Negyedik generációs Marosvásárhelyi vagyok. Mindigis sajnáltam, hogy nagyszüleim nem valahol vidéken élnek, mert míg az osztálytársak minden nyár végén arról számoltak be, hogy ellett a tehen és mennyi kukoricát, almát, szőlőt, szilvát szedtek - nekem városi kalandjaim voltak. Nem voltak kevesebbek, csak nagyon mások. Sokáig azt sem tudtam, hogy egészen pontosan honnan is szedik a pityókát és szárnyas baromfit is inkább könyvekben láttam. De tudtam úszni versenyzőt meghazudtoló módon, hiszen nagymamám a Május 1 mellett lakott. Hol is tölthettem volna nagyobb biztonságban a nyaraim nagy részét, mint a strandon. Maminak csak ki kellett állnia az erkélyre és azonnal tudtam kész az ebéd, indulhatok. Hogy ezt követően az utolsó 14-es járatig folytathassuk a fogózást.

Emlékszem a forradalom idejére - amikor összeomlott bennem egy világ. A nálam néhány évvel nagyobbak, akiket ismertem, szerettem éppen katonai szolgálatukat töltötték és azt beszélték róluk, hogy parancsra lőniük kell. A civilek közé, a rokonaikra, netán apjukra, testvéreikre, szomszédaikra.

Elevenen él bennem a márciusi könyves felvonulás is. A negyedben nem maradt senki. Mindenki felvette a legszebb ünneplőjét és elment büszkén felvállalni a magyarságát. A pillanatra is emlékszem amikor megtudtam, hogy családom ottragadt kölcsönösen gyilkolni egymást a románokkal. Akkor - szüleink mintáját követve mi magunk is harcolni kezdtünk a románokkal szemben. Ütöttük, vertük egymást és a kialakuló szerelmeket csírájában fojtottuk el lekörözve Rómeót és Júliát akik ezen a héjon elcsúsztak.

Aztán emlékszem arra is - hogy onnantól kezdve évtizedekig előítéleteket támasztottam a románokkal szemben. Színesebbnél színesebb jelzőkkel illettem őket - ahogyan ők maguk is engem. Annyira erős falat húztunk magunk közé gyűlöletből, amit nem lehetett egyik napról a másikra lerombolni.

Már anya és szakember voltam, amikor még mindig ez munkálkodott bennem. A színtiszta gyűlölet, amely december 1-én hágott a csúcspontjára.

Néhány éve azonban történt valami. Nem Pálfordulat, nem valamire adott reakció, hanem valami fokozatos megvilágosodás jelleggel bíró folyamat. Egyszer csak olyan Tarzan-Jane-es stílusban: én ember, ő ember, mi ember ... akkor lennie kell valami megoldásnak is módon ütötte fel fejét az életemben.

És szintén nem - egyszer csak elkezdtek megjelenni értékesebbnél értékesebb románok körülöttem - hanem lehullott a szemeimről a lepel. Tisztelni kezdtem a mellettem élő másik ajkút is - ha jó apa, jó férj, jó ember, jó szakembernek bizonyult. Kezdett nem számítani, hogy román vagy magyar - hanem az, hogy ember és ha igen - milyen is.

Ez szavazataim esetében soha nem így történt. Mindigis fontos maradt a magyarság képviselete. Mindenekfelett. Egészen az idei évig, amikor készen állok szintet lépni. A polgármesteri székre illetve a tanácsosi helyekre aspiráns jelentkezőket emberség, szakmaiság mérlegen fogom lemérni. Emberségből, karakánságból, becsületből, egymás tiszteletbentartásából a jelöltek zöme átlagon alúl indít. Mert az olyan vezetőre, aki az általa eltiport másik fején akar egy újabb lépcsőfokot lépni - képtelen vagyok meghajtani a fejem. Ami a szakmaiságot illeti - engem nem győz meg a kirakat. Hogy kinek a neve alatt milyen vélt vagy valós teljesítmények és eredmények vannak felsorolva. A tervektől sem esem hanyatt. Tervezni lehet. Itt az eltelt évek gyakorlata és tapasztalata fog nyomni a latba. Mi történt, hol voltál, mit tettél, kivel tetted. És higgyétek el, lesznek itt még óriási meglepetések. Nem minden arany ami fénylik...

Bosszantani az bosszant - hogy egy szar kis város egy maréknyi lakosa hogy képes ennyire megosztódni? Ismerjük egymást, egymás felmenőit, iskoláit, barátait, barátai feleségeit és férjeit, gyermekeit, kedvenc helyeit évtizedek óta. A mi városunk ez a hely. Mégis annyi gyűlölet, ellenérzés kumulálódott fel bennünk, hogy szét fogjuk rombolni ezt. És nem csak a várost, hanem egymást is. Már az sem törvény, ami eddig lámpásként világított - a nemzetiség. Teljes az anarchia. Barát a barátot, családtag a családtagot - egyesével hajigálunk mindent a máglyára - semmi sem szent. Beszélgetéseinket, telefonos közlendőnket, a körülöttünk élőket kételkedve felülbíráljuk, mert nem lehet tudni ki ellenség, ki barát.

És én nem hiszem, hogy ez a gyűlöleten alapuló közhangulat a választásokat követően megváltozik. Csak még jobban leülepszik. Betör az otthonainkba, munkahelyünkre, ágyainkba, asztalaink mellé. És így épülni és építeni nem fogunk. Mindig lesz egy olyan párt - aki ellene lesz - ennek, annak, mindennek, bárminek - csak kifejezhesse mélységes felháborodását és tiltakozását. Hogy miért is?... Miért ne?