A nap, amikor felkerestem Manitu-t, a Nagy Szellemt..,

A férjem már egy ideje látogatja. A megvilágosodás jelei kézzel foghatók az esetében. S minekutána a házasság egyik ismérve a jóban-rosszban való kölcsönös osztozás - aszongya értetted-e, hogy fizet nekem is egy kört a Gurunál.

Nem sok reményem benne. Minden bajomat fújom ezerrel. Nem azzal van gond az én esetemben, hogy rejtett tartalmak lennének - hanem, hogy annyi van belőlük, hogy lassan megy a szembesülés. Mást meg nem terhelnék vele - mert beledöglene.

Jó. Elmegyünk Manituhoz.

Manitu nem kispályás. Mindenre kiterjed a figyelme. Míg az embert egyik szobában világosítják mind fenebb és fenebb - addig engem a másikban diagnosztizálnak - mármint Mánitu. Ketten vagyunk a szobában. Ő és én. Na meg a csontvázaim - szekrényen innen és túl.

Első körben kiterjed alapos figyelme minden fizikai panaszomra - anélkül, hogy egyetlen morzsát dobnék eleibe. Sorolja őket - aztán eljut a visszafordíthatatlan felismerés pontjáig. Nem én világosodom meg, hanem Ő. Asszonyom - magának nem fizikai, hanem lelki bajai vannak. Nem is kevés. Azért rohad a teste. Kívül, mint egy szép és kívánatos alma, akit belülről nem egy, hanem egyszerre több Jancsika fogyaszt.

Továbbmegy - mivel is foglalkozik?

Mondom - ha már ilyen jól haladunk - nemsokára megmondja Ön, minek fárasztanám én magam.

Két perc sem telik bele a felismerés örömével rikkant fel - maga pszichológus, leteszem a nyakam. Nem hal bele - kitalálta.

Kitapint valami Istentudja miféle pontokat és évre kiterjedő pontossággal belövi életem összes összeroppanását. Jártam már javasasszonynál - amikor egy elbeszélést írtam ebben a témában- Látnom és tapasztalnom kellett a saját bőrömön a karakter tökéletes megformálása érdekében. Na de ez a pasas - mármint Manitu - mester ahhoz a boszorkányhoz viszonyítva.

Mindenkinek kezelést ajánl a végén. Egy több találkozásra kiterjedő egészségjavító nagytakarítást. Nekem nem ajánl semmit. Az nem igazán derül ki - hogy azért, mert elveszettnek tart, vagy azért mert nem tud mit kezdeni velem.

Búcsúképpen még elmondja - ha a fejében rendet rak - minden egyes panasza alól felszabadul.

Búcsúként még én is elmondom neki - Uram, a fejemben minden a legnagyobb rendben.

Szeretném tudni miféle hatalmak által felruházva idézi meg saját ijesztő szellemeim mindegyikét - de csendben maradok. Furcsa élmény hallani azokat a hangokat kívülről, amik bentről emésztenek egyenként szét...

Senki előtt nem titok - fulladozik Marosvásárhely.

A rendszerváltást követően megvoltak a megfelelő emberek - a legények a Gáton, akik mindent kockára téve, mélyen hittek a magyar közösség jövőjének harcában és Mindent, mondom Mindent megtettek annak érdekében, hogy csatáik mindegyike győztes kimenetelű legyen.

Ördöggel élsz, ördöggé válsz - ez a kijelentés nem csak a házasságra érvényes, hanem örökérvényű - és éppen így a politikai életre is könnyedén ráhúzható minden mélyebb magyarázat melléklete hián.

Ami Bukarestben történik, Bukarestben marad...

Mi sem tettünk volna másként - csak hozzájuk hasonló, vagy talán még alantasabb módon. Mert tanult, köztiszteletben álló, jó modorú, elvekkel felvértezett szakemberek voltak akik akkor harcba indultak.

Ma már sajnos nem csak ilyenek harcolnak, vagy vezetik a hadsereget az ellenséggel való összeütközésben. És emiatt is egyre több a bukta. Mert szerencsejátékosnak is születni kell. Akárki nem lesz azzá.

Míg az évekkel ezelőtti harcokat többgenerációs értelmiségiek, a városok krémjei vezették - ma már bárkiből lehet Frundagyörgy vagy Markóbéla.

Itt nem azon van a hangsúly, hogy mivé lettek - vagy nem lettek, hanem a neveltetésen, elveken, intelligencián, modoron, szabályok betartásán, keretekkel való bánásmódon és egyéb ehhez hasonló finomságokon.

Én csak annyit tudok, hogy minden területnek megvan a maga játszmája - amelyben vagy amely által megpróbálunk közösen (résztvevők) alakítgatni a szabályokon - elsősorban értelmezéssel, annak érdekében, hogy meglegyen a win-win szitu, azaz, hogy mindenki jóljárjon. 

És ebbe a kompromisszumhozási döntéshelyzetbe előbb utóbb mindenki belekerül - még az is, aki kizártnak tartja.

A rendszerváltás első tíz évét követően - az akkori bölcsek azt mondták - hagyni kell hatalmon a tapasztaltakat, akik eddig a vályú körül ólálkodtak. Egyrészt, mert tapasztalatra tettek szert, utakat törtek be, másrészt mert nem fognak annyit lopni, mint az újonnan jöttek, akiknek üres a zsebük és a hasuk.

Mert előbb utóbb mindenkinek enyves lesz a keze. S ha nem a keze, hát a lelke - mert a háborúban sem minden fehér meg fekete, nem beszélve arról, hogy háborúban és szerelemben mindent lehet. Árnyalatok vannak - amit annyiféle színűnek látunk, ahányféle szögből elemezzük.

Felajánlották nekem is, hogy vegyek részt népem megmentésének stratégiájában.

Már akkor tudtam, hogy nem vagyok egy frundagyörgy.

Mondtam - meglepődtek.

Ez ma már nem jelent senkinél gondot  állították.

Én azonban tudom, hogy vezetőnek születni kell. Hogy aztán jó vagy rossz vezető válik-e belőled, azt a döntéseid egymásutánisága fogja meghatározni.

Mert minden rossz vezetőnek voltak és lesznek jó döntései, ahogy minden jó vezetőnek lesznek olyan döntések a birtokában, amit nem ép ésszel, vagy tiszta lélekkel hozott meg.

Nem születtem vezetőnek. Ismerem a jó vezetői kvalitásokat.

És ilyent nem láttam azok között - csak elenyészően keveset - akik szerettek volna egyet kavarni a magyarság vagy flekkenfalva szarán.

A jó vezető ugyanis - erős, gerinces, követhető, vakmerő, bátor, okos, intelligens, megnyerő, karizmatikus, nyugodt, megnyugtató, széles látókörű, pontos, tájékozott, szimpatikus, tárgyalóképes, kiemelkedő.

Vannak-e ilyen vagy ehhez hasonló jelöltjeink?

Legyen az román vagy magyar? Mert ezen a szinten már nem etnikai szavazatokról beszélünk. Mert ez egy krízishelyzet.

Amíg nincsenek vagy nem születnek - úgy vagyunk járva, mint a zsidó nép. Csak reménykedünk benne, hogy születik majd egy Mózes, aki Áronnal az oldalán - kihozz bennünket a népünket kizsákmányoló Egyiptom földjéről - tíz csapás árán, vagy sem.

Húsvéti locsolás - én így szeretlek...

A locsolás éppe olyan, mint a szex. Napokig készülődik rá az ember - tojást fest, takarít, süt, terít, szépít, alakít - kiöltözik, várakozik, izgatottan fel-alá totyog - hogy aztán megérkezzen a várva várt vendég és pár örömteli pillanatot követően távozzon.

A nagy szerelemben is így készülődik az ember. Gondosan szépítgeti magát, még nagyobb gondossággal kiválasztja a megfelelő ruhadarabot hezzá, kitakarítgatja a hajlatait és mindenféle Marianna-árkait, hogy aztán a nagy izgalmat követően végbemenjen a Nagy robbanás néhány örömteli pillanat alatt.

Na de a nagy élvezeteket - ahogy a szomorúságot sem - nem időben mérjük.

Várjuk a locsolókat.

Mi készen állunk - ami őket illeti, hol igen, hol nem.

Kiveszendőben a szokás.

Ahogy az igaz szerelem is.

Gyakoribb a másik kizsákmányolása - mint a közös öröm.

Az idősek panaszkodnak, hogy ez a generáció elveszítette a vedrek súlyának lényegét. Amikor azért jártak a fiúk, hogy soron kívül is megpillanthassák a drágát, hogy a vidrekből vizet merítsenek harmatos testére és az átnedvesedett ruhadarabokon túl megpillantsák az ébredő bimbók semmihez sem fogható szépségét.

Ma már csak Mammon győzedelmeskedik.

Pinával tele az árok is. Akkor látják, amikor akarják. Na meg persze amikor nagyon nem.

A gyerekek a pénzért járnak.

Régebben is kaptak - csak akkor lejenként gyűjtötték össze azt, amit ma már darabosban mérnek rájuk.

Akkor a szerelem sem volt pénzért. Felelősségért adták.

A szülő dolga mindezt elboronálni.

Hogy mi miért van.

A szerelemben mi a szép - s a pénzben mi a jó. Na meg a nem jókról is beszélni kell. Arról sem szabad hallgatni. Mert minden dolognak és történésnek két egyenlő oldala van. Egyiknek sem szabad túlsúlyban kerülnie. Mert esszebonyolítja a szálakat.

Ami meg szép - nem szabad veszni hagyni.

Igen - kényelmetlen vagy nem - ez a családok életében a Nyílt Nap. Amikor büntetlenül ki be járhatunk egymás intim szférájában - közösen téve a nagy családi tűzhelyre.

Bepillantást nyerhetünk abba, aki és ami a másik valójában. Láthatjuk otthonát, vendégszeretetét, szüleit, családját. Őt magát.

Élni kell a nyílt napok lehetőségével.

Élni kell a szívünk-lelkünk ünneplőbe öltöztetésének esélyével.

Hogy én - levéve a megszokottat és ünneplőbe öltöztetve testemet-lelkemet - megkereslek téged - aki hozzám hasonló módon ünneplőbe öltöztetvén magadat - nyitsz felém.

Mindegy, hogy mi vezet el hozzám - pénz vagy szerelem - a második szintet már közösen határozzuk meg.

Nagycsütörtök

Ferenc pápa Nagycsütörtöki tette többekben kiverte a biztosítékot. Megmosta a menekülttáborban a menekültek lábát, ahogyan Jézus tette Nagycsütörtökön a tanítványaival. Többek között azzal is, aki egy napra rá elárulta és eladta harminc ezüstpénzért.

Nem hazabeszélek, de a katolikus liturgia csodálatos ebben az időszakban. Minden egyes apró cselekedetnek hatalmas szimbolikája, jelentése van. Természetesen ennek is. Jézus egész idő alatt arról beszél, hogy nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük a gyógyításra. Mindenki számára nyitva van az Út. És Ő mindenki számára nyitott is. Pál apostol megtérése és élete a legszebb tanítása ennek a nyitásnak és elfogadásnak - ami nyelvünkben mai napig Pálfordulóként él - amikor valami hatalmas, homlokegyenes más irányba való váltást akarunk kifejezni.

Amikor gyermek - fiatal voltam volt egy fantasztikus tanító Egyházunkban - aki szigoráról, keménykezűségéről, önfejűségéről, makacsságáról volt elsősorban ismeretes. Hatalmas ember volt. Benne sikerült megtalálnom olyasmiket, amiket addig emberekben, emberek között nem - ezáltal olyan kérdésekre kapva, találva válaszokat, amelyek mindig is feszegettek, de nem volt rá emberem. Ez az egész évben szigorú, tekintélytparancsoló, megközelíthetetlennek tűnő - fizikailag, szellemileg és lelkileg impozáns ember - Nagycsütörtökön az oltár előtt letérdelt és Jézushoz hasonló módon térden csúszva végigmosta minden egyes ministráns lábát. Máskor mindig gyúródás volt ha ministrálásról volt szó ünnepek alkalmával. Ilyenkor azonban pangott a sekrestye. Nem mindenki tudott engedelmeskedni ennek a fordulatnak - amit a magasról letérdelő ember képe nyújtott. Noha megszoktuk - évek óta éltük - egy olyan Nagycsütörtökre sem emlékszem, amit ne sírva éltem volna meg.

Ferenc pápa a menekültek lábát mosta meg.

Ő előttük térdelt le.

A Brüsszeli történteket követő alig második napon.

Mert mit üzen a Nagycsütörtök?

Odafigyelést, nyitást, megbocsátást és elfogadást.

Erről szól az egész Jézusi életút és csoda.

Nálunk keresztényeknél sajnos hittétel Jézus létezése, az Isteni létezés.

Isten van. Ez nem kérdés. Kérdés ezzel szemben az, hogy te ki vagy? 

Mit ünnepelsz Húsvétkor, Karácsonykor és egyéb sátoros ünnepek alkalmával?

Mit ünnepelsz élted során?

Az értékek és azon átszármaztatása a legfontosabb emberi kapcsolatainkban, életünk során. 

Ezek közül a legfontosabb az elfogadás és szeretet.

A szeretet nem személyválogató. 

Isten a szeretet.

Voltak, vannak és lesznek terroristák - akik tömegek pusztulását okozzák. Pál apostol is a maga korának terroristája volt. Keresztények üldözésével és kivégeztetésével töltötte életének jelentős részét. Amíg meg nem tért. És ennek elfogadásával nem Jézusnak volt baja, akinek a tanítványait, követőit kicsinálta - hanem azoknak a közösségeknek, akik nem tudtak felejteni. Az évek Pál apostolt igazolták.

Nem vagyok látnok.

Nem tudom, hogy Ferenc pápa cselekedete okoz e majd Pál fordulatot a menekültek életében.

Egy biztos - Nagycsütörtök és Húsvét erről szól.

Akkor is ha robbantanak, lemészárolnak, elpusztítanak.

Itt nem egyén vagy egyének életéről van szó.

Hanem az egész emberiségről.

És a túlélés kulcsa ez. Odafigyelés, nyitás, szeretet, elfogadás.

Mondanám ezt akkor is, ha gyermekem hunyt volna el a Brüsszeli robbantás során?

Nem!

De ez nem rólam szól.

Ez örökigazság. Emberen innen és túl!

Amikor a hátam mögött a cigánnyal - elmeséltem, hogy nem vagyok fajgyűlülő, csak cigányt ne lássak a házam portáján

Nem is hiszem, hogy ne lenne közöttünk olyan, aki ne járta volna meg, hogy akkor beszélt, amikor hallgatnia kellett volna. Aztán vannak olyan emberek, akik külön mesterei ennek a kuszaságnak - csak akkor beszélnek és csak azt, amikor és amit egyáltalán meg sem kellene említeni.

Amikor iskolás voltam számtalanszor lebuktam a hátam mögött belépő tanáraim előtt, akiknek hibáiról és hiányosságairól éppen kiselőadást tartottam a tágra nyílt szemű hallgatóságnak. És soha nem tanultam a nyakra-főre elkövetett hibáimból. Újra és újra megismételtem azokat. Végül a tanulság az lett, hogy megtanultam kezelni a lehető legkínosabb helyzeteket is. Azt a pontot, amikor már minden veszve van, tudatában is vagyok - de azért emelt fővel szeretnék távozni, ha már ilyen szerencsétlenül jártam.

Annak ellenére, hogy az akkori iskolás önmagamnak majdnem háromszor annyi időse vagyok, ma sem lettem sokkal okosabb vagy bölcsebb.

Ma beszédbe elegyedem az egyik Nagymamával, aki véleményemet kéri, hogy mikortól engedhető a gyermek haza egyedül.Vitatjuk a szempontokat, miközben óhatatlanul is a cigányok problematikájáig jut kibogzási kísérletünk fonala.

Mondom - engem életemben annyit molesztáltak, hogy azt szavakba önteni nem tudom. Csapatostul, egyedül, kettesben - és noha halálosan rettegtem ennek a lehetséges következményeitől - soha nem jutottam oda, hogy szóljak is valakinek. Mindenkinek megvolt a maga baja a környezetemben és rájöttem, hogy a lehető legrettenetesebb helyzetekből is megmenekülök valahogyan. De azt a félelmet, amit én éltem át évekig, nem kívánom annak vagy azoknak akiket a legjobban szeretek - a gyermekeimnek.

Nem beszélve arról, amit környezetemben látok. Gyönyörű lányokról, akik elérik a kamaszkort és elkezdenek szebbnél szebb, csinosabbnál csinosabb cigányok társaságában forogni. Hogy megértem őket - az biztos, de hogy mennyire nem szeretném ugyanezt a gyermekemmel, azt elmondani nem tudom. Mert míg a fehér - román vagy magyar fiúk elég jelentős százaléka rettenetes fizikai állapotban van - csontsovány vagy betegesen el van hízva - addig ezek a fiatal cigányfiúk - szinte kivétel nélkül tökéletes kondícióban vannak. Kisportoltak, csinosak, sármosak, jól öltözöttek, divatos frizurákkal és saját egyéni stílussal hasítanak. Csakhogy, mivel a szülő sem látja - nem tudja megelőzni az elkerülhetetlent, a tragédiát, az egész életüket megpecsételő, visszafordíthatatlan valóságot. Hogy ha belekeverednek - kézről-kézre járnak. Isten ments annak a lánygyermeknek, aki prédájukká válik. Mert kultúrájuk van - de a lovagiasságot és becsületet, a nők iránti tiszteletet nem ismerik.

Mire befejezem a mondandómat - ami nem valótlan, de minden bizonnyal sértő - észreveszem a már jól ismert - ezt elbasztad pillantást megrökönyödött hallgatóságomon. Azonnal tudom, hogy cigány áll a hátam mögött.

A megszokott feszes tartással megfordulok, mélyen a szemébe nézek és megkérdezem:

- Most őszintén...igazam van, vagy nem?

A válasz már nem fontos. Kicsengetnek.

Csak abban bízom, hogy tudja elfogadom, ahogy eddig tettem. Mert mindig, minden helyzetben nyitottam úgy feléje, mint gyermeke fele - családostól, mindenestől.

Kapcsolatrendszereink - egyetértünk ezzel, vagy sem - bizonyos tevékenységekre épülnek. Felnőttként nem kifejezetten az a mozgatórugója a baráti kapcsolatoknak, mint gyermekkorban. Ha felidézem magamban gyermekkorom kapcsolati hálóját - nem föltétlenül kellett történnie valaminek ahhoz, hogy keressük egymást. Nem okkal kerestük egymás társaságát - hanem azért, mert jó volt együttlenni. Erre a jó nekem veled lenni állapotra épült fel a közös játék és csínytevéseink széles és színes skálája. Azok, akik sikeresen megőrizték és felnőttkorukra is átszármaztatták gyermekkori barátságaikat - szerencsésnek, sőt mi több áldottnak nevezhetik magukat. Ha maradtak közös témák és megmaradt a jó nekem veled, egy másik szint - a veletek (ugyebár az új párral) együtt lenni. Mert az új pár - az ördöggel élsz, ördöggé válsz nagyban megváltoztatja az embert. Gyökerestől, jellem és szokásrendszerében, életfelfogásában és hozzállásában, érdeklődési körében és életritmusában egyaránt.

Felnőttkori kapcsolataink mozgatórugója a valami. Nem az érzés maga - hanem az aktivitás amire építünk.

A kollegialítás alakulhat át baráti viszonnyá. A jól tudok veled dolgozni, lámsza bulizni is tudunk.

A sport iránti szeretet - amely egyre több együtttöltött időt követel ki magának.

A munkaviszony - a közös érdek és közös célok - amely átalakulhatnak közösen töltendő szabadidővé is helyenként.

Itt már nagyon nem az van, mint gyermekkorban.

Nem minden esetben számít, hogy ugyanaz legyen az érdeklődési körünk, ugyanazokat a dolgokat szeressük csinálni, ugyanazok a dolgok hozzanak lázba.

Lázasan keressük ezzel szemben a közös pontokat.

Megvan a tevékenység - ahol megszületik a kapcsolat.

Nem baráti viszony, még csak nem is haveri. Egy közös érdek, ami lehet munka, üzlet, sport, politikai szerep, bajtársi viszony.

Aztán - egy másik szintre keresve a közös belépőt - megszervezzük a másmilyen programot. Átvisszük a frissen kialakult kapcsolatot egy másik színtérre, más díszletek közé, hogy megnézzük, kiállja-e a próbát. Ez lehet közös vasárnap - ha vidám, annál jobb, egy közös vacsora, egy kirándulás, egy buli. Ha működik jöhet a következő szint - akár egy közös nyaralás is. De soha nem jön már vissza a gyermekkori nagy jelenlét - az itt és most állandósága, ami a barátság alapköve. Ami nélkül soha nem barátság egy kapcsolat.

Nem tudom mit veszítünk el.

Állítólag megtaláljuk magunkat. Jó esetben fiatal felnőttkorig. Erre esik a családalapítás. Itt egy kicsit megint elveszítjük és újraalkotjuk önmagunkat. A gyermekekkel újradefiniálódik az egész bagázs. És az állandó újradefiniálódás állapotában - valahogy ritka kinccsé válik az itt és mostban való feloldódás. Az addig kacagunk, amíg bepisilünk vissza nem térő állapota.

Ezt a feltételek nélküli önátadást hivatott felidézni a szeszes ital.

De ez csak helyileg képes enyhíteni annak a fájdalmát - amit az állandó hiány okoz.

Mert amit önmagunk keresésével és megtalálásával elveszítünk az éppen ennek a képessége. A feloldódás, feltétel nélküli önátadás, az itt és most teljességének megélése.

A válaszokat még nem tudom.

Talán ha van bennünk kellő bátorság újra elveszíteni azt, amiről azt hittük megtaláltuk - azaz a görcsös és merev önmagunkat - akkor visszatér a nagy feloldódások, a barátságok és az itt és mostok ideje.

Akár a szerelemben.

Ami akkor a legjobb, amikor már nem én - hanem az itt és most dönt mindenekfelett.

Kit érdekel a tegnap és holnap, amikor élem a mát.

Nem birtoklom, hanem megélem. Így lesz az enyém. Elengedve, görcsök nélkül - csak így és kész. 

Ugyebár keményen sportolnak a gyerekek. Ami azt jelenti, hogy nem csak edzésekre járnak el, hanem minden egyes élethelyzetben felfedezik a sportot.

Én magam is sportoltam. Ami soha nem ment a tanulás róvására. Sőt - hajtott, hogy minden dolgomban jeleskedjem, mert célom volt, megérte hajtani.

Szülőként azonban többször kapom azon magam, hogy lelkiismeretfurdalásom van. Ez már nem csak sportoljunk az egészségért, sportoljunk a jó közérzetért, a mozgás öröméért, hanem valódi, igazi szenvedély.

Iskolából haza, tanulás a lehető legrövidebb idő alatt lezavarva, annak érdekében, hogy minél több időt tudjanak göriben, koriban tölteni. A hétvégék, ha szezon - ugyebár szintén ezzel telnek el. Ha nem meccs van, akkor minim két kiadós edzés hétvégére is befűszerez minden bizonnyal. Imádják. Ha nem tennék, én magam sem venném a fáradtságot, hogy nőveljem a bicepszem és tricepszem - s még ki tudja milyen izomcsoportjaim tömegét. Mert a táskák cipelése óta olyan hátam lett, mint egy reptér. A kézerőmmel lassan pénzt is kereshetnék - ja és végre van egy olyan éles eszköz a kezemben, amivel nevelni lehet.

Nincs tanulás - nincs edzés - jelentem ki szenvtelen arccal, mire a házifeladatok varázsütésre fejeződnek be mintegy maguktól.

Hetente azért igyekszem rákérdezni a tanítókra, hogy nem-e mutatnak a gyermekek visszaesést a sok siettetett házizás miatt? Mire jön a megnyugtató válasz, hogy nem - éppen ellenkezőleg.

Valamiért úgy él a fejünkben a sport - mint a tanlás ellentéte.

Aki sportol, az nem tanul.

Ezzel szemben a realítás mást mutat.

Rengeteg kiváló, kiemelkedő sportoló tett le szakmai szinten is az asztalra maradandó dolgokat.

Sokszor nézem a gyerekeimet öltözőhelyzetben, sportolás közben és igyekszem előrevetíteni az előttük álló életet.

Boldogok tudnának-e lenni ezt az életformát élve?

Mi van utána?

Romániában rengeteg a csalódott, rendszer által megtört és megalázott sportoló. Aki igazi, komoly hírnevet szerzett az országának és nem, hogy pénzbeli jutalomban nem részesült - ott teng az éhkop küszöbén - hanem szakmailag is a sánc szélére került, miután visszavonult. Akinek kisebb szerencséje volt - kapcsolatrendszerének köszönhetően el tudott helyezkedni iparosként, de akinek a keze nem állt a munkára - bizony a semmivel maradt.

Tehát világos, hogy kell az a valami. Az a plusz, amit a tanulás és más területen való jeleskedés is biztosít.

Mert ahhoz, hogy ma megélj - egyszerre kell mindennek lenned. (Annának szoktuk mondani meccs előtt viccesen - verekedj, hokizz, üss golt, mosolyogj, nézz a kamerába és ints - de mindeközben vigyázz arra, hogy a hajad is szép legyen a sisak alatt...)

És mindenben a legjobbnak.

Pontosan ezt a görcsös, merev, stresszteljes bizonyítást hagyják maguk mögött a gyerekek a sport adta szabadságban.

És ha ezt a belső szabadságot, lezserséget az életük más területére is képesek lesznek átvinni - csak aduász lehet a kezükben.

A hétvégén egy csodálatos előadást hallgattam meg a Székely Színház születéséről, kezdeteiről. Az előadó színesen ecsetelte az akkori kor szellemét annak érdekében, hogy hallgatósága meg tudja érteni a színház keletkezésének szükségességét. A dolog érdekessége abban rejlett, hogy szinte semmiben nem volt különbség az Akkor és Most között. Éppen úgy üresen álltak házak, mint a mai legtöbb magyar lakta faluban, településen - ahol a népesség java kint él, vagy dolgozik egy jobb és szebb, nyugodtabb, gazdagabb jövő érdekében. Éppen úgy jellemző volt az értelmiségi réteg elvándorlása, eltűnése - akkoriban többeket elvitt a háború szörnyűsége - ma a tanácstalanság és ellehetetlenedés kaszabolja népünket. Több volt a nő, mint a férfi. Akkoriban természetesen a fronton húnytak el - ma már meg sem születnek. Ha körülnézünk bármely iskolai intézményben, egyetemen, munkahelyen - kivéve talán az építőtelepeket - sokkal több mindenhol a nő, mint a férfi. 

Ma reggel miközben munkanapomra mosakodtam be - az ünnep kedvéért néhány hazafias, korszellemet idéző verssel, dallal és természetesen a 12 pont végigolvasásával indítottam a napomat. Sokban nem különbözött, amiért Akkor és amiért Ma indulnak harcba az ifjak.

Magyarán - alig van új a Nap alatt.

Az emberiség problémája változatlan és legyőzhetetlennek tűnő.

Mintha minden egyes újabb és újabb körnél arra találnánk utalást, hogy a változásnak egyéni szinten kell végbemennie. A tömegek, a problémák, amelyeket maguk után von az önérvényesítés, egymás kizsákmányolása, meglopása, eltiprása, minden egyes törvény megszegése, az anarchia. Nihil a célokban, az értelemkeresés megszüntetésében, a kapcsolatokban, az egyénben.

Nem kivűlről kell változásokat várni és remélni. Hanem az egyének szinjéről.

Nem az internet hibás ha beteg, magányos, céltalan, hisztis, tiszteletlen, pofátlan a gyereked - hanem te magad. Nem is a munkaprogramodat teheted felelőssé a kialakult helyzet miatt, hiszen ha erőt vennél magadon és legalább a hétvégeket minőségi idővel és aktív ráfigyeléssel töltenéd - talán sikerülne változást elérned családodban, párkapcsolatodban, gyermeked hozzáállásában.

A nevelés nem néha aktiválandó funkció. Nem akkor kell megnyomni a megfelelő törlés-takarítás gombot, amikor már uralhatatlanná válik a helyzet, hanem állandóan tartani kell egy bizonyos fokú kontrollt.

Nem - majd ha időm és kedvem lesz, visszatérünk még erre... a szlogen, hanem az Itt és Most, aminél megfelelőbb soha nem lesz már.

Ma sokkal több román ajkú köszöntését, megemlékezését olvastam, mint ahány magyar idézte fel a nemzeti ünneppel kapcsolatos gondolatait.

Ez már egyének szintjén történő változás szele.

Amikor egyre több olyan közösségünkben élő, vagy akár vezető pozíciót betöltő román nemzetiségű gondolja úgy, hogy itt az ideje a főhajtásnak, a másik iránti tisztelet kifejezésének, a toleranciának és szeretetteljes megismerésnek és elfogadásnak.

Sajnos nem mindig ér célba az üzenet.

Hajlamosak vagyunk burkolt támadásként értelmezni a szívből jövő sorokat. Mert mi, azaz a népünk nem hajlik meg. Nem ezt tanultuk, nem ezt örököltük. Addig állunk, de aztán emelt fővel, amíg villám ketté nem szeli a gerincüket és helyünket át nem veszik fejet hajtani szintén képtelen gyermekeink - akik ugyanúgy végzik majd mint mi. 

Eljött az egyéni változások, fejet hajtások ideje.

A ma forradalma ugyanaz, mint a tegnapé - de nekünk kötelességünk többek lennünk. A múlt példáján okulva - a jövőbe nézve, megértvén, hogy vallási, nemi, nemzetiségi kérdéseken túl mindennél fontosabb az emberségünk. Mert ettől lesz igazán magasbaemelt, Istenfelemutató a fő.

Az életben minden egyes elpuskázott, elbaltázott, elszerencsétlenkedett, elszalasztott, elengedett, be nem gyógyult és hőn áhított esély újra és újra visszatér. Amikor ugyanis azt hisszük, hogy az Életben mindenhez egyszer van jogunk hozzászagolni - akkor fogalmunk sincs arról, hogy valójában minden visszajön. Nem úgy, vagy talán nem is abban a formában, ahogy várjuk - mert közben változnak a körülmények, kint és bent, változunk mi magunk is és az esély hiába ugyanaz - mi már nem ugyanúgy fogadjuk azt.

Olyan ez mint gyermekkorunkban az áhított karácsonyi ajándék. Amit annyira várunk, hogy amikor végre eljön - már nem sikerül beváltania a hozzá kötött elvárásainkat.

Valami majdnem húsz éve volt egy álmom. Annyira azért nem ismertem magam, hogy tudjam, hogy valódi álom-e vagy csak saját önismereti hiányosságaimból fakadó délibáb. Talán az utam háromnegyedét lesétáltam már, amikor sikerült felismernem egy roppant tiszta pillanatomban, hogy ez a dolog engem nem is annyira érdekel. Akkoriban azonban nem volt bennem kellő bátorság ahhoz, amit ma már könnyedén beteljesítek. Mert tudom, hogy én így működöm. Én vagyok a háromnegyed utak nagy felismerője. A megtorpanó. Akinek nem kell elgyalagolnia az útkereszteződésig, hogy rájöjjön, zsákutcába jutott. Ezen a ponton még mindenki dühös. Hülyének vagy gyávának tartanak. Kigyókat és békákat üvőltenek, mintha félelmet gerjesztene bennem bármelyik is. Nincs bennem félelem. Csak a fél-elem felismerése. Annak az elemnek a pontos beazonosítása, amely megállásra késztet. Ma már azt is tudom, hogy nem utoljára sétálok ezeken az utakon. Mert mindig van egy második esély. Mintha megérdemelném, hogy jobban felfegyverkezve és magasabb harcászati ismeretekkel újra szembenézhessek azzal az ellenséggel, amit úgy hívnak, hogy szenvedés.

Szakmai életem is gyakran mutat a múltba. 

Előjönnek azok a démonok, amelyeket nem volt erőm láncraverni.

Megküzdöttünk, aztán továbbálltak - annak a biztos ígéretével, hogy nem ez volt a döntő küzdelem.

A minap is húszonéve leküzdött, elkergetett démonok támadtak rám. A régi jó ismerős izgalmával vártam, hogy végre szembemehessünk. Ami akkoriban ijesztett bennük - ma már nevetségesnek, sőt groteszknek tűnt. Az álarcaik, ahogy bizonyítani akarták felsőbbrendűségüket, a merevség és nagyképűség, a kivagyiság - és az élet énközpontúsággal való eltékozlása.

Már nem beszéltük egymás nyelvét.

Kerestem a közös dialektust - mígnem felismertem, hogy nem maradt közölnivalóm.

Úgy tettem, mint beszélnék - miközben nem akartam már mondani semmit.

Kisétálni illetlenség lett volna. Miközben pontosan tudtam, talán észre sem veszik...

De az ember csak úgy nem sétál ki a közönséggel megtöltött arénák feledhetetlen ricsajából.

Miközben mozgott a szám - az idő állandóságába meredt a lelkem.

Nem kérdezett, figyelt ő is.

Rám - mindenkire - mintha a válaszokat keresett volna, hogy ki mivé lett. A megnyert és elvesztett csaták után, Önmagával való szembesülések és küzdelmek eredményeként. Az eltelt idők - múltak és jelenek hegeinek nyomán.

Miután befejeztem a semmitmondó közlést mímelő tátogtatást - kiléptem a díszletből. Ilyen üres még nem voltam soha. Mintha a lelkem visszament volna az időben összegyűjteni mindent, amire még szükségem lehet.

Másnap este tért vissza belém - hatalmas fájdalom árán.

És akkor visszamentem emberként pontot tenni.

Egy olyan fejezet végére, aminek soha nem volt értelme.

Ahogy az Életnek sem. Mert nem értelem teszi a világot. Hanem a törekvő szeretet - az amely hajlandó bármi áron felismerni, elfogadni, beletörődni, belesimulni, majd emelt fővel továbbmenni. Akkor is ha nyert, de olyankor is ha már mindent elveszített.

Van egy ilyen város Romániában, hogy Oravita. Életemben nem hallottam róla, amíg a tegnap felröppen egy hír a fent említett várossal vagy mi az ánti - kapcsolatban. A hír szerint egy kitartó fiatal lány még ötödik osztályos korától elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Álma teljesüljön. A bányászvárosban élő lány álma egy korcsolyapálya volt. 7 évet küzdött érte, míg végül munkája gyümölcseként nemrégiben felavathatta, hiszen a városvezetés kivitelezte 160 tanuló aláírására válaszolva, akik azzal a kéréssel fordultak a városvezetőkhöz, hogy igenis, korizni szeretnének.

Oravica egy bányászváros. 10222 lakóssal. Magas a munkanélküliség - hiszen 89 után a bányákat és kohókat leépítették, a hőerőműt pedig bezárták.

Nem tudom jártál-e már bányászvárosban?

Ha nem - mindenképpen el kell menned. Életreszóló tapasztalat. Ahogy a szeméthegyek és romok halmán élni tudnak az emberek. És rendszerint romániai szinten ott élnek a legrettenetesebb körülmények között emberek, ahol a legszebb a vidék. Ne menjünk túl messzire - csak a Maros völgyéig. Katasztrófák azok a települések, falvak, házak és emberalkotta dolgok, amikre itt bukkansz. Minél szebb a bennünket körülvevő táj, annál nagyobb a fejekben és lelkekben a sötétség. Vajon miért?...

Na, de vissza Oravicabányára. És a lányra. Igazi amazon! Éveken át harcolt és amikor még mindig hitte - hát egyszer csak sikerült neki...

Amikor elkezdtem többedmagammal a korcsolyapályáért vívott harcot - rengetegen megkerestek, támogatásukról biztosítva, mondván, hogy ők maguk is leszaladták már a köreiket, de mivel nem jártak sikerrel, beletörtek és letették a lantot.

Igen, a lantot előbb-utóbb mind letesszük. És ebben bíznak. Hogy a népek tengere ahogy feltámad, úgy lohad is le. A felveszett hullámok visszahúzódnak a helyükre, a nép pedig azt is elfelejti, hogy miért vonul utcára - ha egyáltalán megtette. Ha viszont egyedül, vagy egy kisebb csoporttal harcolsz - még sötétebb kilátásokat tartogat a helyzet. Mert hamarabb elveszítik hitüket, gyorsabban feladják azt, ami összetartotta őket. Míg végül önmagukat is kikezdik. 

Aki egyedül harcol, militál vagy küzd - bármily nemes is a cél - előbb-utóbb hülyének nézzük. Na né...megint itt van a hülye aki a kutyákért, macskákért, fákért, utcanévtáblákért, igazságért, akármiért harcol...

Ahogy már nem bátorság kategóriája a Furnica lépcsőn leszöktetni biciklivel - hanem a vakmerőségé, na ugyanúgy nem hősiesség, vagy elsősorban kitartás - hanem sokkal inkább egyfajta őrület kell ahhoz, hogy az ember ilyesmibe fogjon.

Soha nem szabad egy falatban szemlélni az egész utat - mindig a következő lépésig szabad engedni a kötelet. Amihez még erőnk van. És akkor az út is hozza magát.

Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, sem őrült, sem hülye nem vagyok.  Csak anya. Olyan anya, aki együttérez a sportolni vágyó gyerekekkel. Akik persze választhattak volna bármilyen sportágat, hiszen városunkban, aztán minden adott. Minden kivéve egyet - a hokit. De valamiért ez a sok gyerek emellett a sportág mellett döntött. Aki nem volt elég kitartó, tehetséges vagy nem kedvelte meg egy életre ezt a sportágat - az mind elment. De aki maradt - annak már a véráramában van. Az mentálisan még porszívózás vagy sepregetés közben is hokizni fog.

Ez nem döntés kérdése. Ez karma.

Lássuk csak mink van?

Sportág nagy múlttal.

Klub, amely tömöríti őket.

Edző. aki gondjukat viseli.

Szülőközösség, akik támogatják.

Tehetség, amit ajándékba kaptak.

És egy valamennyire kész pálya - amely minden egyes nappal közelebb lép az összeomlás és elmúlás fele, amennyiben nem kezdenek el vele újra foglalkozni.

Nem vagyok idióta.

Pontosan tudom, hogy nagyon keveseknek inge.

A peticítót is csak az írta alá, akit tényleg érdekel. És ennek ellenére van majdnem 1100 aláírás...

Csak azon gondolkodom, hogy ha ott van - márpedig ott van - belefektettek és kifektettek belőle annyi de annyi pénzt - akkor tartoznak azzal, hogy döntsenek felőle és tegyenek is vele valamit.

Mi erdélyiek soha nem hagyjuk félbe a dolgainkat. Inkább hidakat égetünk, mint, hogy bármit is befejezetlenül hagynánk.

Sok minden van a városban felégetve. Ezek közül legvisszafordíthatatlanabbul az együttélési normák. Vagy öljük egymást, vagy közösen lopunk. Mint Bonnie és Clyde...

Van azonban két nagyon fontos dolog, amiért össze kellene fognunk - nemzetségen és etnikai kérdéseken túl - csak, mint a vácsárhelyiek: (nem a templom és az iskola)  hanem a Május 1 és a Fedett koripálya. Mert múltja és történelme van. Itt együtt korizott, sportolt, találkozott, szeretett be és ki, szorakozott és nőtt fel román és magyar. Soha nem volt kérdés, hogy az anyád picsája,. te milyen nyelvet beszélsz. Mert a sport nyelve közös. A játék érez és nem beszél. Olyan közös, mélyreható és örökérvényű igazságokat tár fel - ahol végre ember lesz az ember és nem román vagy magyar.

Ahogy Oravica megtette - mi is megtehetjük.

Ott 160 aláírással sikerült nekik.

Itt meg 1100 is kevés - mert mindig fontosabb eldönteni, hogy kinek is a kurvaanyjapicsája - oláhnak, vagy magyarnak.

Ha lenne egy közös siker, projekt, terv, megvalósítás. Valami konkrét, amit vállvetve, együtt tettünk - talán lehetne kezdeni ezt-azt a romokon túl is.

Addig azonban marad a dögölj meg, s inkább veled együtt én is - ami oly régen jellemez bennünket vásárhelyieket...

Szünet van. Már nem a régi idők szünete, amikor én magam vadásztam, rohantam, önfeledtem sikítottam és játszottam - hanem egy másik generáció szünete. A gyermekeimé. Amikor nekem csupán annyi a feladatom, hogy összeterljem és hazavezessem őket. Mivel késlekednek, azt teszem, amihez a legjobban értek. Figyelek. A jövő generációját veszem górcső alá. A z generációt. Számukra már elképzelhetetlen az élet, a játék, a lét - telefonok, wireless, tablettek, laptopok, handsfree-k, s egyéb ketyerék nélkül. Minden jelenetet el akarnak kapni, meg akarnak örökíteni - nem szívükben, lelkükben, elméjükben - hanem telefonjaik és egyéb megosztásra alkalmas eszközeik tárházában. Számukra az van, amiről készül képes bizonyíték. Amiről csak mesélnek, az nem létezik. Vágyaik sincsenek. A jelen van a maga kis törekédében. Amíg a kamera pereg. Aztán visszahúzódnak egyéni kis csigaházaik belsejébe.

A lányok hatalmasak. Mint annak idején a menyasszonyok. Magasak, dús keblűek, vastag csípőjűek. Ugyanilyen számban vannak jelen a kórosan soványak is. Ők vékonyságuk mellé hófehér bőrt is kaptak. Azt hiszem ezt nevezzük alabástromnak. Annyira vakítóan fehér, hogy már-már kék. Mozogni nem nagyon tudnak. Már nem szükséges a futás, mászás, kúszás. Hiszen senki sem vadászik. Itt direkt kommunikáció van: baszunk, vagy keksz. Senki sem hajt senkit. Legfennebb önmagát.

Számolok. Minden tizedik másodpercben előkerül a telefon. Hol mert éppen cseng - a szülő szeretne megbizonyosodni róla, hogy minden rendben. Hol mert éppen le akarnak ellenőrizni egy infót. Hol mert csak be akarják zárni a pillanatot a telefon belsejébe.

Bennük nem tudom mi van. A telefonjuk azonban tele van. Mindenféle pillanattal - tuningolva.

Mi a mekiben, mi a vadiúj gépem előtt, mi az xboxxal játszva épp, mi a moziban. Évente két alkalommal szabadulnak el a családdal, akik rejtélyes okoknál fogva mozgásra késztetik berozsdásodott fiatal csontjaikat. Olyankor előkerül egy-egy mi a hegyen, mi uncsizva a balcsin - mi a telefonnal az adrian. Mi már mikor megyünk haza? Abba az otthonba, amely tele van technikai eszközökkel és nem kell benne lenni ebben az unalmas realitásban?

Mondják, hogy nem jó agyonnyomni a gyereket.

Nem is.

Egyetértek.

De mondom én - nem élet ez barátaim.

Élet a sport.

Élet az összetartozás.

Élet a mozgás - mászás, kúszás, futás, biciklizés, görizés, hancúrozás, kergetőzés, verekedés, lökdösődés, hétkövezés, hunyó, fogó, egymás dobálása, bermánozás, vizifogó, jégfogó, fáramászás, erdőjárás.

Édes drága jó anyám mindig aszonta - fiam úgy élj, hogy ha elveszik a villanyt, legyen mire gondoljál.

Nekem van.

Biztosan tudom, hogy neked is.

Nekik lesz-e?

Ők áram nélkül halottak.

Kikapcsol az agy és lehet továbbadni a szerveket.