ami ezt a hiányt, űrt betölti. A Nő...

És akkor itt van a házasság - az Ádám akkori hiányának a leve. Mert isszuk. Kétpofára. Miután mindannyiunkban egyszer csak életünk első húszakárhányévét követően megszületik a vágy a valami iránt. Összegyűl a család. Két csoportra oszthatók az egybegyűltek: 1 akik örülnek, mert mi is meg fogjuk járni - 2. akik nagyon szomorúak, mert mi is meg fogjuk járni. És vannak a kategórizálhatatlanok, akik előbb-utóbb maguk is meg fogják járni, csak még nem tudják. Ők azok, akiket leköt a szervezés, döntés, helyszín, dekor, zenekar, meghívottak, egyebek.
Ádámék bűnbeestek. Mielőtt elkezdték egymást darabokra szedni - szembesültek a konfliktussal - hogy el kell hagyniuk a Paradicsomot. Ha ez manapság egy házasságban hasonló módon történik kétféle forgatókönyvvel szembesülhetünk:
1. összefognak, hogy közös erővel oldják fel a felmerült konfliktust
2. egymás ellen fordulnak annak érdekében, hogy kiderüljön ki a hibás
Ádámék összefognak.
Ha nem is boldogan, de eseménytelenül élnek jó hosszú ideig. Házasság. Megy minden a maga rendjén című sztori.

Ma azonban már bonyolultabbak a dolgok.
Remény van. Ahogy konfliktus is állandóan.
Ahogy az ember vénül egyre nehezebben kapja fel a vizet. Minden egyes konfliktussal való szembesüléskor első lépésben eldönti, hogy ez egyáltalán konfliktus-e? Ami a házasság elején válóoknak számított - tíz, húsz év után kis összezörrenésé minősül. Ami régebben kiverte a biztosítékot, ma már szóra sem érdemes.
Ezen az úton válik egy emberré a kettő - egy intézménnyé a házasság és társakká a kezdeti áldozatok.
Na de ne bátortalanítson el senkit, aki éppen erre a hónapra tervezett be Valamit. Mert valaminek mindig történnie kell...