Volt nekem az eltelt évek alatt egy kedvenc önkéntesem. Annyira fiatal volt és lelkes, hogy csodálatos életöröme és energiája új értelmet kölcsönzött az általunk végzett munkának. Voltak időszakai, amikor besötétedett - terhektől, fáradtságtól - ilyenkor rendkívüli bátorságot tanúsítva rákérdezett egyik-másik tevékenységünk valódi hasznára, amit közösen értelmeztünk újra. Nem kellett külön figyelmet szentelni arra, hogy megmagyarázzuk betöltendő helyét és szerepét az intézmény életében - mert megtalálta azt nélkülünk ő maga is.
Olyan volt szakmai szempontból, mint az ellaposodott házasságban az új szerelem. Amikor toporogtunk, elbizonytalanodtunk, kerestük önmagunkat és másokat a munkánkban - lelkesített lelkesedése.
Gazdag, szép időket éltünk meg együtt. Aztán felnőtt és kirepült a fészekből. De nem úgy, mint előtte más, hanem örök nyomot hagyva fészkünkben - hiányával.
Évek óta nem láttam.
Míg ma - összefutottam vele.
Felnőtt lett. Összeráncolt homlokú, hajlott vállú, terhek által megbélyegzett, megtörött, szomorú felnőtt. Hatalmas - egykor örömtől fénylő szemei - most már könnyektől csillogtak. A csalódás könnyeitől.
Közösen idéztük fel akkori, induló önmagát - ahogy álmai nyomába eredt. Azonnal megfogta gondolkodás nélkül azt, amiért addig küzdött. De álmai meglovaglása nem beteljesülést hozott, hanem a valóság fájdalmas korlátaival való szembesülést.
Mindannyian átéltük ezt.
Nem is felnőtt, aki nem csapodott neki a valóság falainak - magánéleti vagy szakmai szempontból. Csakhogy erről nem szeretünk beszélni. Mert nem mindannyian emésztettük meg. Az, hogy ezen mindenki keresztülment - még közelről sem egyenlő azzal, hogy meggyógyult és felépült volna a fájdalmas ütközését követően.
Van aki ezért kergeti bele magát negyedik, ötödik, kitudjahányadik házasságába - mert azt hiszi, hogy a választásával volt baj. Azt hiszi, hogy az első időszak természetes, amikor nincsenek problémák, csak a nagy, mindent elfedő vaksi szerelem.
Ahogy olyan is van, aki annyira mélyen beleégett munkájába és annak egyhangú reménytelenségébe, hogy péntektől-péntekig él, hogy kibírja elviselhetetlen, álmaival, terveivel, vágyaival még köszönőviszonyban sem lévő feladatait.
Egyre sikerült rájönnöm az eltelt évek során - legyen szó házasságról, a gyermekeim neveléséről, a felnőttkor kihívásairól vagy munkámról, mindig amikor azt hittem nincs meg bennem a kellő adalék valaminek az elvégzésére, a valamivel való szembesülésre, nem az adott szerepen - hanem a szerephez való hozzáállásomon kellett igazítanom.
Amikor a szakítás tűnt könnyebbnek - mérlegre tettem a házasságomat. Ezáltal nem változott a valóságban semmi - de a hozzáállásom lehetővé tette, hogy tovább tudjak lépni egy olyan szintre, ahol már nem csak elviselhető, hanem egyenesen szép tudott lenni minden.
Így volt ez a gyermekek nevelésével, És a munkámmal is.
És ezt tanácsoltam ma neki is.
Nem azért vagyunk itt, hogy a világot megváltsuk. A megváltás mára már tény.
Hanem azért, hogy elsősorban magunkból kihozzuk a maximumot.
Képességeink tekintetében, szeretetben, örömökben, gondviselésben, példamutatásban.
Nem tanítanunk kell a jót, hanem tennünk.
Nem beszélnünk kell a szeretetről, hanem szeretnünk.
Nem előadást kell tartanunk az örömről és boldogágról, hanem megtalálnunk mindenben azt a keveset, aminek örülni lehet.
Ezek vezetnek el a megelégedettséghez.
És ez nem eltepsedést, vagy a fejlődés ellentétét jelentik, hanem a rugalmasságot és képlékenységet - ami mindennél jobban kell ehhez a mai, elviselhetetlen élet lenyeléséhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése