Amikor a hátam mögött a cigánnyal - elmeséltem, hogy nem vagyok fajgyűlülő, csak cigányt ne lássak a házam portáján

Nem is hiszem, hogy ne lenne közöttünk olyan, aki ne járta volna meg, hogy akkor beszélt, amikor hallgatnia kellett volna. Aztán vannak olyan emberek, akik külön mesterei ennek a kuszaságnak - csak akkor beszélnek és csak azt, amikor és amit egyáltalán meg sem kellene említeni.

Amikor iskolás voltam számtalanszor lebuktam a hátam mögött belépő tanáraim előtt, akiknek hibáiról és hiányosságairól éppen kiselőadást tartottam a tágra nyílt szemű hallgatóságnak. És soha nem tanultam a nyakra-főre elkövetett hibáimból. Újra és újra megismételtem azokat. Végül a tanulság az lett, hogy megtanultam kezelni a lehető legkínosabb helyzeteket is. Azt a pontot, amikor már minden veszve van, tudatában is vagyok - de azért emelt fővel szeretnék távozni, ha már ilyen szerencsétlenül jártam.

Annak ellenére, hogy az akkori iskolás önmagamnak majdnem háromszor annyi időse vagyok, ma sem lettem sokkal okosabb vagy bölcsebb.

Ma beszédbe elegyedem az egyik Nagymamával, aki véleményemet kéri, hogy mikortól engedhető a gyermek haza egyedül.Vitatjuk a szempontokat, miközben óhatatlanul is a cigányok problematikájáig jut kibogzási kísérletünk fonala.

Mondom - engem életemben annyit molesztáltak, hogy azt szavakba önteni nem tudom. Csapatostul, egyedül, kettesben - és noha halálosan rettegtem ennek a lehetséges következményeitől - soha nem jutottam oda, hogy szóljak is valakinek. Mindenkinek megvolt a maga baja a környezetemben és rájöttem, hogy a lehető legrettenetesebb helyzetekből is megmenekülök valahogyan. De azt a félelmet, amit én éltem át évekig, nem kívánom annak vagy azoknak akiket a legjobban szeretek - a gyermekeimnek.

Nem beszélve arról, amit környezetemben látok. Gyönyörű lányokról, akik elérik a kamaszkort és elkezdenek szebbnél szebb, csinosabbnál csinosabb cigányok társaságában forogni. Hogy megértem őket - az biztos, de hogy mennyire nem szeretném ugyanezt a gyermekemmel, azt elmondani nem tudom. Mert míg a fehér - román vagy magyar fiúk elég jelentős százaléka rettenetes fizikai állapotban van - csontsovány vagy betegesen el van hízva - addig ezek a fiatal cigányfiúk - szinte kivétel nélkül tökéletes kondícióban vannak. Kisportoltak, csinosak, sármosak, jól öltözöttek, divatos frizurákkal és saját egyéni stílussal hasítanak. Csakhogy, mivel a szülő sem látja - nem tudja megelőzni az elkerülhetetlent, a tragédiát, az egész életüket megpecsételő, visszafordíthatatlan valóságot. Hogy ha belekeverednek - kézről-kézre járnak. Isten ments annak a lánygyermeknek, aki prédájukká válik. Mert kultúrájuk van - de a lovagiasságot és becsületet, a nők iránti tiszteletet nem ismerik.

Mire befejezem a mondandómat - ami nem valótlan, de minden bizonnyal sértő - észreveszem a már jól ismert - ezt elbasztad pillantást megrökönyödött hallgatóságomon. Azonnal tudom, hogy cigány áll a hátam mögött.

A megszokott feszes tartással megfordulok, mélyen a szemébe nézek és megkérdezem:

- Most őszintén...igazam van, vagy nem?

A válasz már nem fontos. Kicsengetnek.

Csak abban bízom, hogy tudja elfogadom, ahogy eddig tettem. Mert mindig, minden helyzetben nyitottam úgy feléje, mint gyermeke fele - családostól, mindenestől.