Amíg a hétvégét Brailan nem töltöttem, abban a téves tudatban éltem, hogy beszélem és értem a román nyelvet. Aztán hallottam az igazi román ajkúakat beszélni és be kellett ismernem, hogy azon egyszerű kérdéseket sem értem - mint például, hogy hol található a mosdó. Ahhoz, hogy egy értelmes választ tudjak kicsikarni akadozó elmémből a recepciós hölgy kedves kérdésére - komoly agymunkámba került, hogy megértsem, hogy mit is akarhat. 

Aztán láttam Romániát. Nem azt amiről azt hittem, hogy ismerem, nem is azt, amit a média mutat meg a maga szenzációhajhász operatőrein át, hanem azt, ami valóban jellemzi szerény országunkat. 

Románia olyan mint egy rendezett, jó adottságokkal megáldott gyönyörű nő. Műszempillákkal, épített körmökkel, elegánsan, párfűmillatfelhőben lebegve - akinek rohad a valaga. Ott volt ez a kategórizálhatatlanul szép város. Épületei zöme 1910-30-as évekbeli műemlékek. Visszaidézve a regényekből ismert érdekes Romániát. Ahol a mai realitás képére - a szegény ember haldoklott, a gazdag meg tobzódott. 

A város főtere a békés nyugat képét idézte. Ha az ember ott sétálgatott mélységes nyugalom járta át a szívét - a minden a helyén van ritka érzése. Ahogy azonban elhagyta a főteret, a második mellékutca azonnal, kendőzés nélkül elétárta mindazt, amit soha nem kellett volna látnia. A fedél nélküli kanálisok, a hatalmas falkába verődött kóborkutyák, a szemetes és rendezetlen udvarok, a romos és cserbenhagyott épületek, a bebukott üzletek és vállalkozások Romániáját.

Rettenetes volt a kontraszt. Látni a menthetetlent. Hiszen ezen már semmi sem segít. Amíg a patkányverte, romos tanya előtt legújabb típusú megfizethetetlen autó áll, addig semmi sincs rendben. Addig csak játsszuk és egyre jobban megjátsszuk azt, amit élni szeretnénk.

Székelyföldön ez pontosan fordítva működik. Ott minden egyes embernek a fészke biztonsága elsődleges. Lehet, hogy otthon sincs. Lehet, hogy külföldön kell dolgoznia - de akkor is kell legyen a lelkében egy hely, amit otthonnak nevez. Ahol mindig ég a tűz, rendezett az udvar, jóllakottak az állatok és boldogan, várakozásteljesen mosolyog az, aki otthonmaradt. Az étel bőséges és ízletes, a szerelem vigasztaló - a ruha és divat nem fontos, az autó jó ha van, de ha nem megteszi a lovasszekér is.

Míg itt, a hétvégén éppen ennek ellenkezője tárult elém.

A szállás megfizethetetlenül szép volt. Tágas, elegáns, tiszta és kényelmes. De kiszolgálásban, hozzáállásban, vendéglátásban, otthonomban vagy - vedd ami kedvedre való - magyar embert jellemző nyitottságnak nyoma sem volt. 

Látszólag semmivel nem volt probléma - mert minden a helyén volt - de nem volt meg az a lélektől lélekig, ami bennünket mindig, minden helyzetben jellemez.

Aztán ott voltak az anyák és gyermekeik. Életemben nem láttam még ennyi furát. Anya drága parfümöktől bűzlött, trendi ruhákban feszített - nem is annyira a gyermek volt fontos és a cél, amiért ott voltunk, hanem a legújabb divat bemutatása. A gyermek öltözzön sza egyedül, mert a körmeimmel csak nem fogok korikat húzogatni, a gyermek ordítson csak egyedül, mert nem vigasztalni jöttem - s különben is, nekem csak a legjobb jó, a második legjobb középszerű - ezért kár volt kijönni. 

És a gyermekek ordítottak. Artikulátlanul, mint az állatkerti oroszlán. Első nap feszélyezett, megijesztett, szorongatott - második nap megtanultam elvonatkoztatni tőle. A nem vagyunk egyformák közömbös nyugalmával.

Soha nem értettem a gyermekek ennyire különböző hozzáállását ahhoz, amit úgy hívnak, hogy játék. Most azonban mindent megértettem. Mert láttam a gyökereket. A fa ugyanis csak olyan lehet, amilyen. Ha fenyőnek született, hát fenyőfa - míg ha nyírnak, akkor nyírfa. Egyik sem jobb, másiknál - de ha érteni akarod az erdőt - sétálnod kell egyet a dombtetőn. Nem elég az első fa tulajdonságai alapján levonnod következtetéseidet.

Falusi cirkusz

Hatalmas kultúrotthon. Enyhén hűvös. A hat fűtőtestből talán három működik. Az előadás négy órától kezdődik. A falu minden egyes utcasarkán plakát adja tudtunkra, hogy valami készülődik. Ott kell lennünk - kaccsintanak össze a gyerekek. Fél négykor a tömegre való tekintettel - elsők vagyunk, akik egymást gyúrjuk a jegyért. A nagy szabadságban képtelenek vagyunk eldönteni, hogy hova üljünk le. Végül a harmadik sor mellett döntünk. A félórás várakozásban felvonul előttünk a teljes társulat. Mindössze öt személy összjátéka. Van közöttük egy pár - egy átlátszó sovány artista, amely porondmester is, illetve ennek asszonya - egy elmesélhetetlen testalkatú, vékony hölgy, akinek pókhasa ágálva meredez ki fellépőruhái mindegyikéből. Aztán van egy kilenc éves gyerek - ő a tanonc. Az előadás szinte teljes mértékben a gyenge, gyerekvállain fekszik. Van egy nagyon sötét bőrű roma fiatalember - akiről minden egyes Gyergyói azonnal megállapítja, hogy csiki cigán. És van egy lány, aki jegytépő, árus, lufifújó illetve egyik jelentben főszereplő is egyben.

Nem pontosak. Négy után percekkel kezdenek. Saját és az összegyűltek feszültségét a nagyon hangos zenével igyekeznek oldani.

Az előadás két részből áll.

Első részében a gyermek mutatja meg ingó lábakon álló tudását, amely alakulóban van. A bohóc fűszerezi a számok közötti időszakot saját tehetetlenségével, amit végtelenül ügyesen kijátszanak interaktív, közönséget megmozgató játékokkal. Ezeken csak nevetni lehet. Ahogy a székely gyerek próbát tesz erejéről, bátorságáról, kiállásáról, vakmerőségéről, vérbeli versenyszelleméről.

A két felvonás között egy megmagyarázhatatlan szünet van - amiről utólag kiderül, hogy a spagetti főzéséhez szükségeltetett.

A második felvonásban a cigán gyerek esszeégeti magát a tűzzel - ez végre megmagyarázza páratlanul sötét árnyalatát. Aztán tüzet nyel és fúj, végül hírtelen mindennek vége lesz.

A gyermekek elégedettek.

Kezükben az üres üdítős dobozzal, a fénykarddal, a lufival - amit itt nyársaltak le az alaptalanul sokat fizető szülőről - boldogan hagyják el az ámulattól tátongó kultúrházat.

Mi magunk is ámulunk.

Az előadás - ha nevezhető ennek - kategórizálhatatlanságán, a semmivel való fellépés vakmerőségén, az artista gyermek szüleinek érvein, és még sok minden máson, amit képtelenek vagyunk szavakba önteni.

A társulat faluról-falura jár.

Menekülőben vannak.

Közben fúj a februári, vékon-faszú cigán-szél. Szimfóniát biztosítva ennek a kihalófélben lévő kultúrának.

Volt nekem az eltelt évek alatt egy kedvenc önkéntesem. Annyira fiatal volt és lelkes, hogy csodálatos életöröme és energiája új értelmet kölcsönzött az általunk végzett munkának. Voltak időszakai, amikor besötétedett - terhektől, fáradtságtól - ilyenkor rendkívüli bátorságot tanúsítva rákérdezett egyik-másik tevékenységünk valódi hasznára, amit közösen értelmeztünk újra. Nem kellett külön figyelmet szentelni arra, hogy megmagyarázzuk betöltendő helyét és szerepét az intézmény életében - mert megtalálta azt nélkülünk ő maga is.

Olyan volt szakmai szempontból, mint az ellaposodott házasságban az új szerelem. Amikor toporogtunk, elbizonytalanodtunk, kerestük önmagunkat és másokat a munkánkban - lelkesített lelkesedése.

Gazdag, szép időket éltünk meg együtt. Aztán felnőtt és kirepült a fészekből. De nem úgy, mint előtte más, hanem örök nyomot hagyva fészkünkben - hiányával.

Évek óta nem láttam.

Míg ma - összefutottam vele.

Felnőtt lett. Összeráncolt homlokú, hajlott vállú, terhek által megbélyegzett, megtörött, szomorú felnőtt. Hatalmas - egykor örömtől fénylő szemei - most már könnyektől csillogtak. A csalódás könnyeitől.

Közösen idéztük fel akkori, induló önmagát - ahogy álmai nyomába eredt. Azonnal megfogta gondolkodás nélkül azt, amiért addig küzdött. De álmai meglovaglása nem beteljesülést hozott, hanem a valóság fájdalmas korlátaival való szembesülést.

Mindannyian átéltük ezt.

Nem is felnőtt, aki nem csapodott neki a valóság falainak - magánéleti vagy szakmai szempontból. Csakhogy erről nem szeretünk beszélni. Mert nem mindannyian emésztettük meg. Az, hogy ezen mindenki keresztülment - még közelről sem egyenlő azzal, hogy meggyógyult és felépült volna a fájdalmas ütközését követően.

Van aki ezért kergeti bele magát negyedik, ötödik, kitudjahányadik házasságába - mert azt hiszi, hogy a választásával volt baj. Azt hiszi, hogy az első időszak természetes, amikor nincsenek problémák, csak a nagy, mindent elfedő vaksi szerelem.

Ahogy olyan is van, aki annyira mélyen beleégett munkájába és annak egyhangú reménytelenségébe, hogy péntektől-péntekig él, hogy kibírja elviselhetetlen, álmaival, terveivel, vágyaival még köszönőviszonyban sem lévő feladatait.

Egyre sikerült rájönnöm az eltelt évek során - legyen szó házasságról, a gyermekeim neveléséről, a felnőttkor kihívásairól vagy munkámról, mindig amikor azt hittem nincs meg bennem a kellő adalék valaminek az elvégzésére, a valamivel való szembesülésre, nem az adott szerepen - hanem a szerephez való hozzáállásomon kellett igazítanom.

Amikor a szakítás tűnt könnyebbnek - mérlegre tettem a házasságomat. Ezáltal nem változott a valóságban semmi - de a hozzáállásom lehetővé tette, hogy tovább tudjak lépni egy olyan szintre, ahol már nem csak elviselhető, hanem egyenesen szép tudott lenni minden.

Így volt ez a gyermekek nevelésével, És a munkámmal is.

És ezt tanácsoltam ma neki is.

Nem azért vagyunk itt, hogy a világot megváltsuk. A megváltás mára már tény. 

Hanem azért, hogy elsősorban magunkból kihozzuk a maximumot.

Képességeink tekintetében, szeretetben, örömökben, gondviselésben, példamutatásban.

Nem tanítanunk kell a jót, hanem tennünk.

Nem beszélnünk kell a szeretetről, hanem szeretnünk.

Nem előadást kell tartanunk az örömről és boldogágról, hanem megtalálnunk mindenben azt a keveset, aminek örülni lehet.

Ezek vezetnek el a megelégedettséghez.

És ez nem eltepsedést, vagy a fejlődés ellentétét jelentik, hanem a rugalmasságot és képlékenységet - ami mindennél jobban kell ehhez a mai, elviselhetetlen élet lenyeléséhez.

Összefogás a jövőért

A háborúra az ember soha nem tud felkészülni. A háború van és cselekedni kell. És mindig vannak, akik eleve megjósolják a harcok kimenetelét - ahogy megvan a hippik tábora is, akik nem akarnak harcolni, hanem fűvel, piával, szabad szerelemmel és még több szexxel kívánják megnyerni a maguk felett vívott kis csatáikat.

Valószínű engem sem érdekelne különösebben a Marosvásárhelyi műjégpálya ügye - ha nem lenne két jégkorongozó gyermekem. Minden egyes alkalommal amikor a Ligetbe sodorna a szél - a koripályává avanzsált jégfelület kerülgetésére - elmorognám a basszameg mantrát, kurva ország, prosti politikusok ezt is elbaszták varázsigékkel fűszerezve, majd enyhe izomlázzal és nedves puloverrel a hátamon szépen hazasétálnék a szent beletörödés nyugalmába.

De van két jégkorongozó gyermekem!

Ahogy nap mint nap látom a sok szülő, a csapat többi tagjának - kicsiknek és nagyoknak a kínlódását, hogy lépést tudjanak tartani ezen sportág kihívásaival szemben.

Ahogyan a félkész pályát is látom a hátam mögött, amikor a gyermekeim március idusán a lapiktól hemzsegő, olvadozó, töredezett és piszkos jeget próbálják legyőzni - botjaik végén a koronggal.

És ilyenkor nekem nagyon nem elég a Dilló Laji nyugalma - aki a minisztérium sofőre - és aki szerint az idén sem lesz pálya, kár a gőzért... Mert Dilló Laji mindent tud. Ahogy azt is, hogy a tizedik miniszternek nem volt még ideje átrágni magát a projekt dossziéján. Mire megteszi, ismét váltás lesz - minek tenné? Ez egy eleve elveszett ügy, tövig rágott csontokkal.

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép. - mondja Petőfi. És jól mondja. Csak a népet nagyon nehéz feltámasztani. És egyre nehezebb. Dilló Laji ezt is mondta. Hogy a nép az eltelt évek során már többször feltámadt - de mielőtt bármit is megoldott volna, visszavonult a meleg szarok kanapéjának nyugalmába.

Nem bízom hát a nép kitartásában.

De bízom a szú elviselhetetlen taktikájában. Amit fel kell kutatni, meg kell keresni, fejbe kell verni, hogy hallgasson el végre. Mert ha egyedül is - de elviselhetetlen lesz idővel kitartása. Megállás nélküli reszetelése.

Nem tudom hát hányan maradnak életben a petíció végéig.

Egyet azonban tudok - a végén is ott lesz a két gyermekem.

Akik a bajnokságokon olyanokkal küzdenek, akik az év kilenc hónapját jegen töltik . velük szemben, akik mindössze három hónapot lehetnek jegen. Az év többi részében egy olyan hibrid hokit űzve a fedett műjégpálya komplexum betonfelületén - amit csak mi, Marosvásárhelyiek ismerünk. Ezzel a görhokival nyerhetnénk országost is. De a jégen minden egyes hálóba küldött korongunknak, vagy kivédett támadásunknak - emberfeletti értéke van.

Miért?

Mert 11 éve várjuk már a Marosvásárhelyi műjégpálya felélesztését. A projekt befejezését - amit minden évben decemberre ígérnek. Nos, az a december még nem köszöntött be. De a tehetségek már itt toprognak. Kora tavasszal és késő ősszel fejlámpákkal a fejükön kergetve a korom sötét betonján a reménység fekete korongját.

És én esküszöm, amíg szó lesz a számon, nem fogok hallgatni.

És ha a nyelvemet viszik magukkal - jelelni fogok.

És ha a karjaimtól fosztanak majd meg - győzelem táncot járok - mert tudom, mindennél jobban tudom, hogy egy fecske igenis csinál nyarat. Mert képes elhívni a többi fecskét - és elhitetni a téllel, hogy távoznia kell.

És a tél előbb-utóbb hinni fog neki.

Mert az időnek mágikus ereje van.

Ami közel hozza Bukarestet és befejezi Marosvásárhely központjában azt a szégyenfoltot - ami dícsőséggé nőheti ki magát sportolóink vállán nyugodva.

És tudod mit?

Utána, de csakis utána - jöhet a Május 1 strand...


Itt írhatod alá a petíciót:
http://www.petitieonline.com/patinoar_pentru_mure

Embert a gyermekből...

Annak ellenére, hogy nagyon szeretem Vekerdy Tamást és halálosan komolyan megfontolom minden egyes tanácsát - úgy gondolom, hogy teher alatt nő a pálma. És a pálma nem egy bizonyos életkort követően kezd el pálmává lenni, hanem a kezdetektől az, ami.

A gyermekek relatív korán kezdtek el sportolni. Balázs mindössze 5 éves volt, míg Anna 7. Ideális életkor az elköteleződésre, ha az ember versenyszerűen szeretné az adott sportágat űzni. Mert akárcsak az élet minden más területén - a sportban is a gyakorlat teszi a mestert. Ha ide-oda futkorászunk - az sem rossz, hiszen egyszerre több mindenben szerzünk jártasságot, megkedveljük és életformánkká avanzsáljuk a sportot. Nem egy sportágat, hanem egyszerre többet is. Ezzel szemben ha egy sportág mellett tesszük le voksunkat - sokkal kiemelkedőbb fejlődést érhetünk el abban természetszerűen. 

Nálunk ez ugyebár a hoki lett. Elvittük a gyermeket, hogy ottragadjon és leánka - és két év hokizást követően a gyermek is megfogalmazza, hogy megérte kitartani. Hiszen a valamiben való jártasság előbb-utóbb sikerek szülőanyja lesz.

Voltak időszakok - holtágak - amikor nekem kellett határozottnak lennem annak érdekében, hogy a gyermekeimben növeljem az elszántságot és kitartást. Mivel azonban megérezték az ízét annak amit csinálnak - ma már ők azok, akik sürgetnek és noszogatnak ha hulla fáradtan inkább eldölnék a mázsás táskák edzésre való hurcigálása helyett.

Eddig el még nem nagyon kellett fontos döntéseket hozni - hacsak annak nem számít a lustasággal szemben választott kontroll, önfegyelem, tanulás, fejlődés, korai kelés, utazás. Most azonban megvolt az első igazi fajsúlyos döntési helyzettel szemben aratott kőkemény győzelem.

Balázs hetek óta készül a legjobb barátja születésnapjára.

Támogattuk. Miért ne tettük volna?

Gondolkodott a megfelelő ajándékon, együtt tervezgették a helyszínt, színezték a programot, tették gondolatban egyedivé a megszokottat.

Mire utolsó métereken kiderüljön, hogy Bazsiéknak éppen azon az ominózus hétvégén lesz bajnokságuk.

Negyven percnyi sírást követően mély bölcsességgel a szemeiben kijelentette:

- most vagyok ott életemben először, hogy egyszerre két helyen szeretnék egyformán lenni! te mindent tudsz. erre is kell legyen megoldásod.

Nos. Nem volt.

Csak történeteim. Arról, hogy mit jelent a lemondás egy igazi cél érdekében. Hogy mit jelentenek a hosszú távú tervek. Hogy mennyire fontos összpontosítani ha valamit meg akarunk valósítani. És, hogy minden egyes lemondás erősebbé, határozottabbá, fegyelmezettebbé és céltudatosabbá tesz.

Van egy dolog azonban, amiről mélységesen hallgattam. A jutalomról. Mert nem lehet, nem szabad külső jutalmazás érdekében tenni. Mindig és örökérvényűen a belső marad meg igazi iránytűnek. 

Így van ez a munka területén, a szülői szerepben, a tanulásban, a nevelésben, mindenben. A szülőnek soha nem fogja megköszönni a gyermek, amit érte tett - de nem is az kell legyen a jutalma!

A főnök jutalma, dicsérete, fizető egysége soha nem fog felérni azzal a lelkesedéssel, munkavégzésbe fektetett energiával, idővel és fáradtsággal - amit arra szántam. Akkor van jól, ha mélyen bent tudom, hogy több, mint jól van.

A sportéletben szerzett díjak, diplomák, jutalmak, elismerések - nem fogják az edzések fáradalmait pótolni. A lemondásokat, csalódásokat, eleséseket, felemelkedéseket nem a díjak vagy elismerések teszik azzá - ami. Hanem a mélyen, bent érzett elégtétel semmihez sem fogható íze.

Ezért éri meg - semmi másért.

Szenvedélyért, szeretetért, magamért.