2016. február 11., csütörtök

Volt nekem az eltelt évek alatt egy kedvenc önkéntesem. Annyira fiatal volt és lelkes, hogy csodálatos életöröme és energiája új értelmet kölcsönzött az általunk végzett munkának. Voltak időszakai, amikor besötétedett - terhektől, fáradtságtól - ilyenkor rendkívüli bátorságot tanúsítva rákérdezett egyik-másik tevékenységünk valódi hasznára, amit közösen értelmeztünk újra. Nem kellett külön figyelmet szentelni arra, hogy megmagyarázzuk betöltendő helyét és szerepét az intézmény életében - mert megtalálta azt nélkülünk ő maga is.
Olyan volt szakmai szempontból, mint az ellaposodott házasságban az új szerelem. Amikor toporogtunk, elbizonytalanodtunk, kerestük önmagunkat és másokat a munkánkban - lelkesített lelkesedése.
Gazdag, szép időket éltünk meg együtt. Aztán felnőtt és kirepült a fészekből. De nem úgy, mint előtte más, hanem örök nyomot hagyva fészkünkben - hiányával.
Évek óta nem láttam.
Míg ma - összefutottam vele.
Felnőtt lett. Összeráncolt homlokú, hajlott vállú, terhek által megbélyegzett, megtörött, szomorú felnőtt. Hatalmas - egykor örömtől fénylő szemei - most már könnyektől csillogtak. A csalódás könnyeitől.
Közösen idéztük fel akkori, induló önmagát - ahogy álmai nyomába eredt. Azonnal megfogta gondolkodás nélkül azt, amiért addig küzdött. De álmai meglovaglása nem beteljesülést hozott, hanem a valóság fájdalmas korlátaival való szembesülést.
Mindannyian átéltük ezt.
Nem is felnőtt, aki nem csapodott neki a valóság falainak - magánéleti vagy szakmai szempontból. Csakhogy erről nem szeretünk beszélni. Mert nem mindannyian emésztettük meg. Az, hogy ezen mindenki keresztülment - még közelről sem egyenlő azzal, hogy meggyógyult és felépült volna a fájdalmas ütközését követően.
Van aki ezért kergeti bele magát negyedik, ötödik, kitudjahányadik házasságába - mert azt hiszi, hogy a választásával volt baj. Azt hiszi, hogy az első időszak természetes, amikor nincsenek problémák, csak a nagy, mindent elfedő vaksi szerelem.
Ahogy olyan is van, aki annyira mélyen beleégett munkájába és annak egyhangú reménytelenségébe, hogy péntektől-péntekig él, hogy kibírja elviselhetetlen, álmaival, terveivel, vágyaival még köszönőviszonyban sem lévő feladatait.

Egyre sikerült rájönnöm az eltelt évek során - legyen szó házasságról, a gyermekeim neveléséről, a felnőttkor kihívásairól vagy munkámról, mindig amikor azt hittem nincs meg bennem a kellő adalék valaminek az elvégzésére, a valamivel való szembesülésre, nem az adott szerepen - hanem a szerephez való hozzáállásomon kellett igazítanom.
Amikor a szakítás tűnt könnyebbnek - mérlegre tettem a házasságomat. Ezáltal nem változott a valóságban semmi - de a hozzáállásom lehetővé tette, hogy tovább tudjak lépni egy olyan szintre, ahol már nem csak elviselhető, hanem egyenesen szép tudott lenni minden.
Így volt ez a gyermekek nevelésével, És a munkámmal is.
És ezt tanácsoltam ma neki is.
Nem azért vagyunk itt, hogy a világot megváltsuk. A megváltás mára már tény. 
Hanem azért, hogy elsősorban magunkból kihozzuk a maximumot.
Képességeink tekintetében, szeretetben, örömökben, gondviselésben, példamutatásban.
Nem tanítanunk kell a jót, hanem tennünk.
Nem beszélnünk kell a szeretetről, hanem szeretnünk.
Nem előadást kell tartanunk az örömről és boldogágról, hanem megtalálnunk mindenben azt a keveset, aminek örülni lehet.
Ezek vezetnek el a megelégedettséghez.
És ez nem eltepsedést, vagy a fejlődés ellentétét jelentik, hanem a rugalmasságot és képlékenységet - ami mindennél jobban kell ehhez a mai, elviselhetetlen élet lenyeléséhez.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése