Nem került be a romániai tornászválogatott az olimpiai játékokon megméretkező csapatok közé. Történelmet írtunk ezzel is. Ahogyan sok más sportág bukásával is az eltelt években. Mi az első lépés a megoldás irányában? Mindenki bűnbakot keres. Kit lehet okolni, kicsinálni, elítélni, leírni, kisemmizni. Most az első számú gyanúsított a az Ifjúsági és Sportminisztérium, hiszen az utóbbi évek során a sportklubok között kiosztott pénzösszeg egyre csökkent. 

Miközben meg mindannyian tudjuk, régebben sem volt jobb. Pénz volt, de a lehetőségek korlátoltak voltak. Az akkor sportolók hozzáállása azonban össze sem hasonlítható a mai - gyermekeiket sportolni adó szülők hozzáállásával. És ahogyan a szülő, a család bírálja el a sportágat, a körülményeket, amelyeket biztosítanak, az edzőt és a csapattársakat - a gyermek is ahhoz hasonló módon fogja tenni. Azokból lett kiváló, magas teljesítményt mutató élsportoló, akik nem ide-oda csapongtak, hanem egy életen át dolgoztak annak érdekében, hogy az élvonalban lehessenek. A sport és az egészséges életmód mindennél fontosabb - de a mai trend, mely szerint néhány hónap erejéig elvagyunk itt, aztán ahogy a gyerek elkezdene fejlődni, betörni - elmegyünk egy kicsit oda is, aztán amoda, mert a barátja oda jár - nem vezet sehova. Azaz igen - egy egészséges életmódhoz mindenképp, hiszen a gyerek megtanul, jártasságra tesz szert egy sor sportág keretén belül - de a teljestmény, az élvonalba kerülés, ennek a csapongásnak köszönhetően elmarad. Mert minél korábban, minél nagyobb elkötelezetséggel kezd hozzá valamihez az ember, annál nagyobb a siker esélye.

Én nem a pénzhiányt okolom elsősorban.

Itt vannak mindjárt élő példaként a vásárhelyi hokisok.

Körülmény - nulla.

A pálya ott áll egy évtizede félkész állapotában, a Minisztérium szarik rá magasról, miközben vidáman utalja a pénzt olyan sportlétesítmények bejezésére, amiket el sem kezdtek. Nem lenne logikusabb befejezni és elkezdeni használni azt ami már megvan, mint félkészen hagyni, pusztulásra ítélni sikernek indított porjekteket, amikbe nehéz eurómilliókat vertek bele?

Ennek ellenére - a vásárhelyi hoki lélegzik.

Versenytől versenyig. Amiken nem is születnek rossz eredmények - sőt, mi több, kivállóak. Utóbbin például négy meccsből három abszoludt győzelemmel, és nem akármilyen csapatokkal. Az élvonal csapataival - ahol pálya és körülmények vannak a sportág végzésére.

A vásárhelyi gyerekek pedig 5-8-an, szemben a 20-30 fős csapatokkal küzdenek a végtelenségig. Mert szeretik amit csinálnak.

Nincs szponzor, nincs pénz - de van alázat. Sporttal szembeni megfelelő hozzáállás szülők és gyerekek részéről. Akik nem várják, hogy a pálya elkészüljön, hanem elejébe mennek és játszanak a semmi tetején is. Mert tudják, hogy a komoly munka előbb-utóbb meghozza a maga gyümölcsét.

Ugyhogy nem tudom, nem hiszem, hogy a pénz és eszközhiány lenne az oka annak, hogy Romániának ujabb négy évet kell várnia az Olimpiai Játékokba való bekerüléshez.

Az okokat ismételten nem magunkon kívül, hanem önmagunkban kell keresnünk.

Milyen hozzáállás tapasztalható a családban, a gyerekben, az iskolában - sport, tornaóra, egészséges életmód, elkötelezettség, hozzáállás, kemény munka, önfeláldozás terén?

Amikor egy kicsit szarabb, nehezebb, melósabb - szépen félreállunk?

Elmegyünk egy olyan helyre - ahol kevesebbet kell dolgozni, menni, vinni, fizetni, áldozni?

Mert ha igen - akkor nem a Minisztérium az első számú gyanusított. Hanem a társadalom. Én és te.

Minden élsportoló története azzal kezdődik, hogy a szülei utolsó nadrágja is ráment arra, hogy ő fejlődhessen és valakivé legyen.

Idő és pénz. Ezek a hozzávalói a gyerek sikerének. És nem egy évig kell ezt gyúrni, gyömöszölni - hanem egészen addig, ameddig szükséges. Amíg rá nem jön arra segítséggel vagy önmagától, hogy soha nem fogja tudni feltornázni magát az élvonalba és kár folytatnia, illene valami más után néznie, ahol tökéletesebben kibontakozhat - vagy felnőttkoráig, amíg elkezd egy kevés pénzt is keresni azzal, amire eddig csak fizetett.

Hogy mi ebből a szülő nyeressége?

Egy fegyelmezett, kontrollt tartani tudó, egészséges, kiegyensúlyozott, kudarcot és győzelmet megélni tudó gyerek, aki soha nem unatkozik, és unalmában nem kezd el marhaságokkal foglalkozni. Védett környezetben éli meg azokat a kríziseket, amit más fiatal egyedül, magára utalva szenved el.

Nekem ez elég.

De ezt mindenki maga dönti el!

Fontos azonban mindegyre mérlegre tenni a dolgot. Közös mérlegre - amelyben éppen olyan fontos, hogy a gyerek hogyan éli meg, én végig tudom-e csinálni, a család megbírja-e és van-e értelme ennek a hajtásnak mindannyiunk számára, közösen. Amennyiben nem - a gyereket nem teszi boldoggá, a szülő érzi úgy, hogy darabokra hull, a család látja kárát - akkor azonnal másfele kell nézni. Ugyanis élsportolónak is születni kell. Nem mindenhol vannak meg hozzá a megfelelő körülmények - és itt, ezekben a legfontosabb döntésekben a pénz csak másodlagos. Míg a Minisztériumtól várt - ha jön, ha nem - szinte utolsó adalék ebben a sikertörténetben.