Embert a gyermekből...

Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Vekerdy Tamást és halálosan komolyan megfontolom minden egyes tanácsát - úgy gondolom, hogy teher alatt nő a pálma. És a pálma nem egy bizonyos életkort követően kezd el pálmává lenni, hanem a kezdetektől az, ami.

A gyermekek relatív korán kezdtek el sportolni. Balázs mindössze 5 éves volt, míg Anna 7. Ideális életkor az elköteleződésre, ha az ember versenyszerűen szeretné az adott sportágat űzni. Mert akárcsak az élet minden más területén - a sportban is a gyakorlat teszi a mestert. Ha ide-oda futkorászunk - az sem rossz, hiszen egyszerre több mindenben szerzünk jártasságot, megkedveljük és életformánkká avanzsáljuk a sportot. Nem egy sportágat, hanem egyszerre többet is. Ezzel szemben ha egy sportág mellett tesszük le voksunkat - sokkal kiemelkedőbb fejlődést érhetünk el abban természetszerűen. 

Nálunk ez ugyebár a hoki lett. Elvittük a gyermeket, hogy ottragadjon és leánka - és két év hokizást követően a gyermek is megfogalmazza, hogy megérte kitartani. Hiszen a valamiben való jártasság előbb-utóbb sikerek szülőanyja lesz.

Voltak időszakok - holtágak - amikor nekem kellett határozottnak lennem annak érdekében, hogy a gyermekeimben növeljem az elszántságot és kitartást. Mivel azonban megérezték az ízét annak amit csinálnak - ma már ők azok, akik sürgetnek és noszogatnak ha hulla fáradtan inkább eldölnék a mázsás táskák edzésre való hurcigálása helyett.

Eddig el még nem nagyon kellett fontos döntéseket hozni - hacsak annak nem számít a lustasággal szemben választott kontroll, önfegyelem, tanulás, fejlődés, korai kelés, utazás. Most azonban megvolt az első igazi fajsúlyos döntési helyzettel szemben aratott kőkemény győzelem.

Balázs hetek óta készül a legjobb barátja születésnapjára.

Támogattuk. Miért ne tettük volna?

Gondolkodott a megfelelő ajándékon, együtt tervezgették a helyszínt, színezték a programot, tették gondolatban egyedivé a megszokottat.

Mire utolsó métereken kiderüljön, hogy Bazsiéknak éppen azon az ominózus hétvégén lesz bajnokságuk.

Negyven percnyi sírást követően mély bölcsességgel a szemeiben kijelentette:

- most vagyok ott életemben először, hogy egyszerre két helyen szeretnék egyformán lenni! te mindent tudsz. erre is kell legyen megoldásod.

Nos. Nem volt.

Csak történeteim. Arról, hogy mit jelent a lemondás egy igazi cél érdekében. Hogy mit jelentenek a hosszú távú tervek. Hogy mennyire fontos összpontosítani ha valamit meg akarunk valósítani. És, hogy minden egyes lemondás erősebbé, határozottabbá, fegyelmezettebbé és céltudatosabbá tesz.

Van egy dolog azonban, amiről mélységesen hallgattam. A jutalomról. Mert nem lehet, nem szabad külső jutalmazás érdekében tenni. Mindig és örökérvényűen a belső marad meg igazi iránytűnek. 

Így van ez a munka területén, a szülői szerepben, a tanulásban, a nevelésben, mindenben. A szülőnek soha nem fogja megköszönni a gyermek, amit érte tett - de nem is az kell legyen a jutalma!

A főnök jutalma, dicsérete, fizető egysége soha nem fog felérni azzal a lelkesedéssel, munkavégzésbe fektetett energiával, idővel és fáradtsággal - amit arra szántam. Akkor van jól, ha mélyen bent tudom, hogy több, mint jól van.

A sportéletben szerzett díjak, diplomák, jutalmak, elismerések - nem fogják az edzések fáradalmait pótolni. A lemondásokat, csalódásokat, eleséseket, felemelkedéseket nem a díjak vagy elismerések teszik azzá - ami. Hanem a mélyen, bent érzett elégtétel semmihez sem fogható íze.

Ezért éri meg - semmi másért.

Szenvedélyért, szeretetért, magamért.