Anyák napja - 

fölöttébb érdekes nap ez. Május elsején kimegyünk a szabadba, Nők napján - virágot adunk a hölgyismerősöknek, sátoros ünnepekkor tartjuk magunkat a szokásokhoz - de mi történik Anyák napján? Tulajdonképpen miért esne egyetlen napra az Anyák napja, amikor minden áldott nap az anyaságról szól? Annak is akinek a gyermeke van, ahogyan annak is, akinek nem adatott meg a szó szoros értelmében ez a kegyelem.

Mert anyja, nem csak gyermeknek lehet lenni.

Anyai szerepben lehet jelen egy nő egy közösség életében, egy munkacsoport vezetőjeként, egy valamiért harcoló hadsereg élén, egy projekt menedzsereként. Vagy apaként, nagymamaként - azaz egy gyermekét egyedül nevelő szülőként vagy nagyszülőként.

Az anyaság szerep.

Sokszor jelenik meg párkapcsolatban is. Hogy anyaként van jelen a feleség. Sokkal inkább anyai szerepéből irányít, gondoskodik, óv és nevel - mint társként, szeretőként, feleségként.

Az anyaság szerep.

Amit megszólítunk a másikban és magunkban.

Ezért van az, hogy gyermekkel együtt anya is születik - vagy nem.

Ezért van az is, hogy nem föltétlenül az anya, akinek gyermeke van.

Hanem anya az, aki meghallotta a hívást.

A szerepeknek jogai és kötelezettségei vannak. Az tölti be a szerepet, aki leginkább eleget tesz ezeknek.

Ismerek ugyanis olyan anyát, akinek született gyermeke, de ő maga még nem született bele anyaságába. Ahogy olyan ember is áll közel hozzám, akinek nincs biológiai értelemben gyermeke, de anyaként van jelen sokunk életében.

Ezek alapján tehát maradjunk abban, hogy a biológiai tényező nem kizáró jellege a szerepnek.

Anya az, aki hallotta a hívást és válaszolt rá.

És ha tette, akkor mindennap az ő napja van.

Hiszen az anyaság állandó.

Anya nélkül nincs semmi. Megszűnik az élet és élniakarás. Valakinek állandó jelleggel be kell töltenie ezt a szerepet.

És nem föltétlenül kell megünneplésére egyetlen piros betűs nap a naptárban. Hiszen minden nap ünnep az anyaságban. A maga átkaival és kegyelmével, megfoghatatlanságával és csodáival. Azzal együtt, hogy képes vagyok önmagam fölé helyezni mindent és mindenkit - soha nem marad időm és erőm önmagamra - ennek ellenére, vagyok, létezem - hiszen általam léteznek oly sokan körülöttem, akiknek anyjuk vagyok.

Mint minden szerepben itt is adott a fejlődés.

El kell jutnom oda, hogy megtanuljam magamat táplálni, s csak azután kielégíteni mások igényét. De ez már egy következő szint. Hiszen nem egoizmusból fakad, hanem lemondásból és belátásokból. Annak a tudatából, hogy el kell látnom önmagamat, hogy elláthassak másokat.

Ezt nem sok anya sajátítja el. Sokan aszódnak bele feladataik kihívásába. A jogokig kevesek jutnak el. Ebben lehet cinkos ez a piros ünnep a maga hervadó virágaival. Amik önmagukban nem elégtételek, hiszen soha nem a hála miatt avanzsáljuk önmagunkat Nőból-Anyává. Csak arra emlékeztetnek, hogy minden mulandó, kivéve az anyaság. Mert az örök. Akár az élet. Hiszen ennek része.

Kellemes délután. Teszem amit mindig - gyerekzsivalyban dolgozom. Megszólal a telefon. Egy fiatalember. Egy név - amely elmémben eleve arra ítéltetett, hogy a feledés homályába merüljön - majd hozzá a termetes cím, amely jó mélyre döngöli a röptébe memorizált nevet. Nőies butussággal csak az irdalmatlan hosszúságú címbe tudok belefogózni. Menten viccelünk rajta egy fordulatot, aminek eredményeként már abban sem vagyok biztos, hogy az illető honnan is hívott. Sebaj gondolom, kiderül a miértek hogyanja.

Hallgatom tovább a kellemes hangot és abban reménykedem, hogy pályázatot nyertünk. Elmémben sebesen végigfutom a technikai üzletek mindenikét megfelelő nyomtatót keresve.

Nem - valami iratcsomókról van szó - térek magamhoz. Amiket ráadásul holnap kell bevinnem. Nyilatkozatok - a vagyonomról, a keresetemről, az adajaimról és esetleges ügynöki tevékenységeim alátámasztásáról vagy megcáfolásáról.

Magyarul mondja, hogy milyen irattartókat kell vinnem. Nem tudom követni - ez olyan, mint a punga, a borkán meg a givecs. Mondja tisztán, hogy doszár plik, tip, sin - mit akar. Megegyezünk az egyikben - két percre rá már nem is tudom miben. Azt hiszem nem is érdekel.

Holnaptól tanácsosi jelölt vagyok és azt sem tudom milyen irattartót kell vinnem magammal... - szép lesz, bíztatom magam.

Másnap délben mellesleg megejtem ezt az utat is.

Persze, hogy rossz helyre megyek. Másik épülethez irányítanak. Még szerencse, hogy utamba esik, másképpen elhessegetném még a gondolatát is.

A megfelelő épületben rossz ajtóhoz nyitok be. Arcról ítélve a román választóirodába küldenek. Mikor mindent feladnék - rossz ómen címszó alatt - megjelenik zsuzsi, mint mentőmellény. Jó, Zsuzsit keresem. Csak így és kész.

Kézhez kapom a papírjaimat.

Kiderül, hogy semmim sincs - amit evilági javakkal mérni lehetne. Sem házam, sem földem, sem autóm, sem bankszámlám, sem ingóm sem ingatlanom, mégcsak egy kibaszott adósságom se. Nem jó, kezdjük elölről, hogy egészen biztos legyen.

Mondom kár kezdeni - tényleg nem javakban mérem az életet és ha nagy leszek, majd Indiába megyek...

Amikor elhagyom az épületet kissé olyan vagyok, mint akit a saját férje erőszakolt meg részegen.

Elmém tudja, hogy ennek örülni kellene - lelkem sajog bele

Testem érzi, hogy máskor extázisba hajolt - most inkább a fájdalom uralkodik benne.

Népem, a megtört darabokra szaggatva áll elveszetten - míg a döntés órája egyre közeleg.

Akik legjobban kiáltanak - egy sem lesz ott letenni a voksát.

Akik valaki mellett állnak - előbb-utóbb elesnek.

Akik már sehol - azokat szánom a legjobban...

Lélekben tudjuk mi a helyes - de az elménk nehezen törik be.

Nem az örömnek van itt az ideje - hanem a megbánásnak.

Ez nem békülés lesz - hanem fejethajtás. Amikor elme hajol meg a lélek felett. Amikor egyik a másikát jobb belátásra bírja - miközben ő maga is csak semmit lát.

Én bátran kijelentem - nem örülök.

Én fennhangon mondom - büszke nem vagyok.

Én fájdalmak között tudom - mindenki csalódni fog.

És egyet aláírok - könnyebben viselem a sajátomtól a pofont, mint idegentől a megalázást.

Amikor annak idején a szomszédom külföldre ment mint Tékozló fiú - kint is csak moslékot evett. A tömbház előtt babáztunk, amikor kora reggel hazaérkezett több havi távollétet követően. Térdre borult a grupp előtt, felvett egy marék földet és megette.

Majd sáros szájjal a legigazabbat mondta, amit valaha hallottam - inkább itthon szegény, mint kint bozgor.

Inkább az enyémmel a megszokottba, mint a másikkal fennhangon a bozótba.

Szép kicsi Anna lányom ma tíz éves.

Ahogy én magam is anyaként sikeresen beléptem az önfeladás mesterségének jubileumi gyakorlatába.

Valami hihetetlen volt ez az eltelt tíz év. Rettegésektől az extázisig, de minden perce aranyat ért.

Soha nem készültem anyának lenni.

Míg minden normális lány az esküvői ruháját tervezgette én soha nem akartam férjet, gyereket. Tudtam, hogy nehéz ember vagyok - összeférhetetlen, makacs, önfejű és megszállott. Nem családalapításra való. Anyaságra meg semmiképp. Mielőtt anya lettem volna - csak a tanulmányaimnak és Istennek éltem - akkor azt hittem teljes életet...

Már a szülés maga a poklok pokla volt. A maga majdnem két teljes napos vajúdásával, a fájdalmakkal, a félelmekkel és bizonytalanságokkal. Hogy rejtegetni kellett, hogy bujkálni kellett és az örömömet félelem és jövőtlenség árnyékolta be.

De az első találkozás mindent kárpótolt. Az a maréknyi semmi kis ember - ahogy rámnézett és szólt - ettől arrafele már érte is felelek... Egyszerre voltam vidám és kétségbeesett.

A gyermeknevelésnek akárcsak az életnek hullámhegyei és völgyei vannak.

Amikor azt hiszed, hogy állsz - elesel.

Nevelt és formált az anyaság.

Megtanított elfogadni, szeretni, megismerni önmagam és bátor lenni ahhoz, hogy szembenézzek a másikkal és a valósággal.

Minden nap ajándék.

Mint minden anyának nekem is félelmem az elvesztés.

Birtokolni szeretnék sokszor az egészséges szeretet helyett.

Most például elmondani azt - hogy mennyi önfeláldozást jelentett ez a tíz év. De ha őszinte vagyok elsősorban magamhoz - akkor ajándék volt minden egyes perce. Lecke és tanítás.

A gyermek nélküli élet számomra csont-torony volt. Nem engedett volna kiteljesedni. Azzá lenni, amivé lennem kell.

Hiszem, hogy akkor és ott tíz évvel és kilenc hónappal ezelőtt Isten rámnézett és tudta, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy önmagam legyek.

Akkor körülnézett és meglátta a megszületni akaró Anna lelkét.

Odament és bemutatott. Éppen alhattam a Transfogaras egyik tűkanyarában felhúzott huzatos sátramban. Körülöttünk a páratlan szépségű El Pusztaság és néhány bárgyú bárány kutatott a zamatos táplálék után. Anna rámmosolygott. Ajándék volt ez a pillanat és egetrengető ez a találkozás.

Másnap már ott lapult a méhemben. Jó mélyen és nagyobb valóságban, mint eddig bármi bármikor.

Léte valóságával és növekedésével egyidőben csökkent bennem a pökhendiség és önzőség.

Felismertem, hogy magamon kívül is van világ.

Anna makacsul mindent megmutatott.

Istenről, világról, szeretetről, házaságról, életről és valóságról.

Most tíz év után más dolgokat mutat. Erőt, bátorságot, őszinteséget, emberséget, férfiak erejét birtokló nőiességet, bölcsességet és a korong mindenekfeletti szeretét.

Mint szirmait a virág lassan de biztosan fejti le magáról görcsösen ölelő karjaimat.

Saját álmokkal, vágyakkal és élettel.

Ez már egy újabb dimenzió.

Egy következő tíz év - aminek a vége már csak róla szól.

Ahol én csak társ lehetek és bizalmas. De vezető már semmiképp.

Egyenlő felek, külön életút és azonos cél.

Isten áldja minden percét ennek az édespoklonak - amit úgy hívnak, hogy anyaság...

Isten áldja ezt az örök nőt - akinek léte ajándék és kegyelem.

Nem került be a romániai tornászválogatott az olimpiai játékokon megméretkező csapatok közé. Történelmet írtunk ezzel is. Ahogyan sok más sportág bukásával is az eltelt években. Mi az első lépés a megoldás irányában? Mindenki bűnbakot keres. Kit lehet okolni, kicsinálni, elítélni, leírni, kisemmizni. Most az első számú gyanúsított a az Ifjúsági és Sportminisztérium, hiszen az utóbbi évek során a sportklubok között kiosztott pénzösszeg egyre csökkent. 

Miközben meg mindannyian tudjuk, régebben sem volt jobb. Pénz volt, de a lehetőségek korlátoltak voltak. Az akkor sportolók hozzáállása azonban össze sem hasonlítható a mai - gyermekeiket sportolni adó szülők hozzáállásával. És ahogyan a szülő, a család bírálja el a sportágat, a körülményeket, amelyeket biztosítanak, az edzőt és a csapattársakat - a gyermek is ahhoz hasonló módon fogja tenni. Azokból lett kiváló, magas teljesítményt mutató élsportoló, akik nem ide-oda csapongtak, hanem egy életen át dolgoztak annak érdekében, hogy az élvonalban lehessenek. A sport és az egészséges életmód mindennél fontosabb - de a mai trend, mely szerint néhány hónap erejéig elvagyunk itt, aztán ahogy a gyerek elkezdene fejlődni, betörni - elmegyünk egy kicsit oda is, aztán amoda, mert a barátja oda jár - nem vezet sehova. Azaz igen - egy egészséges életmódhoz mindenképp, hiszen a gyerek megtanul, jártasságra tesz szert egy sor sportág keretén belül - de a teljestmény, az élvonalba kerülés, ennek a csapongásnak köszönhetően elmarad. Mert minél korábban, minél nagyobb elkötelezetséggel kezd hozzá valamihez az ember, annál nagyobb a siker esélye.

Én nem a pénzhiányt okolom elsősorban.

Itt vannak mindjárt élő példaként a vásárhelyi hokisok.

Körülmény - nulla.

A pálya ott áll egy évtizede félkész állapotában, a Minisztérium szarik rá magasról, miközben vidáman utalja a pénzt olyan sportlétesítmények bejezésére, amiket el sem kezdtek. Nem lenne logikusabb befejezni és elkezdeni használni azt ami már megvan, mint félkészen hagyni, pusztulásra ítélni sikernek indított porjekteket, amikbe nehéz eurómilliókat vertek bele?

Ennek ellenére - a vásárhelyi hoki lélegzik.

Versenytől versenyig. Amiken nem is születnek rossz eredmények - sőt, mi több, kivállóak. Utóbbin például négy meccsből három abszoludt győzelemmel, és nem akármilyen csapatokkal. Az élvonal csapataival - ahol pálya és körülmények vannak a sportág végzésére.

A vásárhelyi gyerekek pedig 5-8-an, szemben a 20-30 fős csapatokkal küzdenek a végtelenségig. Mert szeretik amit csinálnak.

Nincs szponzor, nincs pénz - de van alázat. Sporttal szembeni megfelelő hozzáállás szülők és gyerekek részéről. Akik nem várják, hogy a pálya elkészüljön, hanem elejébe mennek és játszanak a semmi tetején is. Mert tudják, hogy a komoly munka előbb-utóbb meghozza a maga gyümölcsét.

Ugyhogy nem tudom, nem hiszem, hogy a pénz és eszközhiány lenne az oka annak, hogy Romániának ujabb négy évet kell várnia az Olimpiai Játékokba való bekerüléshez.

Az okokat ismételten nem magunkon kívül, hanem önmagunkban kell keresnünk.

Milyen hozzáállás tapasztalható a családban, a gyerekben, az iskolában - sport, tornaóra, egészséges életmód, elkötelezettség, hozzáállás, kemény munka, önfeláldozás terén?

Amikor egy kicsit szarabb, nehezebb, melósabb - szépen félreállunk?

Elmegyünk egy olyan helyre - ahol kevesebbet kell dolgozni, menni, vinni, fizetni, áldozni?

Mert ha igen - akkor nem a Minisztérium az első számú gyanusított. Hanem a társadalom. Én és te.

Minden élsportoló története azzal kezdődik, hogy a szülei utolsó nadrágja is ráment arra, hogy ő fejlődhessen és valakivé legyen.

Idő és pénz. Ezek a hozzávalói a gyerek sikerének. És nem egy évig kell ezt gyúrni, gyömöszölni - hanem egészen addig, ameddig szükséges. Amíg rá nem jön arra segítséggel vagy önmagától, hogy soha nem fogja tudni feltornázni magát az élvonalba és kár folytatnia, illene valami más után néznie, ahol tökéletesebben kibontakozhat - vagy felnőttkoráig, amíg elkezd egy kevés pénzt is keresni azzal, amire eddig csak fizetett.

Hogy mi ebből a szülő nyeressége?

Egy fegyelmezett, kontrollt tartani tudó, egészséges, kiegyensúlyozott, kudarcot és győzelmet megélni tudó gyerek, aki soha nem unatkozik, és unalmában nem kezd el marhaságokkal foglalkozni. Védett környezetben éli meg azokat a kríziseket, amit más fiatal egyedül, magára utalva szenved el.

Nekem ez elég.

De ezt mindenki maga dönti el!

Fontos azonban mindegyre mérlegre tenni a dolgot. Közös mérlegre - amelyben éppen olyan fontos, hogy a gyerek hogyan éli meg, én végig tudom-e csinálni, a család megbírja-e és van-e értelme ennek a hajtásnak mindannyiunk számára, közösen. Amennyiben nem - a gyereket nem teszi boldoggá, a szülő érzi úgy, hogy darabokra hull, a család látja kárát - akkor azonnal másfele kell nézni. Ugyanis élsportolónak is születni kell. Nem mindenhol vannak meg hozzá a megfelelő körülmények - és itt, ezekben a legfontosabb döntésekben a pénz csak másodlagos. Míg a Minisztériumtól várt - ha jön, ha nem - szinte utolsó adalék ebben a sikertörténetben.

Nagyon szeretek kimozdulni. Elmenni találkozni más házasságban élőkkel, amikor úgy gondolom, hogy az enyém egy fabatkát sem ér, meglátogatni más otthonát, amikor elégedetlenkedem a saját tereim miatt, játszótérre menni a más gyermekeinek társaságában, amikor úgy gondolom, hogy elcsesztem a nevelés alapjait, elutazni más falvakba, városokba - amikor úgy vélem, hogy az enyém elviselhetetlenné lett.

Mert azzal kell szembesülnöm, hogy a máséhoz képest az enyém mind tökéletes...

Hetek óta éget a fájdalma a városunkban forró összeférhetetlenségnek, amely napról-napra nőni, gyarapodni látszik. Itthonról gyakran menekülök annak a fantáziának a rabságába, hogy bezzeg Csíkszereda, Udvarhely, Gyergyó, Kézdivásárhely. Kolozsvár, Brassó - akármi... Aztán ha már ott vagyok, élő szemmel, félénken kitárt lélekkel élhetem, láthatom, tapasztalhatom, hogy nem (csak) velünk van baj. A nálunk uralkodó közhangulat uralja az egész világot.Sőt..., mi egy kicsit jobban vagyunk. Itt csak a román-magyar kérdés feszeget emberfeletti határokat - de ahol csak magyar van, hát az támad a magyarra. Mert a hangsúly nem az ok-okozaton van, hanem a támadáson. Az egymás puszta kézzel való kicsinálásán.

Amikor Annát szültem - a 42 órai intenzív vajúdás alatt igazán volt időm mindenféle ördögök és angyalok falra mázolására. Egész szülesemet egy lelkembe forrott, mai napig le nem üledepdő Bibliai idézet fonta át - az utolsó idők fenyegetése, mely szerint jaj annak, aki gyermeket szül...

Ma már beérett a gyümölcse.

Ugyanis mit mondhatnál a gyermeknek a világról?

Lassan mindenki mindenkit lenéz, gyülől, utál, eltipor, kicsinál. Ha életben akarsz maradni - tégy meg mindent azért, hogy az eltiport ne te légy.

Ha menő, elfogadott, népszerű akarsz lenni - minimum bugyira vetkőzz, mert az a trendi. A saját, természetes adottságaidat felejtsd el - minél több a tetetett, rakatott, varratott, műanyag és szilikon rajtad, annál jobb. Amennyiben semmi - le se vetkőzz - ki a fasz kiváncsi már egy hús vér nőre?

Miután hazajöttem a Jazzből - sokáig nem jött álom a szememre. Úgy éreztem, hogy szétvet a be nem építhető információözön, amivel az agyam és testem egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

Levetköztem meztelenre és leültem a kád szélére.

A meztelenség rengeteg bajra gyógyír. Legalább mint a pálinka, csak itt még az agy is megmarad eszközként.

Azon gondolkodtam, hogy ennyi. Nincs hova menekülni. A világ másik fele sem ígér semmi jót. Maradtam én és a csoré seggem. Két gyermekkel, akiknek megmaradása azon döntéssorozatnak lesz a következménye, amit innentől kezdve tudatosan hozni fogok, addig a pontig, amíg már nem igénylik fogni a kezem.

Ők már Szodomában élnek. Ott ahol nem szégyen leteperni a két angyalt - mert senkit sem érdekel, hogy csak átutazóban vannak.

Mindenki önmagáért felelős!

Emberileg, családilag, politikailag, társadalmilag, nemzetiség szempontjából, egyénileg.

A közösbe csak akkor tudok betenni, ha az egyénit megdolgoztam.

Attól lesz kevesebb kurva, ha én és a lányom - az én mintámat követve felismeri, hogy nem kell eladnia magát a boldogság fejében.

Akkor lesz kevesebb erőszaktevő ha én és a lányom - az én mintámat követve felismeri, hogy nem csak akkor maradsz hatalmon, ha nem téged, hanem te baszod át őket.

Aki nem harcol, azt nem lehet legyőzni.

Aki magáért harcol - azt követni kell.

Mert példája tömegeket vonz.

És a világot nem a szavak, hanem a tettek tudják egyedül megmenteni.

Nem a te vagy az ők tetteik - hanem az enyém. Aközös attól működik, ha benne van mindenki egyénileg megmunkált része. Márpedig az egész több, mint a részek megmunkált összege...

Hiszek a zsák a foltját történetben.

Az Úristen látta kezdettől fogva, hogy itt vagyok én. Nincs bennem semmilyen gyakorlatiasság - képtelen vagyok a felelősség teljes felnőtt élethez tartozó dolgok prioritássá avanzsálására - ezért egy időre holding-ba tett.

Aztán látta az uramat. Akkor persze nem az volt, de az Úristen már látta akkor a mostot. Mivel az uram ezekben a dolgokban lelte örömét - esszekevert minket egy városba, mint a lekvárt a vénasszony. Ugye, mert van szabad akarat. S közben hátradölt és nevetett. Mert én, mint minden normális Nő - eljátszottam a felelősségteljes leendő arát, aki érdeklődő, széleslátókörű, talpraesett és jólnevelt. Míg ő, a maga csavarintos módján eladta nekem azokat a protékákot, amihez semmi köze.

Negyedik éve voltunk együtt, amikor egy alapos vita után felismertem - hogy eljött az ideje a színeváltoztatásnak. Valljuk be - én gyűlölök vásárolni, számlákat fizetni, osztani, dátumokat megjegyezni, míg te magasról szarod le azt a spiritualitást, ami engem életben tart. Én folyton a lélek lélek - ő meg a miből élek...

Ahogy mondtam, zsák a foltját.

Na de térjünk vissza a piacra, mert oda akarok eljutni.

Mivel nem szeretek vásárolni - sőt, mi több rühellek - ritkán járok piacra is. Ha vendégek jelentkeznek be, jóval előbb - és időm, kedvem, hangulatom van alaposan felkészülni - eldönthetem egy adott ponton, hogy a kiadós vacsora mögé asztalra varázsolok egy fantasztikus almáspitét. Kimegyek a piacra almáért. A tervezés rendben volt, a kivitelezés azonban buktatókat rejt. Utolsó percben a piacon, nem lesz szép alma. Olyan, amiből a pitémet álmodtam meg. Lesz nyüves, lesz barna foltos, lesz kesernyés és lesz olyan amelyikről biztosra tudom, látom, hogy kivülről hiába szép, belül rohad meg.

Nekem azonban választanom kell.

Mert ugye ott vár a pite.

Almást meg csak almásból lehet.

Nos - a kialakult helyzethez a következő képpen állhatok hozzá:

1. leszarom, szilvást sütök - avagy elegem volt, veszem a lakást a hátamra és itthagyom ezt a kurva várost, mint bárki más

2. veszek a szarból - tudom, hogy szar, de az almás pite csak almából készülhet. igyekszem kiválasztani azt amelyikről úgy gondolom kevésbé szar, hogy aztán otthon azzal egyem magam, hogy választhattam volna simán a másikat, ennél biztosan jobb lett volna

3. hazamehetek idegesen, alma nélkül, skandálva, hogy ebbe a kurva városba már egy normális almát sem lehet kapni - bezzeg máshol...

4. eleve ki sem megyek a piacra

5. eleve ki sem megyek a piacra - miközben egész héten, egész vendégfogadás ideje alatt és után másról sem beszélek, mint a pitéről

Voltam a piacon.

Az alma szar!

Van kukacos. 

Van kesernyés.

Van barna foltos.

És van olyan amelyik jól néz ki, de a belseje rohad.

A kérdés mi?

Kell almás pite vagy nem?

Ugyanis hiába pofázom előtte, közben és utána pitesütési tehetségemről - ha majd ott lesz az ideje és képtelen leszek sütőbe rakni az összeállított alapanyagot.

Magyarán _ egyéb sem folyik a csapból, mint a közeledő választások vélt, valós, várt erdménye.

Az utóbbi évek fényében engem már csak egyetlen hozzátevő érdekel:

hányan mennek el szavazni?

Hányan élnek azzal az alkotmányos jogukkal - hogy beleszóljanak a pite következő négy évébe?

A szilvák karatéznak - az almák fénylenek, a kofák verik a port - most már csak az érdekel és mindenekfelett, hogy a vendégekre váró lakosság hány százélka gondolja majd úgy, hogy döntenie kell. Nem lehet! ... - hanem muszáj.

Negyedik generációs Marosvásárhelyi vagyok. Mindigis sajnáltam, hogy nagyszüleim nem valahol vidéken élnek, mert míg az osztálytársak minden nyár végén arról számoltak be, hogy ellett a tehen és mennyi kukoricát, almát, szőlőt, szilvát szedtek - nekem városi kalandjaim voltak. Nem voltak kevesebbek, csak nagyon mások. Sokáig azt sem tudtam, hogy egészen pontosan honnan is szedik a pityókát és szárnyas baromfit is inkább könyvekben láttam. De tudtam úszni versenyzőt meghazudtoló módon, hiszen nagymamám a Május 1 mellett lakott. Hol is tölthettem volna nagyobb biztonságban a nyaraim nagy részét, mint a strandon. Maminak csak ki kellett állnia az erkélyre és azonnal tudtam kész az ebéd, indulhatok. Hogy ezt követően az utolsó 14-es járatig folytathassuk a fogózást.

Emlékszem a forradalom idejére - amikor összeomlott bennem egy világ. A nálam néhány évvel nagyobbak, akiket ismertem, szerettem éppen katonai szolgálatukat töltötték és azt beszélték róluk, hogy parancsra lőniük kell. A civilek közé, a rokonaikra, netán apjukra, testvéreikre, szomszédaikra.

Elevenen él bennem a márciusi könyves felvonulás is. A negyedben nem maradt senki. Mindenki felvette a legszebb ünneplőjét és elment büszkén felvállalni a magyarságát. A pillanatra is emlékszem amikor megtudtam, hogy családom ottragadt kölcsönösen gyilkolni egymást a románokkal. Akkor - szüleink mintáját követve mi magunk is harcolni kezdtünk a románokkal szemben. Ütöttük, vertük egymást és a kialakuló szerelmeket csírájában fojtottuk el lekörözve Rómeót és Júliát akik ezen a héjon elcsúsztak.

Aztán emlékszem arra is - hogy onnantól kezdve évtizedekig előítéleteket támasztottam a románokkal szemben. Színesebbnél színesebb jelzőkkel illettem őket - ahogyan ők maguk is engem. Annyira erős falat húztunk magunk közé gyűlöletből, amit nem lehetett egyik napról a másikra lerombolni.

Már anya és szakember voltam, amikor még mindig ez munkálkodott bennem. A színtiszta gyűlölet, amely december 1-én hágott a csúcspontjára.

Néhány éve azonban történt valami. Nem Pálfordulat, nem valamire adott reakció, hanem valami fokozatos megvilágosodás jelleggel bíró folyamat. Egyszer csak olyan Tarzan-Jane-es stílusban: én ember, ő ember, mi ember ... akkor lennie kell valami megoldásnak is módon ütötte fel fejét az életemben.

És szintén nem - egyszer csak elkezdtek megjelenni értékesebbnél értékesebb románok körülöttem - hanem lehullott a szemeimről a lepel. Tisztelni kezdtem a mellettem élő másik ajkút is - ha jó apa, jó férj, jó ember, jó szakembernek bizonyult. Kezdett nem számítani, hogy román vagy magyar - hanem az, hogy ember és ha igen - milyen is.

Ez szavazataim esetében soha nem így történt. Mindigis fontos maradt a magyarság képviselete. Mindenekfelett. Egészen az idei évig, amikor készen állok szintet lépni. A polgármesteri székre illetve a tanácsosi helyekre aspiráns jelentkezőket emberség, szakmaiság mérlegen fogom lemérni. Emberségből, karakánságból, becsületből, egymás tiszteletbentartásából a jelöltek zöme átlagon alúl indít. Mert az olyan vezetőre, aki az általa eltiport másik fején akar egy újabb lépcsőfokot lépni - képtelen vagyok meghajtani a fejem. Ami a szakmaiságot illeti - engem nem győz meg a kirakat. Hogy kinek a neve alatt milyen vélt vagy valós teljesítmények és eredmények vannak felsorolva. A tervektől sem esem hanyatt. Tervezni lehet. Itt az eltelt évek gyakorlata és tapasztalata fog nyomni a latba. Mi történt, hol voltál, mit tettél, kivel tetted. És higgyétek el, lesznek itt még óriási meglepetések. Nem minden arany ami fénylik...

Bosszantani az bosszant - hogy egy szar kis város egy maréknyi lakosa hogy képes ennyire megosztódni? Ismerjük egymást, egymás felmenőit, iskoláit, barátait, barátai feleségeit és férjeit, gyermekeit, kedvenc helyeit évtizedek óta. A mi városunk ez a hely. Mégis annyi gyűlölet, ellenérzés kumulálódott fel bennünk, hogy szét fogjuk rombolni ezt. És nem csak a várost, hanem egymást is. Már az sem törvény, ami eddig lámpásként világított - a nemzetiség. Teljes az anarchia. Barát a barátot, családtag a családtagot - egyesével hajigálunk mindent a máglyára - semmi sem szent. Beszélgetéseinket, telefonos közlendőnket, a körülöttünk élőket kételkedve felülbíráljuk, mert nem lehet tudni ki ellenség, ki barát.

És én nem hiszem, hogy ez a gyűlöleten alapuló közhangulat a választásokat követően megváltozik. Csak még jobban leülepszik. Betör az otthonainkba, munkahelyünkre, ágyainkba, asztalaink mellé. És így épülni és építeni nem fogunk. Mindig lesz egy olyan párt - aki ellene lesz - ennek, annak, mindennek, bárminek - csak kifejezhesse mélységes felháborodását és tiltakozását. Hogy miért is?... Miért ne?

Kedves Fiatalok,

egy levéllel szeretnék hozzátok fordulni, abban a reményben, hogy minél többetekhez eljussak általa. Magamról csak annyit, hogy közel a negyvenhez - van családom, gyermekeim, mosógépem, megtanultam kezelni a konfliktusaimat, anélkül, hogy elveimet eltiporjam tudok kompromisszumot kötni és igyekszem periódusonként felülbírálni életemet saját álmaim megvalósításának skáláján.

Hiszek és bízom bennetek.

Tudom, sőt mi több tisztában vagyok azzal, hogy nem azok vagytok, akiknek sokan gondolnak. Tudjátok én fogyatékkal élőkkel, hátrányos helyzetűekkel és idősebbekkel is foglalkozom. A köztudatban az él - előítélet formájában, hogy ti erre a rétegre egyáltalán nem figyeltek. Nem vagytok szociálisan érzékenyek - hiszen élő példa, bandákba verődve nem adjátok meg a kijáró tiszteletet a járműveken az idősebb generációnak, nem vagytok segítőkészek és kommunikatívak. Miközben én meg azt látom, tudom és vallom, hogy pont az ellenkezője történik. Nagyon is érzékenyek vagytok szociálisan, rengeteget tesztek ezekért a veszélyeztetett helyzetben lévő csoportokért és nyitottak vagytok mindenre és mindenkire magatok körül - akiről érzitek a tiszta szívű, őszinte közeledést.

A tegnap éjjel - valami tíz év kihagyást követően kimentem az éjszakába.

Képzeljetek el egy kivénült negyvenes spinét, ahogy a Jazzben forgatja a szemeit... - nos ez én voltam. Mert amit ott láttam, afelett azóta sem tudok napirendre térni.

Többen közületek panaszkodnak arra, hogy nem találják a megfelelő párt, akit bizalmukba avathatnak, aki nem él vissza a bizalommal, amelyet számára előlegeztek, képes szeretni, tisztelni, becsülni, kitartani mellettetek.

Sokáig azt hittem valóban a felhozatallal van baj. Míg a tegnap este felpislákolt bennem a megértés fénye. Ugyanis Szodoma és Gomora kutyafasza volt amellett, amit kint láttam - és higgyetek nekem, nem maradtam sokat.

Lányokat láttam rétegekeben kisminkelve, hogy nem lehetett tudni valójában hol is kezdődhet el a tulajdonképpeni emberi arcuk.

Fiatal és szép, hamvas és üde testeket láttam bugyiban és szoros, rövid topban - ahogy én egy kiadós éjszaka reményében a férjemmel hálni járok jobb napokon.

Meleg fiúk csoportján táthattam el a számat, akik egymás biztjában valósággal kérkedtek másságukkal - kesztyűt dobálva a potenciális ellenség pofájába. Kigyúrt, majomra emlékeztető, üres tekintetű férfiakkal találkoztam, akik szintén csoportba verődve árulták magukat - arcukon _egy éjszakás kalandra keresek akármilyen nőt_ felírattal, akikről azt hallottam biztos forrásból, hogy párkapcsolataikat megunt és helyrehozni nem képes férfiak, akik így keresik a fájdalmak csillapítását időről-időre átverve téged és önmagukat.

Elvált, vagy válófélben lévő zavart tekintetű, hozzám hasonló életkorú nőket láttam, akiket otthon várt zavart gyermekük, míg ők arra próbáltak igazolást keresni, hogy még mindig képesek eladni magukat akármikor, akárhol.

A táncparkettről csak annyit, hogy maga volt a pokol. Kellemetlen testszagok egyvelege párolgott a zárt térben. Az intim szférám megszűnt létezni. Hol előlről, hol oldalról és szemből, hol mindenhonnan egyidőben értek hozzám meztelen testrészek, amit végtelenül visszataszítónak találtam. Hiszen nem frottőrködni, hanem csak táncolni szerettem volna.

Egy adott pontban egy fiatal pár úgy döntött - a ledöntött alkohol, az elszívott drog vagy a zene hatására, hogy akkor és ott carpe diembe csap át. Nem túlzok, amikor azt mondom, még életemben nem keféltek a hátamon, de a tegnap ha szerettem volna, kis híján megtörténik.

A zene pocsék volt, üres és harsány. Ti nem szoktatok beszélgetni? Úgy értem - soha? Nem messen és telefonon, hanem személyesen? Vagy tánc közben? Mert annál szebb, felemelőbb és jobb nincs. Attól buli a buli. A nevetéstől, a közös poénoktól, a tánc közbeni eszmecseréktől, a közös énekléstől - amit ez a hangerő csírájában folyt meg.

Sajnállak benneteket. És sajnálom a szüleiteket.

Tudjátok én hiszek a bulis időszak célszerűségében.

De ez, amit ti hétvégéről hétvégére éltek meg - minden, csak nem buli.

Ez egy kibaszott piac. Amin ti csak egy szar kínai termék vagytok. Amit elkapkodnak - hiszen olcsó, használnak, majd félrehajítanak.

Ti pedig sokkal többek vagytok ennél!

Testetek a tökély - akkor is ha vékony, vastag, kerek, szögletes, formás, húsos, csontos - bármilyen.

Lelketek egyedülálló, értékes és csodás.

Elmétek páratlan, felfedezésre váró terület.

Valótok ajándék.

Kérlek hát benneteket, viselkedjetek is ekként.

Ne adjátok el magatokat megaláztatásért cserében.

Vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak.

És az idő - nos az idő nem gyógyít sebeket.

A heg megmarad - lesznek napok, amikor véresre vakarja egy ártatlan érintés - melynek stigmáját és fájdalmát magatokon viselitek az idők végezetéig.

Amikor csoportvezetőként - legyen szó bármilyen csoportmunkáról - a csoport összetételén dolgozunk mindig fontos szempont a Nők és Férfiak egyenlő arányban való részvétele. Mert egyik jelenléte sem teremti meg a megfelelő energiákat a másik jelenléte nélkül. A világon minden a jin-jang meglétén alapszik. Mindenben van pozitívum és negatívum, jó és rossz, fekete és fehér, nőies és férfias. A cél az egyensúly megtalálása és természetesen a jó, a világos dominanciája. A dominánsan nőkből álló csoportban, vagy ne adj Isten csak nőkből álló csoportban egy adott szintet követően elhatalmasodnak az érzelmek. Hajlamosak negatívabban látni, előrelátni dolgokat és aggodalmaskodni - ami közösség esetében a hatványozottságára nő. Ezzel szemben a csak férfiakból álló csoportban hangsúlyozódik a dominancia harcok eredményeképpen a düh, harag, éles viták, mindennek a túlracionalizálása, a mindenre való globálisan tekintés, a részletek finomságának és fontosságának mellőzése. 

Volt olyan csoportmunkám, amelyben nők voltak többségben. Egyetlen férfi képviseltette magát. Egyik alkalomról igazoltan hiányzott - s ahogy azt már említettem - a hölgyek esetében megjelent az érzelmi túlfűtöttség és magas szintű aggodalmaskodás. Amikor az azt követő alkalommal igyekeztünk a kialakult helyzetre megoldásokat keresni - a férfi egyetlen kérdéssel állt elő: mi is tulajdonképpen a probléma? mert nem értem...

Ezt jelenti számomra az apai jelenlét a családban, amely egy olyan fokú egyensúlyt képes biztosítani, ami hiányában aligha pótolható. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az egyszülős családmodellek nem működnek megfelelő módon - hanem éppen ezt akarom kihangsúlyozni - amennyiben megfelelő egyensúly van a gyermekeit egyedül nevelő, teljesen mindegy, hogy milyen nemű szülőben - a dolog teljesen működőképes.

Karinthy így fogalmazott: annyira vagyok nő, amennyire férfi az, aki belép a terembe...

És akkor ne kerülgessük a forró kását térjünk szépen a lényegre: a vásárhelyi aktuálpolitika egyik legérdekesebb történésére. Az RMDSZ néhány politikusa szerint a nők szerepe kiemelten fontos a politikában - de, csak másodhegedűsként - azaz a Férfi mögött. Akit adottságainak köszönhetően köteles támogatni, bíztatni, bátorítani, tanítgatni és csíszolgatni de csak és kizárólag női módszerekkel, amik lucsognak a rafinériában.

A Nőszövetség - amely hatalmas tömegeket, a szövetség politikájától megcsemerlett családokat és közösségeket mozgatott meg - célja a mindenkori nő hivatása: a Férfiak szolgálata. Ha hivatását beteljesítette, álljon félre szaporán, hogy  Férfi el tudja végezni azokat a nagyon fontos dolgokat, amelyekre egy nő soha nem lenne képes: jelen esetben ugyebár a politizálás, vezetés.

A férjem egy modern felfogású, áldott jó ember, aki a papságot az üzleti élet komoly kihívásaival cserélte fel. Hogy mennyire van az ő felfogása szerint az üzelti szféra a szociális szférától fényévekben mérve... - nos az leírhatatlan. Amit minden nap megélünk az, hogy az én munkám másodlagos, kevesebbet ér, kevésbé fontos, keveset nyom a latba és ha pénzben, e világi értékben mérjük - nevetséges. Olyan szinten szoktam hozzá ehhez a negatív diszkriminációhoz, hogy ha valaki az általam végzett munka társadalmi fontosságáról és szerepéről beszél - szemberöhögöm.

Száz év nem volt elegendő, hogy megtaláljuk társadalmilag is a megfelelő egyensúlyt. De ehhez nem a társadalmat kell okolnunk, hanem elsősorban önmagunkat. Bennem megvan-e a megfelelő egyensúly? Hiszen Ghandi óta semmi sem változott - ha változást akarsz, légy a változás te magad! Te készen állsz-e a változásra? Hiszel és bízol-e a Nőkben, az egyenlő esélyek megteremtésében? És ennek nem szabad egy újabb egyensúlyvesztésbe átmennie. Mert a merevség félelmet is takarhat az egyre nagyobb teret vívó valósággal szemben - hiszen ahova egyszer a Nő beteszi a lábát, akár a farkas, előbb-utóbb egyeduralomra tör. Egyre több a felső és középvezető hölgy, az egyetemi tanárnők, az egyetemista lányok, az orvosnők és folytathatnám a sort. Amit minden esetben elmondanak a Női vezetőkről és a politikai szintér egyik legfontosabb komponense - az a hatékony kommunikáció.

Van azonban egy nagyon fontos buktatója a feminizmusnak: az elférfiasodás. És éppen ez az, amire vigyáznunk kell - mert Nőiességünkben vagyunk értékesek és nélkülözhetetlenek. Nem elférfiasodott nőként a férfiak világában, hanem olyan családját, gyermekeit, karrirjét ápoló és egyensúlyban tartó hölgyként, akire közössége felnéz, akiben megbízik és akivel azonosulni is képes.

Készen állunk-e ennek a befogadására?

Készen állunk-e ennek a bizonyítására?

Mert az azért még mindig elmondható - hogy a politikai színtéren hölgyekben nincsen túlzottan nagy tolongás...

Talán ha majd lesz kereslet, a kínálat sem késlekedik.

De még a keresleten és annak valódi szükségletté való avanzsálásán csíszolnunk kell!

Évek óta keresem a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Ha buddhista lennék azt mondanám talán nem is ebből az életemből hoztam magammal ezeket a kérdéseket, hanem mindig is bennem voltam. Hiszen nem személyes kis kérdések, hanem a minden embert feszegető témákról van szó: szenvedés értelme, élet értelme, egyensúly-egyensúly vesztés, boldogság, boldogtalanság, kapcsolatok, magammal való kapcsolat, fájdalom és kezelése, a mában való élés, a pillanat megszentelése.

Soha nem értettem, hogy mi miért történt az életemben úgy, ahogy megtörtént. Csak azt tudtam mindennél fényesebben és világosabban - hogy ennek így kellett lennie. Rosszakkal, jókkal egyaránt. Arra emlékszem, hogy nem lehettem több, mint 18, amikor egy állomás kövén heverve vártuk a vonatot, amely több nap tivornyázás után végre hazahoz. Egy archaikus cigányasszony odalépett hozzánk, abban a reményben, hogy pénzt szed ki belőlünk - miközben meg mi ugyanazt reméltük tőle, ugyanis napok óta nem ettünk, csak ittunk. Mert ugye inni életbevágóan fontos, míg étel nélkül elvan az ember így vagy úgy. Megpróbált jósolgatni, tapogatózni, hogy kinél mennyi lehet - amikor véletlenül hozzám keveredett. Belenézett a tenyerembe - és fájdalmasan felkiáltott: naccsága, magának még pénzért sem mondanám meg azt a sok fájdalmat, amit itt látok... Már akkor biztos voltam benne - a nehezén simán túl vagyok, csak szerencsétlen esszekeverte a vonalakat.

Sokáig nem értettem a gyermekkori fájdalmak lényegét - kerestem bennük az értelmet, hogy könnyebb legyen eltenni őket - de nem volt bennük értelem.

Kerestem a házasságomban rejlő logoszt, de abban sem volt. Ok, hogy szeretet, meg kölcsönös tisztelet, meg reprodukció, meg társadalom, meg család, de ezen túl is lennie kell valaminek. Hogy éppen az a két ember találkozik és valamit meg kell teremtsenek, létre kell hozzanak - a gyermekeken és az együttélés nehézségein túl is. Mert hiszek a mögöttes értelemben.

És akkor ma amikor a legnagyobb utálattal töltöm gyaloglás közepette az értékes életemet - megszületik az állandó morfondírozásnak az eredménye.

Nem gondolkodhatom egyénben. Nem vagyok egyedül. Nem egyszercsaklettem - hanem a családom szerves része vagyok. Magamban hordozom a voltot, a vant és a leszt. Tehat ha problémán gondolokodom és annak megoldásán - csak így lehetséges eredményre jutnom.

Volt egy hatalmas egyensúlyfelborulás - amire a szüleim válása tett pontot. Talán ennek következtében is döntöttem el, hogy márpedig ami engem illet - amennyire tudom kerülni fogom a házasság intézményét. Istennek azonban teljesen más tervei voltak. Amiben én egy igen fontos alkotóelem vagyok: az egyensúly helyreállítása. 

Egyensúlyt soha nem könnyű helyrebillenteni. A kötéltáncos nehéz és alapos gyakorlással eltötlött órái jutnak eszembe. Akárcsak a hatalmas esések. De minden egyes kibillenéssel, eleséssel - közelebb kerül a középponthoz - ahol a valódi egyensúly rejlik.

Na ilyen a házasság is.

Dönthetek úgy, hogy nem születtem kötéltáncosnak, szarok bele - csinálja más.

És hátat fordítva lelépek - ezzel még nagyobb terhet akasztva gyermekeim nyakába, hátára - akik nem csak nagyszüleik, hanem szüleik bizonytalanságára is gyógyírt kell találjanak - ahogy dönthetek úgy is - hogy értelme van ennek a sok vesződésnek. Például az, hogy sikeresen vissza tudom állítani családom megbillent egyensúlyát - ezáltal levéve gyermekeim vállairól a teher egy részét.

Mert a két ember "véletlenszerű" találkozásának mindig értelme és célja van. Senki sem csak magért felelős - mindannyian a nagy egész része vagyunk.

A Beteljesülő

Első rész

Nem volt boldog gyermekkora. Már egészen zsenge korában tudatosult benne, hogy nem áll rosszabbul a szénája, mint másnak - de azért jól sem. Túl sok volt a lenyelt fájdalom. A másoktól kapott, nehezen cipelt, alig nyelhető fájdalom. Apja elment. Akkor valami elszakadt. Nem darabokra törtött, hanem mintha egy cafatot szaggattak volna le eleven húsából - de már akkor tudta, ebbe nem lehet belehalni. Belepusztulni igen, de ez még túl kevés a halálhoz.

Aztán a véget nem érő bántalmazások felkeltették benne lázzadót. Istent kereste, megtalálta vele együtt önmagát is. Azokat a helyeket egészen pontosan, ahol önmagát kellett keresnie. Először a Halállal kezdte. Helyesebben a Halál kezdte el ővele. Elvitt valami nagyon fontosat. Ezt akkoriban úgy hívta, hogy biztonság. Ezért is gondolta, jobb lesz ha utánamegy. Évekig hordozgatta táskájában a leegyeszerűbb öngyilkosághoz szükséges kellékeket. Ha egyedül volt, gondolatai mellett ezek voltak játszótársai. Verseket írt, rotta az útakat és idősek társaságában találta meg azt, amit a fiatalok még nem tudtak biztosítani. 

Míg - meg nem találta azokat az embereket, akik ugyanúgy keresgélték önmagukat. Némelyek már az életben, mások még a halálban. Végül - együtt keresgéltek.

Az állandó depresszió alábbhagyott - néha köszönt vissza, mintha arról akarta volna biztosítani, hogy immáron nem megy el örökre - sohasem.

Nem haragudott. Szeretett mélyen lenni. Önmagam belsejében ugyanis teljesen más színben látszott a világ. És neki nem a világgal, hanem önmagával volt baja.

Későre jött rá, hogy mindigis Istent kereste. Nem a felsőbb hatalmat - mennynek és földnek teremtőjét - hanem egyszerűen Istent. Istennek nem kellett bemutatkoznia. Vagyok Aki Vagyok... Ő benne volt. Egyértelműen, a Napnál is világosabban. Amikor ez kiderült - egyszerre több minden nyert értelmet, mint amire egész életében számíthatott.

Kételyei ritkán voltak - és ekkor sem a létezést, hanem önmagát kérdőjelezte meg. Mások hite nem bántotta. Az ővé egészen mélyről jött - ahonnan a források törnek fel.

Így lett természetesen megférő Istenhite, Istent átszövő léte akkor is amikor drogokhoz nyúlt, olyankor is amikor szabadon szeretett, ahogy azokban az időkben is, amikor minden nap le kellett innia magát, hogy épen átjusson élete ezen szakaszán.

Ezt az emberek nem értették. Így egy idő után már nem is magyarázta. Volt és kész. 

Aztán amikor már évek elteltével mindenkit megszeretett, minden drogot beszippantott, minden bulit végigtáncolt és minden szerelmet kiivott - valami megváltozott. 

Ugyanolyan nap volt mint a többi. Semmi sem utalt arra. hogy bekövetkezik a Pálfordulat. Utólag visszapörgetve tudta, nem egészen egy villámcsapás volt. Mintha mindigis benne lett volna - s egyszer csak beteljesedett.

A templomban ült amikor felismerte, hogy itthon van. Ő ide nem el akar járni, hanem ide haza akar jönni. Itt akar lakni. Immáron örökre.

Vallását a hely függvényében választotta. Annál a kútnál vert tanyát, ahol megszólította az Isten. Otthonosan berendezkedett. Tudta innentől kezdve már örökre itt marad. És igen - hosszú évek küzdelme után végre eljött a nyugalom. Csend lett. A külvilág eltompúlt, a bent szava mindennél erősebbé lett.

Amikor lelkének izomzatát szemlélte, valahol mélyen sejtette - ez csak egy lélegzetvételnyi pihenő lesz. Hogy emberi időben mennyi is - ezt nem tudhatta pontosan, de azt viszont már igen, hogy harcosként háboruznia kell. Nem hazavárnia a sérülteket, hanem kint lenni a csatatéren. 

Három emberi évébe tellett újra kifényezni fegyvereit és elindulni arra, ahol lihegve várta már az a harc, amelyet ma már mindannyian Élet néven ismerünk.

Amikor szellemi erőszakot követtek el rajtam egy prelátás kocsin, s megtudtam, hogy nem is ők, hanem én élvezem...

A prostitució mellett ritkán dönt az ember(lánya vagy fia). Szükségállapot hozza. Nem csak fizikai prostitucióról beszélhetünk. Van annak ugyanis lelki és szellemi válfaja egyaránt. És van az a fajta, amikor az ember pl háboruban - mintegy túllépve önmagán, valaminek az érdekében teszi, amit gyűjtőnéven túlélésnek nevezünk.

Számomra is van egy nagyon kedves csoport, akikért mindent megtennék. Miközben a testi kontaktust vagy hála kifejezésének bármilyen formáját távol tartom magamtól - addig lelkileg és szellemileg sokszor önmagam áruba bocsátásán kapom magam. Ilyenkor mindig megrettenek. Ugyanis, van hogy tudatosak ezek a döntések és van, hogy a helyzet hozza őket. Azonnal kell reagálni, lépni, cselekedni. És ezekben az esetekben, amelyek sokkal gyakoribban mint az előzőek - mindig a másik jóléte áll a saját magam elvesztése felett.

A múltkoriban azonban élesen mindennél fényesebben láttam az erőszak bekövetkezését, amely saját szellemi termékeim fölött lecsapni készült. Lehet, hogy elkerülhettem volna, de ebben a helyzetben is a becsület és a kiadott szó voltak az elsődleges értékek, amelyekről úgy éreztem, mindenáron be kell tartanom.

Első körben nem szólok senkinek. Még magam elől is elhallgatom. Csendben, lehajott fejjel, önmagamat teljesen feladva - hallgatni kezdem az első akordokat, hogy belevessem magam a táncba.

Nem azért szorongok, hogy mi lesz, ha kiderül, megtudják, elítélnek emiatt, megbélyegeznek - hanem az aggaszt, hogy már nem érzek magamban fájdalmat, hanem valami csendes tompaságot. Napokig lézengek. Egy-két hozzám közelálló embernek elsirom a bánatomat, törekedvén a saját magam hibáját ecsetelni. A másik fél csak azt tette, amit bárki más tenne hasonló helyzetben. Elvette azt, ami megtetszett.

Közben láthatóvá lesz az erőszak gyümölcse is. A Napnál is világosabban, hogy véletlenül se lehessen félreérteni - egy egész közösség előtt válik valóra szégyenteljes (elveimmel nem egyező) tettem, döntésem eredménye. Ismételten boncolgatni kezdem magamban a történteket. 

Voltam én.

Aztán ők.

Mivel több ízben kértem ezt meg azt - egyszer csak benyújtották a számlát.

Hiába szóltam, hogy szűz, azaz érintetlen vagyok - nem hatódtak meg.

Nem mondták, de mind tudtuk - ami jár, az jár...

Mi is történt valójában?

Felültem az autóra. Nem cabrio, csak egy madárszaros, poros prelátás-kocsi.

Nem zavarja őket a töretlen szépségem - tisztaságom, eleganciám - a hátamra fektetnek és beteljesítik, megpecsételik sorsomat. 

Eszembe jut az a jövő, amelyről álmodtam. A tisztaság, amely körülvett. Az érintetlenség szépsége - és hogy soha senkinek nem adtam el vagy át magam. Eddig... 

Semmi sem zavar. Krisztusi nyugalommal szemlélem életemet kint és bent.

És akkor megkapom én magam is a visszajelzést. Egyre többen hívnak, hogy olvasták, látták, megnézték és soha semmit nem élveztek még ennyire.

Meg vagyok szeppenve. Szinte sértődöttség van bennem. Korbácsolásra vártam - erre simogatnak.

Aztán megkapom én magam is az eredményt. Hanyat fekszem és gurulok a nevetéstől. Ezek azt hitték, hogy erőszakot tesznek rajtam, miközben meg én basztam át őket, anélkül, hogy szerettem volna. Visszafordíthatatlanul és örökre.

 Azt hiszem így válik prostivá az ember. S ha nem is azzá, de gazemberré mindenképp.

Rengeteg csalódáson túli felnőtt voltam már, amikor szeretett tanítónőm - Anna néni öngyilkos lett. Kiszökött az ablakon és kész - elment. Se szó, se beszéd. Annyira csalódott voltam és képtelen a megértésre, megbocsátásra, hogy el sem mentem a temetésére. Utána még évekig foglalkoztatott, hogy tanító létére, hogyan tehette ezt? Bármi mást, de ezt nem! Így nem. Mert aki gyermekekkel foglalkozik - ne adj Isten szülő (is), ilyent soha nem szabadna tennie - elsősorban a gyermekeivel, vagy azokkal a gyermekekkel, akiknek ő egy életidőn át felelőséggel tartozik. Mert hiába lettem én időközben felnőtt - az énem azon része, amellyel hozzákapcsolódtam - örök gyermek maradt. Az háborgott bennem, máig szünni nem akaró értetlenkedéssel.

A hétvégén bajnokságon jártunk. Mi felnőttek tisztában voltunk azzal, hogy kinek az emlékére szervezik a bajnokságot, a gyermekeknek azonban nem mondtuk el. Semmilyen ügyet nem csináltunk belőle, hogy ne kérdezzen rá. Minek hazudni? Ezzel szemben a félszavak, a ki nem mondott érzések, a fájdalom eljutott az ő lelkükig is. Bajnokságot követő második nap - na most már elég lesz a rizsából arckifejezéssel - elém álltak mindketten, hogy meséljem csak el szépen a dolgot ezzel a bácsival kapcsolatban, aki olyan fiatalon húnyt el.

Kósa Endre világklasszis jégkorongozó volt. Egész élete, munkássága, élet-állomásai követendő példaként állnak az ifjú jégkorongozók előtt - és természetesen, nem csak - míg életének utolsó pontja a meg értés homályába vész. Öngyilkos lesz. Megmagyarázhatatlan körülmények, utólagos találgatások és magyarázatok keresése közepette.

Utána marad a fájdalom pecsétjét örökké lelkén viselő családja, felesége, gyermekei és azok a gyerekek akiket ő tanított. Nem beszélve a megtört közösségről, kollegákról, csapattársakról, ismerősökről, barátokról, szomszédokról. Hiszen egy fiatal, életerős ember halála mindenkiben kérdőjeleket tesz fel. Mindenkinek szüksége van a magyarázatra - arra a cimkére, ami segít a megfelelő helyre pakolni a fájdalmas történést.

Haláláról természetesen egy szó sem esik.

Beszélnek ezzel szemben a követendő példáról - amit életén és munkásságán át a gyermekek elé helyezett, a tiszta jégkorongról, amelyért mindent megtett és az eredményeiről.

Fájdalmas, sebeket szaggató nap.

Melyet elfedni látszik a fantasztikus szervezés, a gondoskodás, a magyarokra jellemző vendégszeretet, a meghitt, otthonos hangulat teremtése - amelyből mindannyian tanulhatunk.

A gyermekeknek nem jobb, hogy tudják az igazságot, de egy fokkal jobb a hazugságnál. Annyit tud, hogy legalább bennem bízhat. Én nem hazudok a szemébe és nem állítom olyan dolgokról, amit tudok, hogy nincsenek birtokomban a megfelelő információk róla. Ugyanis a Halállal nem felnőttként kell először szembesülni, szembenézni - hanem egészen zsenge kortól. Tudván, hogy bámennyire bizarr is - az Élet része.

NEM VAGYOK SENKI KURVÁJA, BÉRENCE, BARÁTJA VAGY BARÁTNŐJE, FIZETETT ÍRNOKA ÉS SZÓCSŐVE!

ÉN VAGYOK _ EZZEL ÉS ÍGY.

Dan Masca urat nem mától ismerem. Az eltelt évek során rengeteg bajba jutott embernek segített, amikor nem volt kihez fordulnom. Kicsi lyukakat tömött be, de pont olyankor, amikor élet-halál kérdése volt. Soha nem találkoztunk személyesen hosszú időn át - levelekben bonyolítottuk le azokat az ügyes-bajos dolgokat, amikkel megkerestem. Hol beteg gyermek kezelésére adott összeget, hol sportolót támogatott - aki hátrányos helyzetű családban élt, nagy tehetséggel megáldva, hol pedig olyan technikai eszközt bocsátott rendelkezésünkre gondolkodás nélkül, amit nem tudtunk volna megvásárolni vagy bérbe venni.

Futólag találkoztunk egy foundraising összejövetelen. Ahol nagyobb összeget ígért a résztvevőknek - majd egy összeszólalkozás eredményeként - anélkül, hogy magyarázatot adott volna tettére, visszalépett.

Aztán megkeresett ismét valaki - akivel egy félreértést követően szigorúan elbánt. Keménykezűen, nem ismerve bocsánatot. Az illető élete derékban törött össze. Namármost - hónapokkal utána összeszedte magát, megtalálta az útját és boldogan lépett tovább - de bennem maradt szálkaként a kétségbeesés, amivel akkor keresett meg, hogy letisztázza - hogyan tovább.

Megijedtem.

Aztán beindult hatalmas vehemenciával a POL kampány, amely úgy osztotta és ossza meg mai napig a magyarságot, amire szavakat nem találok.

Ez a politika. Ennyi.

Választások előtt állunk.

Értem én.

Mindenkinek joga van eldönteni és megfontoltan felvállalni, hogy ki mellé áll, kinek a neve mellé teszi le a voksát.

De ami engem illet - nekem ez egy kicsit sok(k).

Az Ujjal mutogatás, az állandó és örökös bűnbak-képzés, a minden és mindenki letolvajozása, a számonkérés, elszámoltatás - érvek meg nem hallgatása, megkövezés.

Középkori boszorkányégetés folyik.

A legtöbb vádlott nem is védekezik. Ugyan miért tenné. Okos ember ilyen esetben kicsire húzza össze magát és menti a menthetőt.

Itt van mindjárt Peti András.

Na aztán őt is elég rég ismerem ahhoz, hogy letegyem a nyakamat arra, hogy egy becsületes ember.

Mindenkinek vannak jó és rossz döntései.

Mascanak is lesznek - ha döntési helyzetbe kerül.

És jajj lesz annak, aki nem azt a táncot fogja járni, amilyen fütty szól.

POL- SZABAD EMBEREK PÁRTJA...

Ha így van én szabadon kijelentem, mindenféle párttól függetlenül, hogy minden egyes pártban ismerek nagyszerű és kimelkedő embereket.

Peti Andrást, akit tisztelek, szeretek, akire felnézek.

Chioreant - aki az eltelt évek során gondolkodás nélkül ugrott akárhányszor segíteni tudott a fogyatékkal élőkön, elesetteken, bajba jutottakon. Volt olyan is, hogy egyszerűen megkeresett tengernyi elfoglaltsága ellenére, hogy megkérdezze, hogy vagyunk - nincs-e szükségünk valamire...

Claudiu Maior - annyi rosszat hallottunk róla az utóbbi időben - főként a POL mozgolódásait követően.

Claudiu Maior  milliószor állt a fogyatékkal élők mellett. Időseket karolt fel, problémákat fontolt és oldott meg, soha semmire nem mondott nemet. Volt olyan, hogy nemzetembéli kijelentett - ez a probléma megoldhatatlan... Mire Claudiu Maior csak annyit mondott - se rezolva doamna - se rezolva... Es el is intezte.

Floreat nem tudom. Róla nem írok. Arról írok, amit tapasztaltam, megéltem.

Még egyszer:

a bűnbak-képzés, az ujjal mutogatás, a kicsinálás és megkövezés - a szabadságharc újraidézése - ma már nem vezet sehova. Engem nem győz meg!

Napokkal ezelőtt írtam arról, hogy mi az ami ezzel szemben meggyőzne. Idecsatolom:

Senki előtt nem titok - fulladozik Marosvásárhely.

A rendszerváltást követően megvoltak a megfelelő emberek - a legények a Gáton, akik mindent kockára téve, mélyen hittek a magyar közösség jövőjének harcában és Mindent, mondom Mindent megtettek annak érdekében, hogy csatáik mindegyike győztes kimenetelű legyen.

Ördöggel élsz, ördöggé válsz - ez a kijelentés nem csak a házasságra érvényes, hanem örökérvényű - és éppen így a politikai életre is könnyedén ráhúzható minden mélyebb magyarázat melléklete hián.

Ami Bukarestben történik, Bukarestben marad...

Mi sem tettünk volna másként - csak hozzájuk hasonló, vagy talán még alantasabb módon. Mert tanult, köztiszteletben álló, jó modorú, elvekkel felvértezett szakemberek voltak akik akkor harcba indultak.

Ma már sajnos nem csak ilyenek harcolnak, vagy vezetik a hadsereget az ellenséggel való összeütközésben. És emiatt is egyre több a bukta. Mert szerencsejátékosnak is születni kell. Akárki nem lesz azzá.

Míg az évekkel ezelőtti harcokat többgenerációs értelmiségiek, a városok krémjei vezették - ma már bárkiből lehet Frundagyörgy vagy Markóbéla.

Itt nem azon van a hangsúly, hogy mivé lettek - vagy nem lettek, hanem a neveltetésen, elveken, intelligencián, modoron, szabályok betartásán, keretekkel való bánásmódon és egyéb ehhez hasonló finomságokon.

Én csak annyit tudok, hogy minden területnek megvan a maga játszmája - amelyben vagy amely által megpróbálunk közösen (résztvevők) alakítgatni a szabályokon - elsősorban értelmezéssel, annak érdekében, hogy meglegyen a win-win szitu, azaz, hogy mindenki jóljárjon. 

És ebbe a kompromisszumhozási döntéshelyzetbe előbb utóbb mindenki belekerül - még az is, aki kizártnak tartja.

A rendszerváltás első tíz évét követően - az akkori bölcsek azt mondták - hagyni kell hatalmon a tapasztaltakat, akik eddig a vályú körül ólálkodtak. Egyrészt, mert tapasztalatra tettek szert, utakat törtek be, másrészt mert nem fognak annyit lopni, mint az újonnan jöttek, akiknek üres a zsebük és a hasuk.

Mert előbb utóbb mindenkinek enyves lesz a keze. S ha nem a keze, hát a lelke - mert a háborúban sem minden fehér meg fekete, nem beszélve arról, hogy háborúban és szerelemben mindent lehet. Árnyalatok vannak - amit annyiféle színűnek látunk, ahányféle szögből elemezzük.

Felajánlották nekem is, hogy vegyek részt népem megmentésének stratégiájában.

Már akkor tudtam, hogy nem vagyok egy frundagyörgy.

Mondtam - meglepődtek.

Ez ma már nem jelent senkinél gondot  állították.

Én azonban tudom, hogy vezetőnek születni kell. Hogy aztán jó vagy rossz vezető válik-e belőled, azt a döntéseid egymásutánisága fogja meghatározni.

Mert minden rossz vezetőnek voltak és lesznek jó döntései, ahogy minden jó vezetőnek lesznek olyan döntések a birtokában, amit nem ép ésszel, vagy tiszta lélekkel hozott meg.

Nem születtem vezetőnek. Ismerem a jó vezetői kvalitásokat.

És ilyent nem láttam azok között - csak elenyészően keveset - akik szerettek volna egyet kavarni a magyarság vagy flekkenfalva szarán.

A jó vezető ugyanis - erős, gerinces, követhető, vakmerő, bátor, okos, intelligens, megnyerő, karizmatikus, nyugodt, megnyugtató, széles látókörű, pontos, tájékozott, szimpatikus, tárgyalóképes, kiemelkedő.

Vannak-e ilyen vagy ehhez hasonló jelöltjeink?

Legyen az román vagy magyar? Mert ezen a szinten már nem etnikai szavazatokról beszélünk. Mert ez egy krízishelyzet.

Amíg nincsenek vagy nem születnek - úgy vagyunk járva, mint a zsidó nép. Csak reménykedünk benne, hogy születik majd egy Mózes, aki Áronnal az oldalán - kihozz bennünket a népünket kizsákmányoló Egyiptom földjéről - tíz csapás árán, vagy sem.