Manci Páció

Amikor a tömbházba költöztünk ezelőtt két évvel - csodálatos fekvése és számunkra megfelelő beosztása mellett egy másik aduásza az volt, hogy észbontóan szép kilátás gyönyörködtetett minden egyes erkélyes szivarkalandunk alkalmával. Mindkét felén teljes látkép tárult szemünk elé egy-egy fantasztikus erdő-részről. Imádtam. 

Aztán a fejlődésnek köszönhetően - aminek szintén örülni tudtam, hiszen rengeteg ember munkahelye épült fel szinte hetek alatt a szemünk előtt - létrejött a bazi nagy E-on épület, amely a maga mellveregető pompájával elzárja a kilátást a csodaszép Somstetői erdőről. Nem baj, a rosszat is meg lehet szokni. Már annak is örülni tudtunk, hogy éjszaka pihenni lehetett és nem kellett a munkagépek zajára aludnunk.

Azóta már szalad a munka, visszakaptuk a főútra vezető járdarészt, amelytől megfosztottak a munkálatok ideje alatt és amelynek használata többünk reggeli indulásának pillanatát nyújtja meg néhány kruciálisan fontos másodperccel.

Ma miközben a gyermekek után siettem az iskolába egy megszokott látkép fogadott.

Egy ölelkező család képe.

A dolgozó anya kiskosztümben búcsúzik az apától, akinek egyik keze fogja a kezébe simuló kiskezet, aminek tulajdonosa egy bodriszőke, aranyos kislány - óvodás, vagy talán nulladikos lehet - másik keze finoman tartja a testére gondosan kendővel rákötött néhány hónapos kisgyermekét.

Anya elbúcsúzik és eltűnik az épületbe. Apuka továbbhalad két csodaszép gyermekével. A kislány csacsog, mesél - apa meg hallgatja mindazt, amiben anyának már soha nem lesz része.

Anyán gondolkodom - aki bizonyára kétszer, háromszor annyit kereshet, mint apa - ha közös akaratból az a döntés született meg családi szinten, hogy ő lesz az, aki visszamegy dolgozni. Este nyolc órakkor végez. Hamarabb csak pénteken van erre kilátás. Olyankor öt, hat órakkor szabadul. Nem siet, hiszen alig van hova. Számára fölöttébb korán van. Pláné nyáron. Hétágra süt a Nap. Ilyenkor még leülnek és elszivaraznak órákig, nevetve és beszélgetve.

Apa otthon van.

Ő az Anya.

Gondolom - mos, főz, takarít, vasal - hiszen manapság a mosógép mos, a vasaló vasal, a porszívó takarít, a kályha pedig főz.

A szerepek pedig automatikusan felcserélődnek.

Apa anyává lesz és anya apává. Aki ritkán látnak, ideges, stresszes, targettekhez kell tartania magát, gyűlésekre kell felkészülnie, divatosnak kell maradnia, fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz és pedikűröshöz kell járnia. A kliensekkel, üzletfelekkel való kapcsolatot éltetnie kell - az életszínvonalat, amelyet pozíciója megkövetel - tartania kell - étkezésben, életstílusban, nyaralás szintjén, és csak ő maga tudhatja, hogy még mi mindenben...

S hogy milyen a szex?

Nem tudom!

Egy Férfivel, aki (napról napra) Nő (a gyermeke szemében) - ám zuhan evilág piacán, amelynek a Nő egyik legsikeresebb kofája.

Nem jól van.

Nem jól gyermekek, nem jól Nők és egyáltalán nem jól Férfiak szintjén.

Hiszek az emancipációban, hiszek az egyenjogúságban - de mindenekelőtt a Férfiban és Nőben. A hagyományos családmodellben - ahol a gyermeknek legyen anyja az anyja és apja az apja. Ahol veszekedjenek a szülők szenvedéllyel, szeressék egymást őrülten, és közös céljuk a gyermekek felnevelése legyen, akik ha Férfimodellt akarnak tanulni - Apához fordulnak és ha nőiességet - anyához.

Mert ez az élet rendje.

Ez és nem más. Mert a Más(ságnak) mindig böjtje van...

Mindig azt tanították, nevelték és oltották belém - hogy a gyermek felnövekedése, életkorban való gyarapodása - maga után vonja a szülő öregedési folyamatát, ami ellen semmit nem tehet.

Az utóbbi években trendivé lett a fiatalos külső élethosszig való megőrzése. Már nem lepődünk meg, hogy nem csak a sztárok fotoshopolt szülei fiatalosak, hanem akár a szomszéd édesanyja is, aki úgy fest, mintha csak a lánya barátnője lenne.

Az én időmben kétféle szülőtípus létezett: Kórosan sovány és szigorú anya, és/vagy apa - vagy mackó alkatú vicces, esetleg italozásra hajló apafigura és kerek formájú anyuka. Senki nem akart a lánya barátnőjévé válni, vele együtt diszkózni vagy házibuliba menni és megosztani a pasikat, pasiügyeket, nőket, nőügyeket.

A mai világban minden a feje tetjén áll. A bulvársajtó külön receptet közöl arról, hogy hogyan lehetek a lányom legjobb barátnője, és, hogy válás után megérdemlek egy minimum fele annyi idős pasit, mint én, aki majd jól helyrepofozza a szétbaszott egomat.

Anna lányom harmadikos. Majdnem olyan magas, mint én, két számmal különbözik a ruhaméretünk, de ha nagyon sietünk - mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül fel tudjuk venni a másik ruháját.

Nem akarok a barátnője lenni. Az anyja szeretnék lenni.

Nem szeretnék osztozni a pasikon, akiket majd mellérendel az élet.

Megvénülni sem szeretnék amiatt, mert ő lassan nővé lesz.

Felnevelése nem elöregedésemmel, inaktívvá válásommal és halálommal kell egyenértékűvé váljon, hanem egy új élet kezdetével. Amelyben a főszerepet már nem az anyaszerepem játsza, hanem majd esetleg valami más.

Korcsolyázni hívott ma hosszúban. A fiúk közben a korongot kergették. Külön imádom, hogy ő maga is hokizik, hiszen ebben a sportban - és egyre kevesebb az ilyen példa - a férfiaknak férfi formájuk és tipikus férfiszerepük van. Amióta hokizik éles különbséget tud tenni férfi és nő között. Életben, zenében, egy formás combban, fenékben, feltestben, viselkedésben, erőben, önbizalomban.

Korizás közben mesél nekem mindenféléről. Csacsog. Hallgatom, de közben élesen gondolkodom. Azon, hogy felnőtt. Most éppen annyira gyors és erős, mint én. Neki emelkedik, nekem már hanyatlóban van. Hiszen ezt mondották, oltották, nevelték, szuggerálták belém.

Miközben meg nem. Ő egy tőlem független entitás. Kaptam és kötelességem továbbadni.

És ahogyan előtte is léteztem, majd felnövekedése és függetlenedése után is fogok.