Kellemes délután. Teszem amit mindig - gyerekzsivalyban dolgozom. Megszólal a telefon. Egy fiatalember. Egy név - amely elmémben eleve arra ítéltetett, hogy a feledés homályába merüljön - majd hozzá a termetes cím, amely jó mélyre döngöli a röptébe memorizált nevet. Nőies butussággal csak az irdalmatlan hosszúságú címbe tudok belefogózni. Menten viccelünk rajta egy fordulatot, aminek eredményeként már abban sem vagyok biztos, hogy az illető honnan is hívott. Sebaj gondolom, kiderül a miértek hogyanja.

Hallgatom tovább a kellemes hangot és abban reménykedem, hogy pályázatot nyertünk. Elmémben sebesen végigfutom a technikai üzletek mindenikét megfelelő nyomtatót keresve.

Nem - valami iratcsomókról van szó - térek magamhoz. Amiket ráadásul holnap kell bevinnem. Nyilatkozatok - a vagyonomról, a keresetemről, az adajaimról és esetleges ügynöki tevékenységeim alátámasztásáról vagy megcáfolásáról.

Magyarul mondja, hogy milyen irattartókat kell vinnem. Nem tudom követni - ez olyan, mint a punga, a borkán meg a givecs. Mondja tisztán, hogy doszár plik, tip, sin - mit akar. Megegyezünk az egyikben - két percre rá már nem is tudom miben. Azt hiszem nem is érdekel.

Holnaptól tanácsosi jelölt vagyok és azt sem tudom milyen irattartót kell vinnem magammal... - szép lesz, bíztatom magam.

Másnap délben mellesleg megejtem ezt az utat is.

Persze, hogy rossz helyre megyek. Másik épülethez irányítanak. Még szerencse, hogy utamba esik, másképpen elhessegetném még a gondolatát is.

A megfelelő épületben rossz ajtóhoz nyitok be. Arcról ítélve a román választóirodába küldenek. Mikor mindent feladnék - rossz ómen címszó alatt - megjelenik zsuzsi, mint mentőmellény. Jó, Zsuzsit keresem. Csak így és kész.

Kézhez kapom a papírjaimat.

Kiderül, hogy semmim sincs - amit evilági javakkal mérni lehetne. Sem házam, sem földem, sem autóm, sem bankszámlám, sem ingóm sem ingatlanom, mégcsak egy kibaszott adósságom se. Nem jó, kezdjük elölről, hogy egészen biztos legyen.

Mondom kár kezdeni - tényleg nem javakban mérem az életet és ha nagy leszek, majd Indiába megyek...

Amikor elhagyom az épületet kissé olyan vagyok, mint akit a saját férje erőszakolt meg részegen.

Elmém tudja, hogy ennek örülni kellene - lelkem sajog bele

Testem érzi, hogy máskor extázisba hajolt - most inkább a fájdalom uralkodik benne.

Népem, a megtört darabokra szaggatva áll elveszetten - míg a döntés órája egyre közeleg.

Akik legjobban kiáltanak - egy sem lesz ott letenni a voksát.

Akik valaki mellett állnak - előbb-utóbb elesnek.

Akik már sehol - azokat szánom a legjobban...

Lélekben tudjuk mi a helyes - de az elménk nehezen törik be.

Nem az örömnek van itt az ideje - hanem a megbánásnak.

Ez nem békülés lesz - hanem fejethajtás. Amikor elme hajol meg a lélek felett. Amikor egyik a másikát jobb belátásra bírja - miközben ő maga is csak semmit lát.

Én bátran kijelentem - nem örülök.

Én fennhangon mondom - büszke nem vagyok.

Én fájdalmak között tudom - mindenki csalódni fog.

És egyet aláírok - könnyebben viselem a sajátomtól a pofont, mint idegentől a megalázást.

Amikor annak idején a szomszédom külföldre ment mint Tékozló fiú - kint is csak moslékot evett. A tömbház előtt babáztunk, amikor kora reggel hazaérkezett több havi távollétet követően. Térdre borult a grupp előtt, felvett egy marék földet és megette.

Majd sáros szájjal a legigazabbat mondta, amit valaha hallottam - inkább itthon szegény, mint kint bozgor.

Inkább az enyémmel a megszokottba, mint a másikkal fennhangon a bozótba.