Istenfélő, Gondviselésben (ugyan nem vakon) de bízó emberként pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a jelekkel illik nagyon óvatosan bánni. Mert saját szűrönkön, saját szemüvegeinken keresztül látjuk a világot, és bizony kivétel nélkül minden egyes alkalommal azt látunk bele, amit csak akarunk. Így történhet meg az is, hogy életünk legnagyobb jeleit félreolvassuk. Aszerint interpretáljuk, ahogy számunkra kényelmes és elvárt.

A nagy ajánlatok, üzletek, életesélyek eleve bűzlenek. Amikor valaki azzal keres meg, hogy szeretne segíteni rajtam, mert az ő élete törzsgyőkeresen megváltozott és embereket keres akikkel megoszthatja ezt a nagy titkot, amely mindezt lehetővé tette - mindig behúzom a kéziféket. 

Óvatos leszek és csak azon gondolkodom az idő hátralevő részében, hogy ő maga mennyire hisz ebben.

Volt egy családi barátunk. Házaspár. Egészségszakértők mindketten. A férj az üzleti egész(ség)hez értett, míg a hölgy tanácsadásban jeleskedett. Az elején úgy voltunk a műsorral, mint a színházban. Interaktívnak bizonyultunk, részt vettünk a játékban, betartottuk a szabályokat, bármennyire marhaságnak tüntek. A játék az játék - játszani kell és nem értelmezni alapon. És jókedűen hallgattuk végig a hölgy testkontrollról, egészséges bőrről, megfelelő emésztésről és jó közérzetről tartott kiselőadásait - miközben valósága teljesen másról árulkodott. Ha ennyire jók a termékek - rajta vajon miért nem segítenek? - tettem fel elsőkörben magamnak a kérdéseket. Az utolsó csepp a pohárban egy körömgombát legyőző varázslatos termék kínálata nyújtotta. Mosolygva és teljes meggyőződéssel ajánlgatta a terméket, miközben egyszerre hat lábkörme volt beteg. Mondom ilyen nincs! Valamit nem értünk jól. A szeme, testbeszéde, kisugárzása a teljes hitről és önátadásról árulkodik, miközben rajta semmi sem használ. Miért van meggyőződve arról, hogy rajtam segítene, ha rajta már semmi sem képes.

Évekkel késöbb megtudjuk, hogy anyagilag függtek annyira, hogy más választásuk nem maradt, hinniük kellett a hihetetlent. Becsületükre váljon, náluk jobban senki, soha!...

Minap szintén kísértetiesen ugyanazzal a forgatókönyvvel beállít két stranger.

Segíteni akarnak.

Itt nem a pénzről van szó, hanem az életminőségről, életcélokról, a társadalmi jólétről.

Nem kell semmi az egészhez - döl a pénz - kétszázötven, százötven százalékos profitokkal dobálóznak. Nem vagyok jártas a matematikai tudományokban. Úgy vagyok ezzel, mint amikor a fiam a végtelennel kapcsolatosan faggat. Nekünk a maximum a 1oo% volt és marad. Az a tiszta profit. A többi mese. Amit nekik most eladó.

Ugyanazt a szikrát keresem a szemeikben, mint évekkel ezelőtt a másik történetet áruló pár szemében. Közel sem annyira tiszták. Mintha ők sem hinnék, csak hát eladó és ők vevőt keresnek rá. Olyanok, mint 5-6oo évvel ezelőtt a falvakon végigutazó és áldozataikat szedő szélhámosok. Titkot adnak el, amiről nem illik nyilvánosan beszélni, csak zárt ponyvák mögött - el akarják hitetni, hogy kiváltságosok vagyunk, amiért első között kapjuk be a bogot, amit mellesleg ha nem teszünk meg, hát egész életünkben bánkódni fogunk a nagy elszalasztott esélyen.

Hagyom, hogy elmenjek. A meséjük előbb-utóbb halló fülekre talál. Mindig lesz valaki, akit megfertőz a kor. Aki oly annyira fog hinni vagy előbb-utóbb függeni, hogy ő maga is útra kerekedik. Na nem magért, hanem azért, hogy másokon segíthessen. Hiszen csakis erről szól a mese.

A szinglikről nem sokat tudtam, mígnem elolvastam néhány könyvet a témában és elbeszélgettem egy nem választott, de megrögzött szingli barátnőmmel. Évekkel ezelőtt, amikor szóba került a házasság kijelentette - lófasz. Nem éri meg az egész vesződség. Kell szerezni egyszer egy papot, aztán egy kántort, templomot, vendéglőt. Kérdeztem és a férj? Azzal mi lesz? Oh az mellékes. Azt könnyen lehet kapni akárhol. Aztán azóta sem sikerült megfelelő kántort találnia. Úgy aztán egyelőre fagyasztotta a projektet.

Nemrégiben meséli nyaralással kapcsolatos élményeit. Fogalmam sem volt, hogy ennyi nehézségen kell keresztülmennie annak aki nem családos.

Elmegyek - aszongya - egy utazási irodához. A héten a sokadik, amit felkeresek. Nyaralni szeretnék. Sehol a világon nem kínálnak szingliknek való feltételeket. Tele a padlás a családos ajánlatokkal, meg a double badekkel. Nekem egy szaros egyágyas szoba kell, egyedül akarok menni. A pasas úgy mér végig, mintha leprás lennék. Háromszor kérdezi meg, hogy egyedül megyek. Barát nélkül? A végén már majdnem üvöltöm - igen bazdmeg, egyedül megyek. Baj?

Nincs ajánlata. Fizetnem kell két személy helyett. Kétágyas szoba. Lehetek benne egyedül. de fizetnem kell a másik, nemlétező személy helyett.

A cukrom a fellegekben van.

Mondom nincs pénzem. Egyedül vagyok, lakáshitellel, számlákkal, nem akarok nemlétező társ helyett fizetni. Diszkrimináció. Megtetszik a gondolat. Divat. Belelovalom magam. Mind hevesebben védem az érdekeimet. Belátásra bírom. Megegyezünk, hogy néhány nap múlva találkozunk, addig intéz valamit.

Következő találkozás alkalmával széles mosollyal fogad. Sikerült, jelenti ki büszkén. Találtam egy szingli hölgyet, aki ugyanezzel a problémával keresett meg bennünket, mint ön - arra gondotunk együtt mehetnének el.

Elsőre majdnem megverem. Hát meghülyült? Ő menne egy idegennel? Aztán arra gondolok, hátha nem is rossz ötlet. Hátha valami jel. Napok eredménye, de belemegyek.

Szimpatikus a csaj. Velem egyidős. Olyan forma mint én. Mintha közös géneket osztanánk. A szingliség génjét. Mutáció biztosan. Hiszen van keze, lába, feje, él, nem néz ki rosszul - de nincs párkapcsolata.

A part ahova ilyen furcsa körülmények eredményeként jutunk el, maga a tökély. De ez sem akadálymentesített. Mintha minden a szerelemre, párkapcsolatra, családi életre lenne kiépítve. Elhatározom, hogy tudomást sem veszek róla.

Közben bejön a képbe - szokás szerint a jóképű hoteligazgató, vagy tulaj. Mindegyis. Jóképű, fiatal, szexi, pasi és feltehetőleg módos. Nyilvánvaló mindkettőnknek tetszik. A pasinak csak én jövök be. A szobatársam begerjed. Lassan attól félek álmomban fog megfojtani. A kétségbeesés nagy úr. Húzom az időt és csak akkor megyek a szobába ha már alszik, vagy nem tartozkodik bent. Alig várom végetérjen az álomnyaralás. A helyzet komikuma rémálomba fojtja.

Hazaérünk. Épségben vagyok. De egy ideig nem kívánkozom. Ha az ember szingli eleve diszkriminálva van. Beszélünk feketékről, fehérekről, zsidókról, kisebbségekről - s velünk közben mi lesz? Mert vagyunk... Talán egyre többen...

Az ember lelke megreked valamilyen megfogalmazhatatlan életkorban. Csak az agya képes felidézni múló éveinek számát. A lelke időtlenségben lebeg. A fizikum meg éli a maga elmúlásra ítélt életét. Erre tevődnek rá koncentrikus körökben az életkorra ruházott elvárások. Ezzel szemben az évek múlása nem átok, hanem kegyelem. Az első évek ködösek, homályosak. Mindennel és mindenkivel ismerkedünk. Tizenévesen elsősorban önmagunkkal - de szigorúan csak mások viszonylatában. Jobb vagy rosszabb, kevesebb vagy több, szebb vagy csúnyább, fehérebb vagy feketébb, butább vagy okosabb, tájékozottabb vagy szűklátókörűbb, menőbb vagy láthatatlanabb vagyok mint Te. 

Valamikor ennek az időszaknak a végén, a húszas évek első felétől kezdődhet el az igazi munka. Az önmagam önmagában való megismerése. És elfogadása jó esetben.

Hogy mennyire érzi otthon magát - önmagában az ember, az már egyéni siker vagy kudarc. Független attól, hogy milye van vagy nincs. Inkább attól függően, hogy mit vár el az élettől és önmagától. Az elvárásban sürgetés van. Teljesítménykényszer. Nem elfogadás és befogadás, hanem hajsza. A baj azzal van, hogy mindennek a megélése, pontosan ettől az egyetlen kis résztől, elemtől válik függővé: hogy mennyire sikerül elfogadnom és megismernem magam. Ennek függvényében leszek képes szeretni, csakis önmagamon át - elfogadni, megélni, örülni és örömöt szerezni.

Valamiféle görcsösködés mindenkiben van. És minél inkább igyekszik megszabadulni tőle, felülemelkedni rajta - akár az iszapharcban, annál sárosabb lesz.

Sokan sokfélék vagyunk - a szerény, alúlképzett miliőből jövő brutálisan karrierista, a megfelelő párkapcsolatot hajhászó szingli - aki minél jobban retteg, annál magabiztosabbnak hat, a házasságát mindenáron megmenteni akaró, a másságát takaró és fel nem vállaló, a testsúlyproblémákkal küzdő, az anyaság mintaképévé válni akaró házasságát közben romokba döntő, az állandó megfelelő állást kereső, a sehol helyét nem találó, a folyamatosan balhézó és a fájdalmaiba beletörödött, beleroppant, belehalt - aki mások életén igyekszik kivetni hálóit, hogy addig ne kelljen magán gondolkodnia.

Nem tudom mivégett születtünk a Földre, de hogy sokan nem hagyunk magunk után tanítást, az biztos. Talán magunkkal visszük - de példát nem statuálunk, hanemha ellenpéldát.

És átkozott emberi tulajdonság marad, minél jobb - annál inkább igyekszünk fogást találni rajta. Meggyőzni önmagunkat ennek ellenkezőjéről.

Nyughatatlan lélek az ember.

Ki elsősorban önmagát űzi és hajtja.

Nincs szüksége ellenségre - akárkinél jobban ismeri a fogást önmagán. Mely testét, lelkét, környezetét képes pillanatok alatt megbetegíteni.

A megoldás valamikor életünk második felében simul tenyerünkbe. Válik elérhetővé könnyed mozdulatok sorozatán át. Folyamatos önásásokkal, életigenlésekkel, elengedésekkel és befogadásokkal.

Ott és akkor, ahol a lélek megreked - dacolva idővel, térrel és elmúlással. Ahol az Én önmagává és onnantól kezdve mindegy is mikor jön a halál - hiszen ez a pillanat méltó koronázása lesz annak a királyságnak, amit életként éltünk meg.

Minden évben meredeken megvisel az évzáró és az ahhoz szervesen kapcsolódó ünnepkör. Amikor egy eseményből mindenki ki akarja hozni a maximumot, az eleve halálra van ítélve.

Gyermekkorunk évzárói halálunkig vezetik emlékképeink gyűröttre gyömöszölt listáit. Órákig álltunk a barackrohasztó melegben, merevre fésülve, szokatlanul elegáns ruhákban, amelyekben szuszogni is bűn, nem hogy megmoccanni és tartottuk a kardvirágot, míg a vállaink teljesen érzéketlenné nem váltak. Egy rohadt kukkot nem értettünk a cirkalmasabbnál cirkalmasabb román okfejtegetésekből és csak az tudott ideig-óráig nyugtatólag hatni ránk, hogy sebaj, pár óra és itt a vakáció.

A hagyományok azért vannak, hogy ápoljuk, megőrizzük és átszármaztassuk az utókor számára.

Így állnak évről-évre a gyerekeink is.

Semmi új a nap alatt.

Hanemha az, hogy a kardvirág már tré ehelyett tökéletes(en mű) csokrok köszönnek vissza minden egyes gyermek kezéből. Ahogyan régebben az egyenruha tett bennünket egyenlővé - a nagyfene demokráciával meg a divat süllyesztett kasztok képviselőivé - na éppen úgy ma a csokorról meg lehet ítélni, hogy ki mennyit keres.

Akinél számít a pénz, egy szál virágot ad át szerény szalaggal a derekán.

A középosztály biztonsága nagy körcsokorra ítél, melynek összegéből egy szegény család egy hétig eszik.

A tehetősebbje dizájncsokrot hoz. Kreatív ötletek tárháza vonul át a tanítók kezén, melyeknek összegéről még suttogni is szemtelenség.

Állnak a gyerekek a tűző napon. A szülők kezében kamera, fényképezőgép, néhány plusz objektív és telefon. A gyermek mosolya nem az anyának szól. Az anya a gép mögött gondolkodik éppen azon, hogy kit fog kiakasztani újfent tökéletesnek tűnő online élete. Már két napja nem evett. Ez a ruha mindent visz. Ahogyan a lájkok is, amelyekért teper.

Szembe velem egy román osztály áll. Éppen a két echte magyar gyermekem osztálya között.

A perifériák nem énekelnek. Nem tudják a himnuszt. A román osztály annál inkább. Minden gyerek dalra fakad. Puha kis kezük a mellükön pihen, míg torkuk rendületlenül hív talpra minden egyes érző szívű románt.

Az érzelmet keresem a dal mögött. A fényt a zajt mögött. Mit érez ez a sok gyerek. És mit érzünk mi.

A saját himnuszunkon gondolkodom. Templomban énekeljük a leggyakrabban. Szemünkbe könnyeket, szívünkbe bánatot csal. Megtörik a hátunk a fájdalmaktól miközbe énekelünk. Míg ők, kihúzzák magukat, harsányan ordítanak és hirdetik, hogy övék a világ.

Otthon vannak, nincs mese.

Az otthon bent van. Fejben, lélekben, torokban, bennem.

Ezt nem kapjuk.

Ezt veszítettük el.

Térden állva könyörgünk. Velük szemben, akik egyenes háttal üvöltenek. Katonásan parancsolnak népüknek.

Míg mi csendben fohászkodunk Istennek.

Nem tudom kit igazol a jövő - csak azt, hogy semmi új a Nap alatt. A rab ha kiszabadul is rab marad, a szolga, ha felmentik is szolga marad, s a magyar, ha széttörik is magyar marad.

A szülő-gyermek kapcsolat az egyik legmélyebb, legerősebb kötődés a világon. A gyerek születését követő első években hozzászokunk ahhoz a luxushoz, hogy mindent tudunk és mindent kontroll alatt tartunk, ami a gyerekkel történik. Ezért is hat furcsán, amikor a gyerek elkezd önmagává formálódni, lesz saját véleménye, igényei, preferenciái és lassan élete. 

Annak idején amikor tanulni kezdtem a lélektant - 12 éves kor tájékára lőtték be a pubertás kort a maga tünetegyüttesével. A szülő szépen hátradőlt 12 esztendeig, hogy aztán a gyerek egyre hangosabban nyilvánosságra jutó egyénisége állítsa készenlétbe éveken át.

Ma már nem dőlhetünk hátra évekig. Az események kint és bent megállás nélkül követik egymást. 

Míg én 13-14 évesen kezdtem a szekrényemet felforgatni, a ruháimat kidobálni - egy göncöm sincs amit felvehetnék csatakiáltással - addig a gyermekem már 1o évesen tart ebben a fejlődési fázisban. Hiába készülünk napokon át egy mindannyiunk által kedvelt programon való részvételre - indulás előtt egy órával kitör a világháború a mitvegyekmagamrameregyszargöncömsincs csata zászlaja alatt. Ott áll előttem a csodaszép, okos gyermekem elégedetlenül, hisztisen, kétségbeesetten és vadul keresi önmagát - miközben én az égvilágon semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy megnyugtassam. Kétszáz alternatívát ajánlva is a tehetetlenség mély érzése hat át. Változóban a fizikuma - miközben a minták, melyeket a világ diktál - készen vannak és tökéletesek. Hol tudja felvenni a harcot megnyugtató vagy dorgáló hangom azokkal az üzenetekkel, képekkel szemben, amelyek másodpercenként bombázzák a lelkét és agyát?

Aztán ott van a telefon.

Ha tehetem, kerülöm. Igazán nem lát gombokat nyomogatva tölteni üres perceimet. Inkább könyvvel a kezemben. De mégsem ez a minta kívánatos és modellértékű. Hanem a média által diktált üresség, külcsín, nyugtalanság.

Akkor látom elégedettnek és boldognak, ha izzadt védőkben önfeledten szeli hokibottal kezében a pályát. Ilyenkor hálás vagyok. Legalább van egy hely, állapot, szerelem, szenvedély - amit otthonnak nevez, ahol nyugalmat talál. 

Miért kezdődik ilyen korán és egyre korábban a hajsza?

A nyugtalanság?

Nincs már csendje a pillanatnak. Állandóan sms, üzi, csitt-csett, hívásfogadás és kezdeményezés. Mert mind rohannak. Mintha önmaga elől menekülne a világ.

Amióta gyermekem van, nagyon figyelek. Minden jel fontos. És képtelen vagyok hálát adni a napnak, amikor először jégre szálltunk. Ha a hoki nem lenne - a gyermekem elveszne.

A vele egykorú, vagy kicsit idősebb lányok életében a bandázással együtt eljön a kistáskás időszak pillanata. Halvány smink a szemen, keresztbe hordott pántos kistáska és elkezdődik a menekülés. Bandába, majd mindenféle fiúk karjába - akik maguk is menekülnek. Egy pillanatra állnak meg csupán, hogy még ijedtebben rebbenjenek szét, majd rohannak évek át. Van aki nem áll meg már sosem.

Szükség van egy helyre - legyen az állapot, sportág, szerelem, tevékenység - amit otthonnak neveznek. Ahol csend lesz és nyugalom. Nem kergetnek és nem kergetek. Vagyok. A jelenben. Boldogan, elégedetten, önmagammal való harmóniában.

Ezt mindenképpen meg kell keresni. És tartani. Hirdetni és megosztani. Mert nem azért vagyunk itt, hogy szaladjunk - hanem, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Kint és bent. Fent és lent.

Tíz éve vagyok házas. A lelkem, elmém, valóm - ÉN, nem negyven. Hanem változó életkorú. Van, hogy daccos öt, hisztis három, tomboló kiskamasz, kibújókat kereső pályakezdő, szigorú ötvenes, vagy flörtölő, önfeledt húszas. 

Ha magunk között vagyunk, egykorúak, akik szintén évek óta lépkedjük a házasság rögös útvesztőit - már nem kezdők, de még nem mesterek - szoktak őszintén elhangzani dolgok. Amik körön kívűl trék, felvállalhatatlanok. Csak magunk között ismerhetjük be, pironkodva, hogy valós. Ismerem, van, létezik, ne aggódj bari, nem vagy egyedül.

Csupa olyan dolgok, amit szűzlányoknak nem mesélünk, kezdőket nem ijesztegetünk vele és időseket nem kényszerítünk emlékezésre, hogy világgá ne rohanjanak.

Ilyen téma például a házasságon belüli szexuális élet, az együttlétek gyakorisága és minősége, valamint a megszokott fojtogató, gyilkoló, gyomorból előtörő ereje, amely a libidó ellenszere.

Mindig kell valami.

Nem a megszokottal van baj. Annak illene megadnia a biztonság felhangját. Ezzel szemben a valóság talaján nem tesz egyebet, mint öl, pusztít és romokba dönt.

Sokszor nyugtatom a panaszkodót. Nem állandó. Időszakok vannak. Amikor a szakadén szélén állva tényleg úgy érzed, hogy nincs tovább, mindig történik valami, ami továbbvisz. A lesz valahogy, majd az így van jól állapota felé.

Nem vagyunk mi ugyan rosszul - de tíz év után valahogy nem azzal a hévvel kergetjük egymást, mint együttlétünk gyermektelen, első két évében.

A kifogott halat már nem etetjük. Hanem elfogyasszuk. Addig esszük, használjuk, fogyasszuk - míg már semmi sem marad belőle.

Na éppen így van ez a házasságban is.

És a megszokottból a legnehezebb kitörni. Nem a másik, hanem elsősorban önmagunk miatt.

Mivel magyarázom szokatlan viselkedésemet, reakcióimat, kívánságaimat, jelenlétemet, külalakomat, amelyek egyenként is képesek elindítani a lavinát - nem így egyszerre.

S amikor épp el akarom hinni önmagam megnyugtatása végett, hogy megvénültem, eltunyultam, nem illenek hozzám a fiatalság, bolondság, felelőtlenség dolgai - rájövök útban hazajövet - hozzám hasonló párok szemrevételezése közepette, hogy az egész egy nagy vadbaromság. Magyarázat, nézőpont, bebeszélés, önámítás.

Miért ne lehetnék annyira őrült, fiatal, nimfómán, önfeledt mint amennyire a bennem élő én az? Miért kell azt higgyem, hogy föltétlenül követnem kell a megszabott útvonalak mentét? Miért ne működhetne az, amit eleve működésképtelennek könyvelnek el?

A kulcsok a fejemben vannak.

Állítani bármin lehet.

Sőt, most már azt is tudom, kell is.

Túl rövid ez az egész történet. amit életnek nevezünk a konvenciókhoz.

Igazából leszarom a statisztikákat, engem csak az enyém foglalkoztat, s annak a statisztikáját én magam hozom létre.

Ha június, akkor ballagás. Megnő az utcák, virágüzeletek, családi programok, intézmények forgalma. Mindenki ünneplőbe erőszakolja önmagát. A ballagó diák zsibbadt csupán. Tisztában van vele, hogy valami nagyot kellene érzenie - ezzel szemben nem érez más, mint a kényelmetlen cipője és feszes inge szorítását. A jövő annyira bizonytalan, amennyire egy jövőnek annak kell lennie. Csakhogy ezt sem mondja senki. Mindenki határozottságot vár. Lehetőleg gyors, fájdalom és kihágásmentes egyetemi éveket, azonnali vezető beosztást, egy jó partit, saját lakást, kiegyensúlyozott felnőttkort, beteljesülést és egy-három szép gyermeket. A négy vagy öt már gyanús. Hiperszexualitásra és nimfómániára vall. Három után illik megállni, elgondolkodni és megfontolni minden egyes aktust és annak végkimenetelét.

Ezzel szemben marad a valóság.

Egy-három egyetem.

Két mesteri cím.

Minimum egy doktorátus.

Képzéseken, konferenciákon, önkéntesi munkákban való részvétel.

Sok buli.

Semmi normális párkapcsolat, csak ab- és paranormálisak - az igazinak köze sincs a valósághoz, vagy a szülők elvárásaihoz.

Remény se a valahai saját lakásra.

Jó keresetre és biztos jövőre.

A ballagással odalett a biztos.

Mert ami biztosabb a halálnál - az a szülő támasza.

Utána jön a nihil. A semmi. A fiam én a te korodban című egyszemélyes, tragikomikus monológ. Ami az évek elteltével egyre esélyesebb az Oscarra.

Erről a ballagás napján nem beszél senki.

Hogy lesznek még ballagások. Ez az első. Nem kell nagy dolgokat, világmegváltásokat várni attól a szerencsétlen fiataltól. Ha munkába megy az sem marad az első és utolsó. Sok helyen fogja ki és bepróbálni magát, amíg elkerül oda, ahol otthon van. Vagy egyszerűen soha nem jut haza. Mert hazajutni nem könnyű. Otthon bent van a lelkekben. És ő tud írni, olvasni, számolni, ismeri a történelmet, földrajzot, latint, olaszt, németet, angolt - egyet nem ismer - önmagát. És az önmagához vezető út rögös. És fájdalmakkal van kikövezve.

Arról sem szólnak - hogy minden eljön, aminek jönnie kell. Ha nem előbb, hát utóbb. Nem kell rohanni sehova. Ahogy stagnálni sem kell. Csak egyet kell tenni mindenekfelett - megtanulni egyedül járni. Lenni. Embernek lenni.

Ennek kezdődik el a több részes kurzusa. Mert már nem tart sem szülő, sem az iskola.

A barátok jönnek és mennek. A színfalak változnak. Maradsz te és a csended. Amit ha nem bírsz hallgatni - zajjal ütsz agyon. Amíg előbb-utóbb suttogni fog. Csupa olyan dolgot, amit senki sem szeret hallani. Ezért jó engedni beszélni a kezdetektől, amikor először megszólal. Mert adagolva mindig könnyebb.

Kedves fiatalok - legyen az utatok rögös és fájdalmakkal teljes - mert ez a való világ. Nem amit a tévé mutat. Ahhoz, hogy az váljon belőletek, akivé lennetek kell - küzdenetek kell. Nem mással - önmagatokkal. Egyedül ti - egyszer magatok, majd annak megszelidítésén túl - az egész világ ellen.

Bele nem halt senki. Volt aki megfutamodott. De az sem járt jobban. A küzdelem marad. 

Erőt, megfelelő fegyvereket és belső békét kívánok ahhoz, amit úgy hívunk ÉLET.

Hivatali ügyintézés

Megjelenik a rendelet, szárnyra kap a hír, mely szerint ha van egy izéd, amit nem használsz minél hamarabb el kell menned a Hivatalba, hogy papírra vesd a kihasználhatatlanság okát, mert ha nem adózni fogsz érte. Nem is keveset.

Az izé adója jelen esetben éppen azt az embert sújtaná, akinek semmi köze ahhoz az izéhez, ami használaton kívül áll.

Gyors helyzetelemzés:

az izé nem az enyém.

Rettenet keveset tudok róla.

Elmegyek, megérdeklődöm, hogy mi a teendő, hogy elmondhassam az embernek, aki az izé birtokosa, hogy deklarálja annak jelenlegi kihasználhatatlanságát.

A Hivatalban olyan formanyomtatvánnyal rukkolnak elő, hogy képtelen vagyok kitölteni. Még csak ötleteim sincsenek a sikerre vezető út megtalálásához.

Elhozom a nyomtatványt. 

Másnap, amikor egy másik izé ügyében forgok - látom ki van függesztve a falra egy minta, ami alapján ki kell tölteni a formanyomtatványt.

Megnyugszom. Csak annyira vagyok hülye, mint más.

Közben az út során egyre több nehézség merül fel, amire a Hivatal sincs felkészülve - kijelentik, hogy az izé leadásának dátuma kitolódik. Ok - süllyesztőbe vágjuk a dolgot, hogy majd ha bejáratják - mi is elintézzük.

Utolsó előtti percben eszmélünk fel, hogy néhány napunk maradt hátra az izé elintézésére.

Együtt megyünk a Hivatalba. Az ember és én. Önmagába véve fura a helyzet. Soha nem megyünk együtt Hivatalokba. Utoljára egy pénteki nap voltunk, amikor összeeskettek. Kérdi a nő, hogy mikorra tegye az esküvő napját. Mondom akármikorra. Pl keddre. Hogyhogy keddre? - kérdi vádlóan. Mondom, akkor amikorra szeretné. Pl csütörtökre. Hogy hogy csütörtökre - kérdi még mélyebb megdöbbenéssel a hangjában. Ránézek: mikorra szeretné tenni? Legalább péntekre! Na jó, akkor legyen péntek. Ennyit rólam és a hivatalról.

Együtt vagyunk megint. Kitöltjük. Nem vagyunk benne biztosak, hogy jól - de megvan. Húzunk számot és várunk. Borzalmasan sok idő telik el. Mindkettőnknek tengernyi sok a dolga - ahhoz, hogy mire sorra kerülünk kiderüljön - na jó, hogy elkúrtuk.

Elmagyarázzák mit tegyünk - végre megcsillan a fejünkben is a fény - maradunk annyiban, hogy visszajövünk.

Egyedül térek vissza.

Sima ügynek kellene lennie. Csak leadom és kész.

Munkaidő előtt - még a fű sem nő, az emberek nem verődnek sorokba - kihúzom diadalittasan a számomat. Stupor. Egyedül vagyok az egész hivatalban - mégis a 11-es számot kapom. Ráérősen sorolgatják a számokat. Egyedüli vagyok! Végighallgatom, ahogy 1o számot felolvasnak, majd mielőtt rátérnének a 11-re a hölgy feláll, eligazítja a szoknyáját, jelentőségteljesen átnéz rajtam és egy doboz bonbonnal végigsétál a kolleganők asztalai között. 

Ez az a pont, amikor ölni tudnék. Egyszerre ölném meg a rohadt bonbonnal mind a 7 hivatalnokot. Előre kitervelten, hidegen és tiszta fejjel. 

Nagyon lassan fogy a bonbon - miközben egymás után halnak a fejemben halomra.

Végre sorra kerülök. Kiderül, hogy változtattak a módszeren. Az izét már nem ide, hanem egy erre külön létrehozott irodába kell leadjam.

Az izé leadódik, a hasznavehetetlenségéről mindenki tudomást vesz - én meg egy többszörös gyilkos tapasztalatával hagyom el az épületet.

Innentől kezdve sokkal nagyobb bennem az empátia - a bonbonos hölgy iránt, a külön - bunkók számára fenntartott irodában trónoló hölgy iránt és minden olyan gyilkos hajlamú őrült iránt, aki képes lenne egy kibaszott bonbon segítségével végezni egy hivatalnyi alkalmazottal.

Arról, hogy ki kinek hazudik, miért és mikor

Amikor be akarunk cserkészni valakit - vagy valamit nem csak annak a másiknak, hanem önmagunknak is hazudunk egy kicsit. Az addig kényelmesebb, slamposabb ruhákat, cipőket, frizurát, viselkedést, lustább hozzáállást, reakciószegénységet felváltja a szebb, színesebb, divatosabb, csinosabb, trendibb, közkedveltebb, ingergazdagabb, aktívabb viselkedés, viselet. 

Ha mesélnünk kell magunkról csak azokat a dolgokat mondjuk el amik vágyainkban szerepelnek önmagunkról. Nem egészen a valóságot. Olyankor kicsit tájékozottabbak, okosabbak, aktívabbak, szebbek, jobbak, adakozóbbak, nagylelkűbbek, nyíltabbak vagyunk, mint addig bármikor. 

Képesek vagyunk utánaolvasni annak a témának, amelyik a másikat lázba hozza - holott addig fel sem keltette az érdeklődésünket. 

Irányt váltunk és elkezdünk szeretni olyan dolgokat amikről azelőtt még csak véleményünk sem alakult ki, annyira hidegen hagyott. Elkezdünk odafigyelni önmagunkra, a másikra és a másik szemével nézni magunkat. Annak a szűrőjén keresztül állítgatni a (futó)szögeinket addig, ameddig célba nem érnek.

Aztán a célbaérést követően - amikor a zsákmány becserkészve, megkapva, leigázva, meglovagolva, bejáratva - újra letesszük a porlepte fegyvereink mindenikét és visszasüppedünk önmagunk zavaros, sötét lápjába.

Az új vadig, az újabb vadászatig - addig amíg ismételten szagot nem fogunk és érdekessé nem válik az ami addig szürkeségbe öltözött - kint és bent.

Legyen szó választásokról, kapcsolatról, egyéjszakás kalandról, szexről, hobbiról, emberekről, bármiről.

Mert ilyen az ember természete.

Nem hazudik - hanem keresi önmagát.

Álarcokat, szerepeket, viselkedési mintákat próbál fel - hogy tetsszen, kelljen, éljen, legyen.

Aztán ismét kicsit magába hal - mint egy elöregedett, kiélt Főnix - hogy majd újrakezdhesse ha eljön a tavasza.

Nem hazudik itt senki!

Láttam a tekinteteket.

Egyszerűen csak elkezdődött a nagy vadászat ideje.

A becserkészni való sok, a vadász kevés.

S, hogy kinek fog nagyobbat sütni a puskája - az a vadaktól függ. Akik ha tisztában lennének a vadászat menetével, talán tudatosabban válogatnák meg, hogy kinek is állnak a csöve árnyékába.

Kedves Fiatalok,

még egy utolsó levél erejéig, abban a meghitt reményben, hogy elolvassátok és elgondolkodtok a szavaimon. Érettségit megelőző ballagásról, hivatás választásáról, öltözködési szokásokról.

Tudom, hogy pontosan olyan vagyok, amint egy rossz mami, akire nem jut fizikai időtök és ami a begyében marad azt szépen leírja nektek cirkalmas betűivel. 

A levelet soha nem olvassátok el. Ott hordjátok a zsákotokban, de valahogy mindig minden fontosabb, mint ennek a levélnek a dekodólása. És akkor eljön a hírtelen búcsú ideje. Amikor maminak visszafordíthatatlanul mennie kell. És előkerül a levél a zsákból. Már pecsétes és gyűrött - minden egyes borfolt magáért beszél - ezt ezen a bulin, azt azon a kiránduláson, amazt meg abban a kocsmában...

És a levél megszólal - a mami hangján - és csupa olyan dolgokról szól, amit nagyon nem szeretünk hallani, de mind ott van.

Lássuk csak sorban:

amíg nektek írok felnövekvő gyermekeim éppen a szobáikban játszanak. Nem legó, nem baba, nem olvasás - ez most a technikai egy óra ideje. Ha tőlük függene, egész nap ezt tennék - ezért szabályoznom kell. Másként halmoznák - egyidőben menne tévé, rádió, számítógép, tablett, telefon. Közben a tömbházunk előtt veletek egykorú fiatalok készülnek fotózással a ballagásra. Május van. Május eleje - olyan hideggel, amit mi vénebbek már megszoktunk. Gyermekkorunkban ebben az időben javában strandoltunk, de néhány évtizede változott a gyermek fekvése - nagyjából akkor, amikor ti születettek - s azóta májusban is ilyen vacogtató, dzsekis hideg van. 

Emlékszem arra az időre, amikor alig voltam fiatalabb, mint most ti. Egy szépségversenyen - pénzjutalomban részesültem, hiszen második legszebb rockerlánynak minősítettek. Nem volt kevés a pénz amit kézhez kaptam. Madarat lehetett fogatni velem, hiszen bőven elég volt arra a szegecses bőrdzsekire amire hosszú ideje vágytam. Azonnal megvettem egy öv és egy erdeti - ez akkoriban hatalmas érték volt - Metallica ONE kazetta társaságában.

Ez lehetett valami december tájékán. Abban az időben jobban vártam a tavaszt, mint addig bármit. A dzseki miatt. És eljött az április hóval, a május hideggel. A dzsekit meg ott ült a szekrényemben várva az idejét, mint a szalmakalap. És akkor lett elegem - előkaptam és hordani kezdtem. Természetesen haspolóval, ami valahol a melleim alatt fejeződött be valósággal csalogatva a hideget. Mondanom sem kell, hogy úgy megfáztam mint a szamár. És miközben erre emlékszem - öt 19 éves lány vacog hozzám hasonló módon a tömbházam előtt. Egy fotós gépe fókuszában fagynak éppen halálra. Mind az öt kurvának álcázva magát. A ruhák átlátszóak, kétségbeejtően rövidek, mély dekoltázzsal. A cipők természetellenesen magasak. A mellek lélegzetelállítóan kitömöttek és az arcok felismerhetetlenségig kisminkeltek. A fotós elemében van. Hol a feneküket, hol a comjaikat, hol a melleiket emeli ki képei által. Azon gondolkodom kinek készülnek a képek?... Nagybácsiknak, nagytatáknak, keresztanyuknak, unókatesóknak, szomszédoknak? Mintha pornószínésznek készülnének és abból a célból fotóztatnának... Éppen ilyenek a lányok azon a csatornán is amit lekódolva tartunk a gyermekek miatt. Abból sem értek túl sokat már - pedig tudok egy-két dolgot a szexről, tekintvén, hogy néhány évtizede nagy rendszerességgel művelem.

Meglesznek a fotók - merre az irány?

Sokan közületeknek fogalma sincs. A szülők erőltetik az egyetemet - abban bízva, hogy az majd kulcs lesz mindenhez. Nem lesz! Ti vagytok a kulcs mindenhez - de legfőbbképpen az Élethez. Saját életetekhez. Ne veszítsétek el önmagatokat. És ne haljatok bele a kétségbeesésbe, ha nem derűl ki azonnal kétéves korotokban, hogy mi lesz belőletek ha nagyok lesztek. A helyes sorrend a következő: ki vagyok én? aztán jöhet a mi akarok lenni?... Nem hajt a tatár. Egy azonban fontos: ne a szülők pénzén, vagy ne csak rájuk támaszkodva! Annyi lehetőség, munka, nyári meló. Ki kell használni mindet - hiszen ezzel nem csak ti formálódtok, hanem a szülők is szárnyakat kapnak. S tudjátok mit mondok? Annak párja nincs, amikor az ember  az első vodkáját a maga által megkeresett pénzből issza...

Szeressétek magatokat, szeressétek egymást, tiszteljétek a szüleiteket - higgyétek el, mi is ugyanígy éltünk mint ti - csak emlékeinket belepte a por.

Amikor a Teremtés történetén gondolkodom mindig magam előtt látom a holtnyugodt Ádámot, akinek tényleg semmi gondja és konfliktusa nincs, annyira friss ez az egész történet még önmaga előtt is, hogy intrapszichés konfliktusai sincsenek, hiszen csak ismerkedik önmagával - és akkor egyszer csak fellép benne a Valami iránti vágy és hiány. 

Mint gyermekkorunkban - a Causescu érában - mert ez külön fontos itt, ebben a kontextusban, a semmi állapota - amikor kijelentettük, hogy úgy kívánok valamit... Nos ez a valami tényleg bármit jelentett. Nem mint most. Amikor minden valami specifikus. Ha Balázs kíván Valamit - akkor szűkíteni tudom a kört, ha meg Anna, akkor szintén megfelelő dolgok jutnak eszembe. Na de akkor a Valami még egy piros almát is jelölhetett. Mert az üzletben egy valami volt. Vagy néhány izé valaminek álcázva. Halkonzerv, paradicsompaszta, savanyúságok, s minden más jegyre, több órai sorban állás árán. Tehát a valami - az vagy Eugenia, vagy valamilyen süti - vagy háromféle volt, de Isteni finomak, pufuléc vagy citromos üdítőpor - amit lehetett fogyasztani por illetve feloldott formában egyaránt.

Tehát Ádám - és a jól ismert érzés, amikor kíván Valamit. Hiányzik valami...

És Isten felfoghatatlan humora. Akkor megteremti a Nőt. Tudja, hogy egyvalami van, ami ezt a hiányt, űrt betölti. A Nő...

És akkor itt van a házasság - az Ádám akkori hiányának a leve. Mert isszuk. Kétpofára. Miután mindannyiunkban egyszer csak életünk első húszakárhányévét követően megszületik a vágy a valami iránt. Összegyűl a család. Két csoportra oszthatók az egybegyűltek: 1 akik örülnek, mert mi is meg fogjuk járni - 2. akik nagyon szomorúak, mert mi is meg fogjuk járni. És vannak a kategórizálhatatlanok, akik előbb-utóbb maguk is meg fogják járni, csak még nem tudják. Ők azok, akiket leköt a szervezés, döntés, helyszín, dekor, zenekar, meghívottak, egyebek.

Ádámék bűnbeestek. Mielőtt elkezdték egymást darabokra szedni - szembesültek a konfliktussal - hogy el kell hagyniuk a Paradicsomot. Ha ez manapság egy házasságban hasonló módon történik kétféle forgatókönyvvel szembesülhetünk:

1. összefognak, hogy közös erővel oldják fel a felmerült konfliktust

2. egymás ellen fordulnak annak érdekében, hogy kiderüljön ki a hibás

Ádámék összefognak.

Ha nem is boldogan, de eseménytelenül élnek jó hosszú ideig. Házasság. Megy minden a maga rendjén című sztori.

Ma azonban már bonyolultabbak a dolgok.

Remény van. Ahogy konfliktus is állandóan.

Ahogy az ember vénül egyre nehezebben kapja fel a vizet. Minden egyes konfliktussal való szembesüléskor első lépésben eldönti, hogy ez egyáltalán konfliktus-e? Ami a házasság elején válóoknak számított - tíz, húsz év után kis összezörrenésé minősül. Ami régebben kiverte a biztosítékot, ma már szóra sem érdemes.

Ezen az úton válik egy emberré a kettő - egy intézménnyé a házasság és társakká a kezdeti áldozatok.

Na de ne bátortalanítson el senkit, aki éppen erre a hónapra tervezett be Valamit. Mert valaminek mindig történnie kell...

Anyák napja - 

fölöttébb érdekes nap ez. Május elsején kimegyünk a szabadba, Nők napján - virágot adunk a hölgyismerősöknek, sátoros ünnepekkor tartjuk magunkat a szokásokhoz - de mi történik Anyák napján? Tulajdonképpen miért esne egyetlen napra az Anyák napja, amikor minden áldott nap az anyaságról szól? Annak is akinek a gyermeke van, ahogyan annak is, akinek nem adatott meg a szó szoros értelmében ez a kegyelem.

Mert anyja, nem csak gyermeknek lehet lenni.

Anyai szerepben lehet jelen egy nő egy közösség életében, egy munkacsoport vezetőjeként, egy valamiért harcoló hadsereg élén, egy projekt menedzsereként. Vagy apaként, nagymamaként - azaz egy gyermekét egyedül nevelő szülőként vagy nagyszülőként.

Az anyaság szerep.

Sokszor jelenik meg párkapcsolatban is. Hogy anyaként van jelen a feleség. Sokkal inkább anyai szerepéből irányít, gondoskodik, óv és nevel - mint társként, szeretőként, feleségként.

Az anyaság szerep.

Amit megszólítunk a másikban és magunkban.

Ezért van az, hogy gyermekkel együtt anya is születik - vagy nem.

Ezért van az is, hogy nem föltétlenül az anya, akinek gyermeke van.

Hanem anya az, aki meghallotta a hívást.

A szerepeknek jogai és kötelezettségei vannak. Az tölti be a szerepet, aki leginkább eleget tesz ezeknek.

Ismerek ugyanis olyan anyát, akinek született gyermeke, de ő maga még nem született bele anyaságába. Ahogy olyan ember is áll közel hozzám, akinek nincs biológiai értelemben gyermeke, de anyaként van jelen sokunk életében.

Ezek alapján tehát maradjunk abban, hogy a biológiai tényező nem kizáró jellege a szerepnek.

Anya az, aki hallotta a hívást és válaszolt rá.

És ha tette, akkor mindennap az ő napja van.

Hiszen az anyaság állandó.

Anya nélkül nincs semmi. Megszűnik az élet és élniakarás. Valakinek állandó jelleggel be kell töltenie ezt a szerepet.

És nem föltétlenül kell megünneplésére egyetlen piros betűs nap a naptárban. Hiszen minden nap ünnep az anyaságban. A maga átkaival és kegyelmével, megfoghatatlanságával és csodáival. Azzal együtt, hogy képes vagyok önmagam fölé helyezni mindent és mindenkit - soha nem marad időm és erőm önmagamra - ennek ellenére, vagyok, létezem - hiszen általam léteznek oly sokan körülöttem, akiknek anyjuk vagyok.

Mint minden szerepben itt is adott a fejlődés.

El kell jutnom oda, hogy megtanuljam magamat táplálni, s csak azután kielégíteni mások igényét. De ez már egy következő szint. Hiszen nem egoizmusból fakad, hanem lemondásból és belátásokból. Annak a tudatából, hogy el kell látnom önmagamat, hogy elláthassak másokat.

Ezt nem sok anya sajátítja el. Sokan aszódnak bele feladataik kihívásába. A jogokig kevesek jutnak el. Ebben lehet cinkos ez a piros ünnep a maga hervadó virágaival. Amik önmagukban nem elégtételek, hiszen soha nem a hála miatt avanzsáljuk önmagunkat Nőból-Anyává. Csak arra emlékeztetnek, hogy minden mulandó, kivéve az anyaság. Mert az örök. Akár az élet. Hiszen ennek része.

Kellemes délután. Teszem amit mindig - gyerekzsivalyban dolgozom. Megszólal a telefon. Egy fiatalember. Egy név - amely elmémben eleve arra ítéltetett, hogy a feledés homályába merüljön - majd hozzá a termetes cím, amely jó mélyre döngöli a röptébe memorizált nevet. Nőies butussággal csak az irdalmatlan hosszúságú címbe tudok belefogózni. Menten viccelünk rajta egy fordulatot, aminek eredményeként már abban sem vagyok biztos, hogy az illető honnan is hívott. Sebaj gondolom, kiderül a miértek hogyanja.

Hallgatom tovább a kellemes hangot és abban reménykedem, hogy pályázatot nyertünk. Elmémben sebesen végigfutom a technikai üzletek mindenikét megfelelő nyomtatót keresve.

Nem - valami iratcsomókról van szó - térek magamhoz. Amiket ráadásul holnap kell bevinnem. Nyilatkozatok - a vagyonomról, a keresetemről, az adajaimról és esetleges ügynöki tevékenységeim alátámasztásáról vagy megcáfolásáról.

Magyarul mondja, hogy milyen irattartókat kell vinnem. Nem tudom követni - ez olyan, mint a punga, a borkán meg a givecs. Mondja tisztán, hogy doszár plik, tip, sin - mit akar. Megegyezünk az egyikben - két percre rá már nem is tudom miben. Azt hiszem nem is érdekel.

Holnaptól tanácsosi jelölt vagyok és azt sem tudom milyen irattartót kell vinnem magammal... - szép lesz, bíztatom magam.

Másnap délben mellesleg megejtem ezt az utat is.

Persze, hogy rossz helyre megyek. Másik épülethez irányítanak. Még szerencse, hogy utamba esik, másképpen elhessegetném még a gondolatát is.

A megfelelő épületben rossz ajtóhoz nyitok be. Arcról ítélve a román választóirodába küldenek. Mikor mindent feladnék - rossz ómen címszó alatt - megjelenik zsuzsi, mint mentőmellény. Jó, Zsuzsit keresem. Csak így és kész.

Kézhez kapom a papírjaimat.

Kiderül, hogy semmim sincs - amit evilági javakkal mérni lehetne. Sem házam, sem földem, sem autóm, sem bankszámlám, sem ingóm sem ingatlanom, mégcsak egy kibaszott adósságom se. Nem jó, kezdjük elölről, hogy egészen biztos legyen.

Mondom kár kezdeni - tényleg nem javakban mérem az életet és ha nagy leszek, majd Indiába megyek...

Amikor elhagyom az épületet kissé olyan vagyok, mint akit a saját férje erőszakolt meg részegen.

Elmém tudja, hogy ennek örülni kellene - lelkem sajog bele

Testem érzi, hogy máskor extázisba hajolt - most inkább a fájdalom uralkodik benne.

Népem, a megtört darabokra szaggatva áll elveszetten - míg a döntés órája egyre közeleg.

Akik legjobban kiáltanak - egy sem lesz ott letenni a voksát.

Akik valaki mellett állnak - előbb-utóbb elesnek.

Akik már sehol - azokat szánom a legjobban...

Lélekben tudjuk mi a helyes - de az elménk nehezen törik be.

Nem az örömnek van itt az ideje - hanem a megbánásnak.

Ez nem békülés lesz - hanem fejethajtás. Amikor elme hajol meg a lélek felett. Amikor egyik a másikát jobb belátásra bírja - miközben ő maga is csak semmit lát.

Én bátran kijelentem - nem örülök.

Én fennhangon mondom - büszke nem vagyok.

Én fájdalmak között tudom - mindenki csalódni fog.

És egyet aláírok - könnyebben viselem a sajátomtól a pofont, mint idegentől a megalázást.

Amikor annak idején a szomszédom külföldre ment mint Tékozló fiú - kint is csak moslékot evett. A tömbház előtt babáztunk, amikor kora reggel hazaérkezett több havi távollétet követően. Térdre borult a grupp előtt, felvett egy marék földet és megette.

Majd sáros szájjal a legigazabbat mondta, amit valaha hallottam - inkább itthon szegény, mint kint bozgor.

Inkább az enyémmel a megszokottba, mint a másikkal fennhangon a bozótba.

Szép kicsi Anna lányom ma tíz éves.

Ahogy én magam is anyaként sikeresen beléptem az önfeladás mesterségének jubileumi gyakorlatába.

Valami hihetetlen volt ez az eltelt tíz év. Rettegésektől az extázisig, de minden perce aranyat ért.

Soha nem készültem anyának lenni.

Míg minden normális lány az esküvői ruháját tervezgette én soha nem akartam férjet, gyereket. Tudtam, hogy nehéz ember vagyok - összeférhetetlen, makacs, önfejű és megszállott. Nem családalapításra való. Anyaságra meg semmiképp. Mielőtt anya lettem volna - csak a tanulmányaimnak és Istennek éltem - akkor azt hittem teljes életet...

Már a szülés maga a poklok pokla volt. A maga majdnem két teljes napos vajúdásával, a fájdalmakkal, a félelmekkel és bizonytalanságokkal. Hogy rejtegetni kellett, hogy bujkálni kellett és az örömömet félelem és jövőtlenség árnyékolta be.

De az első találkozás mindent kárpótolt. Az a maréknyi semmi kis ember - ahogy rámnézett és szólt - ettől arrafele már érte is felelek... Egyszerre voltam vidám és kétségbeesett.

A gyermeknevelésnek akárcsak az életnek hullámhegyei és völgyei vannak.

Amikor azt hiszed, hogy állsz - elesel.

Nevelt és formált az anyaság.

Megtanított elfogadni, szeretni, megismerni önmagam és bátor lenni ahhoz, hogy szembenézzek a másikkal és a valósággal.

Minden nap ajándék.

Mint minden anyának nekem is félelmem az elvesztés.

Birtokolni szeretnék sokszor az egészséges szeretet helyett.

Most például elmondani azt - hogy mennyi önfeláldozást jelentett ez a tíz év. De ha őszinte vagyok elsősorban magamhoz - akkor ajándék volt minden egyes perce. Lecke és tanítás.

A gyermek nélküli élet számomra csont-torony volt. Nem engedett volna kiteljesedni. Azzá lenni, amivé lennem kell.

Hiszem, hogy akkor és ott tíz évvel és kilenc hónappal ezelőtt Isten rámnézett és tudta, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy önmagam legyek.

Akkor körülnézett és meglátta a megszületni akaró Anna lelkét.

Odament és bemutatott. Éppen alhattam a Transfogaras egyik tűkanyarában felhúzott huzatos sátramban. Körülöttünk a páratlan szépségű El Pusztaság és néhány bárgyú bárány kutatott a zamatos táplálék után. Anna rámmosolygott. Ajándék volt ez a pillanat és egetrengető ez a találkozás.

Másnap már ott lapult a méhemben. Jó mélyen és nagyobb valóságban, mint eddig bármi bármikor.

Léte valóságával és növekedésével egyidőben csökkent bennem a pökhendiség és önzőség.

Felismertem, hogy magamon kívül is van világ.

Anna makacsul mindent megmutatott.

Istenről, világról, szeretetről, házaságról, életről és valóságról.

Most tíz év után más dolgokat mutat. Erőt, bátorságot, őszinteséget, emberséget, férfiak erejét birtokló nőiességet, bölcsességet és a korong mindenekfeletti szeretét.

Mint szirmait a virág lassan de biztosan fejti le magáról görcsösen ölelő karjaimat.

Saját álmokkal, vágyakkal és élettel.

Ez már egy újabb dimenzió.

Egy következő tíz év - aminek a vége már csak róla szól.

Ahol én csak társ lehetek és bizalmas. De vezető már semmiképp.

Egyenlő felek, külön életút és azonos cél.

Isten áldja minden percét ennek az édespoklonak - amit úgy hívnak, hogy anyaság...

Isten áldja ezt az örök nőt - akinek léte ajándék és kegyelem.

Nem került be a romániai tornászválogatott az olimpiai játékokon megméretkező csapatok közé. Történelmet írtunk ezzel is. Ahogyan sok más sportág bukásával is az eltelt években. Mi az első lépés a megoldás irányában? Mindenki bűnbakot keres. Kit lehet okolni, kicsinálni, elítélni, leírni, kisemmizni. Most az első számú gyanúsított a az Ifjúsági és Sportminisztérium, hiszen az utóbbi évek során a sportklubok között kiosztott pénzösszeg egyre csökkent. 

Miközben meg mindannyian tudjuk, régebben sem volt jobb. Pénz volt, de a lehetőségek korlátoltak voltak. Az akkor sportolók hozzáállása azonban össze sem hasonlítható a mai - gyermekeiket sportolni adó szülők hozzáállásával. És ahogyan a szülő, a család bírálja el a sportágat, a körülményeket, amelyeket biztosítanak, az edzőt és a csapattársakat - a gyermek is ahhoz hasonló módon fogja tenni. Azokból lett kiváló, magas teljesítményt mutató élsportoló, akik nem ide-oda csapongtak, hanem egy életen át dolgoztak annak érdekében, hogy az élvonalban lehessenek. A sport és az egészséges életmód mindennél fontosabb - de a mai trend, mely szerint néhány hónap erejéig elvagyunk itt, aztán ahogy a gyerek elkezdene fejlődni, betörni - elmegyünk egy kicsit oda is, aztán amoda, mert a barátja oda jár - nem vezet sehova. Azaz igen - egy egészséges életmódhoz mindenképp, hiszen a gyerek megtanul, jártasságra tesz szert egy sor sportág keretén belül - de a teljestmény, az élvonalba kerülés, ennek a csapongásnak köszönhetően elmarad. Mert minél korábban, minél nagyobb elkötelezetséggel kezd hozzá valamihez az ember, annál nagyobb a siker esélye.

Én nem a pénzhiányt okolom elsősorban.

Itt vannak mindjárt élő példaként a vásárhelyi hokisok.

Körülmény - nulla.

A pálya ott áll egy évtizede félkész állapotában, a Minisztérium szarik rá magasról, miközben vidáman utalja a pénzt olyan sportlétesítmények bejezésére, amiket el sem kezdtek. Nem lenne logikusabb befejezni és elkezdeni használni azt ami már megvan, mint félkészen hagyni, pusztulásra ítélni sikernek indított porjekteket, amikbe nehéz eurómilliókat vertek bele?

Ennek ellenére - a vásárhelyi hoki lélegzik.

Versenytől versenyig. Amiken nem is születnek rossz eredmények - sőt, mi több, kivállóak. Utóbbin például négy meccsből három abszoludt győzelemmel, és nem akármilyen csapatokkal. Az élvonal csapataival - ahol pálya és körülmények vannak a sportág végzésére.

A vásárhelyi gyerekek pedig 5-8-an, szemben a 20-30 fős csapatokkal küzdenek a végtelenségig. Mert szeretik amit csinálnak.

Nincs szponzor, nincs pénz - de van alázat. Sporttal szembeni megfelelő hozzáállás szülők és gyerekek részéről. Akik nem várják, hogy a pálya elkészüljön, hanem elejébe mennek és játszanak a semmi tetején is. Mert tudják, hogy a komoly munka előbb-utóbb meghozza a maga gyümölcsét.

Ugyhogy nem tudom, nem hiszem, hogy a pénz és eszközhiány lenne az oka annak, hogy Romániának ujabb négy évet kell várnia az Olimpiai Játékokba való bekerüléshez.

Az okokat ismételten nem magunkon kívül, hanem önmagunkban kell keresnünk.

Milyen hozzáállás tapasztalható a családban, a gyerekben, az iskolában - sport, tornaóra, egészséges életmód, elkötelezettség, hozzáállás, kemény munka, önfeláldozás terén?

Amikor egy kicsit szarabb, nehezebb, melósabb - szépen félreállunk?

Elmegyünk egy olyan helyre - ahol kevesebbet kell dolgozni, menni, vinni, fizetni, áldozni?

Mert ha igen - akkor nem a Minisztérium az első számú gyanusított. Hanem a társadalom. Én és te.

Minden élsportoló története azzal kezdődik, hogy a szülei utolsó nadrágja is ráment arra, hogy ő fejlődhessen és valakivé legyen.

Idő és pénz. Ezek a hozzávalói a gyerek sikerének. És nem egy évig kell ezt gyúrni, gyömöszölni - hanem egészen addig, ameddig szükséges. Amíg rá nem jön arra segítséggel vagy önmagától, hogy soha nem fogja tudni feltornázni magát az élvonalba és kár folytatnia, illene valami más után néznie, ahol tökéletesebben kibontakozhat - vagy felnőttkoráig, amíg elkezd egy kevés pénzt is keresni azzal, amire eddig csak fizetett.

Hogy mi ebből a szülő nyeressége?

Egy fegyelmezett, kontrollt tartani tudó, egészséges, kiegyensúlyozott, kudarcot és győzelmet megélni tudó gyerek, aki soha nem unatkozik, és unalmában nem kezd el marhaságokkal foglalkozni. Védett környezetben éli meg azokat a kríziseket, amit más fiatal egyedül, magára utalva szenved el.

Nekem ez elég.

De ezt mindenki maga dönti el!

Fontos azonban mindegyre mérlegre tenni a dolgot. Közös mérlegre - amelyben éppen olyan fontos, hogy a gyerek hogyan éli meg, én végig tudom-e csinálni, a család megbírja-e és van-e értelme ennek a hajtásnak mindannyiunk számára, közösen. Amennyiben nem - a gyereket nem teszi boldoggá, a szülő érzi úgy, hogy darabokra hull, a család látja kárát - akkor azonnal másfele kell nézni. Ugyanis élsportolónak is születni kell. Nem mindenhol vannak meg hozzá a megfelelő körülmények - és itt, ezekben a legfontosabb döntésekben a pénz csak másodlagos. Míg a Minisztériumtól várt - ha jön, ha nem - szinte utolsó adalék ebben a sikertörténetben.

Nagyon szeretek kimozdulni. Elmenni találkozni más házasságban élőkkel, amikor úgy gondolom, hogy az enyém egy fabatkát sem ér, meglátogatni más otthonát, amikor elégedetlenkedem a saját tereim miatt, játszótérre menni a más gyermekeinek társaságában, amikor úgy gondolom, hogy elcsesztem a nevelés alapjait, elutazni más falvakba, városokba - amikor úgy vélem, hogy az enyém elviselhetetlenné lett.

Mert azzal kell szembesülnöm, hogy a máséhoz képest az enyém mind tökéletes...

Hetek óta éget a fájdalma a városunkban forró összeférhetetlenségnek, amely napról-napra nőni, gyarapodni látszik. Itthonról gyakran menekülök annak a fantáziának a rabságába, hogy bezzeg Csíkszereda, Udvarhely, Gyergyó, Kézdivásárhely. Kolozsvár, Brassó - akármi... Aztán ha már ott vagyok, élő szemmel, félénken kitárt lélekkel élhetem, láthatom, tapasztalhatom, hogy nem (csak) velünk van baj. A nálunk uralkodó közhangulat uralja az egész világot.Sőt..., mi egy kicsit jobban vagyunk. Itt csak a román-magyar kérdés feszeget emberfeletti határokat - de ahol csak magyar van, hát az támad a magyarra. Mert a hangsúly nem az ok-okozaton van, hanem a támadáson. Az egymás puszta kézzel való kicsinálásán.

Amikor Annát szültem - a 42 órai intenzív vajúdás alatt igazán volt időm mindenféle ördögök és angyalok falra mázolására. Egész szülesemet egy lelkembe forrott, mai napig le nem üledepdő Bibliai idézet fonta át - az utolsó idők fenyegetése, mely szerint jaj annak, aki gyermeket szül...

Ma már beérett a gyümölcse.

Ugyanis mit mondhatnál a gyermeknek a világról?

Lassan mindenki mindenkit lenéz, gyülől, utál, eltipor, kicsinál. Ha életben akarsz maradni - tégy meg mindent azért, hogy az eltiport ne te légy.

Ha menő, elfogadott, népszerű akarsz lenni - minimum bugyira vetkőzz, mert az a trendi. A saját, természetes adottságaidat felejtsd el - minél több a tetetett, rakatott, varratott, műanyag és szilikon rajtad, annál jobb. Amennyiben semmi - le se vetkőzz - ki a fasz kiváncsi már egy hús vér nőre?

Miután hazajöttem a Jazzből - sokáig nem jött álom a szememre. Úgy éreztem, hogy szétvet a be nem építhető információözön, amivel az agyam és testem egyszerűen nem tudott mit kezdeni.

Levetköztem meztelenre és leültem a kád szélére.

A meztelenség rengeteg bajra gyógyír. Legalább mint a pálinka, csak itt még az agy is megmarad eszközként.

Azon gondolkodtam, hogy ennyi. Nincs hova menekülni. A világ másik fele sem ígér semmi jót. Maradtam én és a csoré seggem. Két gyermekkel, akiknek megmaradása azon döntéssorozatnak lesz a következménye, amit innentől kezdve tudatosan hozni fogok, addig a pontig, amíg már nem igénylik fogni a kezem.

Ők már Szodomában élnek. Ott ahol nem szégyen leteperni a két angyalt - mert senkit sem érdekel, hogy csak átutazóban vannak.

Mindenki önmagáért felelős!

Emberileg, családilag, politikailag, társadalmilag, nemzetiség szempontjából, egyénileg.

A közösbe csak akkor tudok betenni, ha az egyénit megdolgoztam.

Attól lesz kevesebb kurva, ha én és a lányom - az én mintámat követve felismeri, hogy nem kell eladnia magát a boldogság fejében.

Akkor lesz kevesebb erőszaktevő ha én és a lányom - az én mintámat követve felismeri, hogy nem csak akkor maradsz hatalmon, ha nem téged, hanem te baszod át őket.

Aki nem harcol, azt nem lehet legyőzni.

Aki magáért harcol - azt követni kell.

Mert példája tömegeket vonz.

És a világot nem a szavak, hanem a tettek tudják egyedül megmenteni.

Nem a te vagy az ők tetteik - hanem az enyém. Aközös attól működik, ha benne van mindenki egyénileg megmunkált része. Márpedig az egész több, mint a részek megmunkált összege...

Hiszek a zsák a foltját történetben.

Az Úristen látta kezdettől fogva, hogy itt vagyok én. Nincs bennem semmilyen gyakorlatiasság - képtelen vagyok a felelősség teljes felnőtt élethez tartozó dolgok prioritássá avanzsálására - ezért egy időre holding-ba tett.

Aztán látta az uramat. Akkor persze nem az volt, de az Úristen már látta akkor a mostot. Mivel az uram ezekben a dolgokban lelte örömét - esszekevert minket egy városba, mint a lekvárt a vénasszony. Ugye, mert van szabad akarat. S közben hátradölt és nevetett. Mert én, mint minden normális Nő - eljátszottam a felelősségteljes leendő arát, aki érdeklődő, széleslátókörű, talpraesett és jólnevelt. Míg ő, a maga csavarintos módján eladta nekem azokat a protékákot, amihez semmi köze.

Negyedik éve voltunk együtt, amikor egy alapos vita után felismertem - hogy eljött az ideje a színeváltoztatásnak. Valljuk be - én gyűlölök vásárolni, számlákat fizetni, osztani, dátumokat megjegyezni, míg te magasról szarod le azt a spiritualitást, ami engem életben tart. Én folyton a lélek lélek - ő meg a miből élek...

Ahogy mondtam, zsák a foltját.

Na de térjünk vissza a piacra, mert oda akarok eljutni.

Mivel nem szeretek vásárolni - sőt, mi több rühellek - ritkán járok piacra is. Ha vendégek jelentkeznek be, jóval előbb - és időm, kedvem, hangulatom van alaposan felkészülni - eldönthetem egy adott ponton, hogy a kiadós vacsora mögé asztalra varázsolok egy fantasztikus almáspitét. Kimegyek a piacra almáért. A tervezés rendben volt, a kivitelezés azonban buktatókat rejt. Utolsó percben a piacon, nem lesz szép alma. Olyan, amiből a pitémet álmodtam meg. Lesz nyüves, lesz barna foltos, lesz kesernyés és lesz olyan amelyikről biztosra tudom, látom, hogy kivülről hiába szép, belül rohad meg.

Nekem azonban választanom kell.

Mert ugye ott vár a pite.

Almást meg csak almásból lehet.

Nos - a kialakult helyzethez a következő képpen állhatok hozzá:

1. leszarom, szilvást sütök - avagy elegem volt, veszem a lakást a hátamra és itthagyom ezt a kurva várost, mint bárki más

2. veszek a szarból - tudom, hogy szar, de az almás pite csak almából készülhet. igyekszem kiválasztani azt amelyikről úgy gondolom kevésbé szar, hogy aztán otthon azzal egyem magam, hogy választhattam volna simán a másikat, ennél biztosan jobb lett volna

3. hazamehetek idegesen, alma nélkül, skandálva, hogy ebbe a kurva városba már egy normális almát sem lehet kapni - bezzeg máshol...

4. eleve ki sem megyek a piacra

5. eleve ki sem megyek a piacra - miközben egész héten, egész vendégfogadás ideje alatt és után másról sem beszélek, mint a pitéről

Voltam a piacon.

Az alma szar!

Van kukacos. 

Van kesernyés.

Van barna foltos.

És van olyan amelyik jól néz ki, de a belseje rohad.

A kérdés mi?

Kell almás pite vagy nem?

Ugyanis hiába pofázom előtte, közben és utána pitesütési tehetségemről - ha majd ott lesz az ideje és képtelen leszek sütőbe rakni az összeállított alapanyagot.

Magyarán _ egyéb sem folyik a csapból, mint a közeledő választások vélt, valós, várt erdménye.

Az utóbbi évek fényében engem már csak egyetlen hozzátevő érdekel:

hányan mennek el szavazni?

Hányan élnek azzal az alkotmányos jogukkal - hogy beleszóljanak a pite következő négy évébe?

A szilvák karatéznak - az almák fénylenek, a kofák verik a port - most már csak az érdekel és mindenekfelett, hogy a vendégekre váró lakosság hány százélka gondolja majd úgy, hogy döntenie kell. Nem lehet! ... - hanem muszáj.

Negyedik generációs Marosvásárhelyi vagyok. Mindigis sajnáltam, hogy nagyszüleim nem valahol vidéken élnek, mert míg az osztálytársak minden nyár végén arról számoltak be, hogy ellett a tehen és mennyi kukoricát, almát, szőlőt, szilvát szedtek - nekem városi kalandjaim voltak. Nem voltak kevesebbek, csak nagyon mások. Sokáig azt sem tudtam, hogy egészen pontosan honnan is szedik a pityókát és szárnyas baromfit is inkább könyvekben láttam. De tudtam úszni versenyzőt meghazudtoló módon, hiszen nagymamám a Május 1 mellett lakott. Hol is tölthettem volna nagyobb biztonságban a nyaraim nagy részét, mint a strandon. Maminak csak ki kellett állnia az erkélyre és azonnal tudtam kész az ebéd, indulhatok. Hogy ezt követően az utolsó 14-es járatig folytathassuk a fogózást.

Emlékszem a forradalom idejére - amikor összeomlott bennem egy világ. A nálam néhány évvel nagyobbak, akiket ismertem, szerettem éppen katonai szolgálatukat töltötték és azt beszélték róluk, hogy parancsra lőniük kell. A civilek közé, a rokonaikra, netán apjukra, testvéreikre, szomszédaikra.

Elevenen él bennem a márciusi könyves felvonulás is. A negyedben nem maradt senki. Mindenki felvette a legszebb ünneplőjét és elment büszkén felvállalni a magyarságát. A pillanatra is emlékszem amikor megtudtam, hogy családom ottragadt kölcsönösen gyilkolni egymást a románokkal. Akkor - szüleink mintáját követve mi magunk is harcolni kezdtünk a románokkal szemben. Ütöttük, vertük egymást és a kialakuló szerelmeket csírájában fojtottuk el lekörözve Rómeót és Júliát akik ezen a héjon elcsúsztak.

Aztán emlékszem arra is - hogy onnantól kezdve évtizedekig előítéleteket támasztottam a románokkal szemben. Színesebbnél színesebb jelzőkkel illettem őket - ahogyan ők maguk is engem. Annyira erős falat húztunk magunk közé gyűlöletből, amit nem lehetett egyik napról a másikra lerombolni.

Már anya és szakember voltam, amikor még mindig ez munkálkodott bennem. A színtiszta gyűlölet, amely december 1-én hágott a csúcspontjára.

Néhány éve azonban történt valami. Nem Pálfordulat, nem valamire adott reakció, hanem valami fokozatos megvilágosodás jelleggel bíró folyamat. Egyszer csak olyan Tarzan-Jane-es stílusban: én ember, ő ember, mi ember ... akkor lennie kell valami megoldásnak is módon ütötte fel fejét az életemben.

És szintén nem - egyszer csak elkezdtek megjelenni értékesebbnél értékesebb románok körülöttem - hanem lehullott a szemeimről a lepel. Tisztelni kezdtem a mellettem élő másik ajkút is - ha jó apa, jó férj, jó ember, jó szakembernek bizonyult. Kezdett nem számítani, hogy román vagy magyar - hanem az, hogy ember és ha igen - milyen is.

Ez szavazataim esetében soha nem így történt. Mindigis fontos maradt a magyarság képviselete. Mindenekfelett. Egészen az idei évig, amikor készen állok szintet lépni. A polgármesteri székre illetve a tanácsosi helyekre aspiráns jelentkezőket emberség, szakmaiság mérlegen fogom lemérni. Emberségből, karakánságból, becsületből, egymás tiszteletbentartásából a jelöltek zöme átlagon alúl indít. Mert az olyan vezetőre, aki az általa eltiport másik fején akar egy újabb lépcsőfokot lépni - képtelen vagyok meghajtani a fejem. Ami a szakmaiságot illeti - engem nem győz meg a kirakat. Hogy kinek a neve alatt milyen vélt vagy valós teljesítmények és eredmények vannak felsorolva. A tervektől sem esem hanyatt. Tervezni lehet. Itt az eltelt évek gyakorlata és tapasztalata fog nyomni a latba. Mi történt, hol voltál, mit tettél, kivel tetted. És higgyétek el, lesznek itt még óriási meglepetések. Nem minden arany ami fénylik...

Bosszantani az bosszant - hogy egy szar kis város egy maréknyi lakosa hogy képes ennyire megosztódni? Ismerjük egymást, egymás felmenőit, iskoláit, barátait, barátai feleségeit és férjeit, gyermekeit, kedvenc helyeit évtizedek óta. A mi városunk ez a hely. Mégis annyi gyűlölet, ellenérzés kumulálódott fel bennünk, hogy szét fogjuk rombolni ezt. És nem csak a várost, hanem egymást is. Már az sem törvény, ami eddig lámpásként világított - a nemzetiség. Teljes az anarchia. Barát a barátot, családtag a családtagot - egyesével hajigálunk mindent a máglyára - semmi sem szent. Beszélgetéseinket, telefonos közlendőnket, a körülöttünk élőket kételkedve felülbíráljuk, mert nem lehet tudni ki ellenség, ki barát.

És én nem hiszem, hogy ez a gyűlöleten alapuló közhangulat a választásokat követően megváltozik. Csak még jobban leülepszik. Betör az otthonainkba, munkahelyünkre, ágyainkba, asztalaink mellé. És így épülni és építeni nem fogunk. Mindig lesz egy olyan párt - aki ellene lesz - ennek, annak, mindennek, bárminek - csak kifejezhesse mélységes felháborodását és tiltakozását. Hogy miért is?... Miért ne?

Kedves Fiatalok,

egy levéllel szeretnék hozzátok fordulni, abban a reményben, hogy minél többetekhez eljussak általa. Magamról csak annyit, hogy közel a negyvenhez - van családom, gyermekeim, mosógépem, megtanultam kezelni a konfliktusaimat, anélkül, hogy elveimet eltiporjam tudok kompromisszumot kötni és igyekszem periódusonként felülbírálni életemet saját álmaim megvalósításának skáláján.

Hiszek és bízom bennetek.

Tudom, sőt mi több tisztában vagyok azzal, hogy nem azok vagytok, akiknek sokan gondolnak. Tudjátok én fogyatékkal élőkkel, hátrányos helyzetűekkel és idősebbekkel is foglalkozom. A köztudatban az él - előítélet formájában, hogy ti erre a rétegre egyáltalán nem figyeltek. Nem vagytok szociálisan érzékenyek - hiszen élő példa, bandákba verődve nem adjátok meg a kijáró tiszteletet a járműveken az idősebb generációnak, nem vagytok segítőkészek és kommunikatívak. Miközben én meg azt látom, tudom és vallom, hogy pont az ellenkezője történik. Nagyon is érzékenyek vagytok szociálisan, rengeteget tesztek ezekért a veszélyeztetett helyzetben lévő csoportokért és nyitottak vagytok mindenre és mindenkire magatok körül - akiről érzitek a tiszta szívű, őszinte közeledést.

A tegnap éjjel - valami tíz év kihagyást követően kimentem az éjszakába.

Képzeljetek el egy kivénült negyvenes spinét, ahogy a Jazzben forgatja a szemeit... - nos ez én voltam. Mert amit ott láttam, afelett azóta sem tudok napirendre térni.

Többen közületek panaszkodnak arra, hogy nem találják a megfelelő párt, akit bizalmukba avathatnak, aki nem él vissza a bizalommal, amelyet számára előlegeztek, képes szeretni, tisztelni, becsülni, kitartani mellettetek.

Sokáig azt hittem valóban a felhozatallal van baj. Míg a tegnap este felpislákolt bennem a megértés fénye. Ugyanis Szodoma és Gomora kutyafasza volt amellett, amit kint láttam - és higgyetek nekem, nem maradtam sokat.

Lányokat láttam rétegekeben kisminkelve, hogy nem lehetett tudni valójában hol is kezdődhet el a tulajdonképpeni emberi arcuk.

Fiatal és szép, hamvas és üde testeket láttam bugyiban és szoros, rövid topban - ahogy én egy kiadós éjszaka reményében a férjemmel hálni járok jobb napokon.

Meleg fiúk csoportján táthattam el a számat, akik egymás biztjában valósággal kérkedtek másságukkal - kesztyűt dobálva a potenciális ellenség pofájába. Kigyúrt, majomra emlékeztető, üres tekintetű férfiakkal találkoztam, akik szintén csoportba verődve árulták magukat - arcukon _egy éjszakás kalandra keresek akármilyen nőt_ felírattal, akikről azt hallottam biztos forrásból, hogy párkapcsolataikat megunt és helyrehozni nem képes férfiak, akik így keresik a fájdalmak csillapítását időről-időre átverve téged és önmagukat.

Elvált, vagy válófélben lévő zavart tekintetű, hozzám hasonló életkorú nőket láttam, akiket otthon várt zavart gyermekük, míg ők arra próbáltak igazolást keresni, hogy még mindig képesek eladni magukat akármikor, akárhol.

A táncparkettről csak annyit, hogy maga volt a pokol. Kellemetlen testszagok egyvelege párolgott a zárt térben. Az intim szférám megszűnt létezni. Hol előlről, hol oldalról és szemből, hol mindenhonnan egyidőben értek hozzám meztelen testrészek, amit végtelenül visszataszítónak találtam. Hiszen nem frottőrködni, hanem csak táncolni szerettem volna.

Egy adott pontban egy fiatal pár úgy döntött - a ledöntött alkohol, az elszívott drog vagy a zene hatására, hogy akkor és ott carpe diembe csap át. Nem túlzok, amikor azt mondom, még életemben nem keféltek a hátamon, de a tegnap ha szerettem volna, kis híján megtörténik.

A zene pocsék volt, üres és harsány. Ti nem szoktatok beszélgetni? Úgy értem - soha? Nem messen és telefonon, hanem személyesen? Vagy tánc közben? Mert annál szebb, felemelőbb és jobb nincs. Attól buli a buli. A nevetéstől, a közös poénoktól, a tánc közbeni eszmecseréktől, a közös énekléstől - amit ez a hangerő csírájában folyt meg.

Sajnállak benneteket. És sajnálom a szüleiteket.

Tudjátok én hiszek a bulis időszak célszerűségében.

De ez, amit ti hétvégéről hétvégére éltek meg - minden, csak nem buli.

Ez egy kibaszott piac. Amin ti csak egy szar kínai termék vagytok. Amit elkapkodnak - hiszen olcsó, használnak, majd félrehajítanak.

Ti pedig sokkal többek vagytok ennél!

Testetek a tökély - akkor is ha vékony, vastag, kerek, szögletes, formás, húsos, csontos - bármilyen.

Lelketek egyedülálló, értékes és csodás.

Elmétek páratlan, felfedezésre váró terület.

Valótok ajándék.

Kérlek hát benneteket, viselkedjetek is ekként.

Ne adjátok el magatokat megaláztatásért cserében.

Vannak sebek, amik soha nem gyógyulnak.

És az idő - nos az idő nem gyógyít sebeket.

A heg megmarad - lesznek napok, amikor véresre vakarja egy ártatlan érintés - melynek stigmáját és fájdalmát magatokon viselitek az idők végezetéig.

Amikor csoportvezetőként - legyen szó bármilyen csoportmunkáról - a csoport összetételén dolgozunk mindig fontos szempont a Nők és Férfiak egyenlő arányban való részvétele. Mert egyik jelenléte sem teremti meg a megfelelő energiákat a másik jelenléte nélkül. A világon minden a jin-jang meglétén alapszik. Mindenben van pozitívum és negatívum, jó és rossz, fekete és fehér, nőies és férfias. A cél az egyensúly megtalálása és természetesen a jó, a világos dominanciája. A dominánsan nőkből álló csoportban, vagy ne adj Isten csak nőkből álló csoportban egy adott szintet követően elhatalmasodnak az érzelmek. Hajlamosak negatívabban látni, előrelátni dolgokat és aggodalmaskodni - ami közösség esetében a hatványozottságára nő. Ezzel szemben a csak férfiakból álló csoportban hangsúlyozódik a dominancia harcok eredményeképpen a düh, harag, éles viták, mindennek a túlracionalizálása, a mindenre való globálisan tekintés, a részletek finomságának és fontosságának mellőzése. 

Volt olyan csoportmunkám, amelyben nők voltak többségben. Egyetlen férfi képviseltette magát. Egyik alkalomról igazoltan hiányzott - s ahogy azt már említettem - a hölgyek esetében megjelent az érzelmi túlfűtöttség és magas szintű aggodalmaskodás. Amikor az azt követő alkalommal igyekeztünk a kialakult helyzetre megoldásokat keresni - a férfi egyetlen kérdéssel állt elő: mi is tulajdonképpen a probléma? mert nem értem...

Ezt jelenti számomra az apai jelenlét a családban, amely egy olyan fokú egyensúlyt képes biztosítani, ami hiányában aligha pótolható. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az egyszülős családmodellek nem működnek megfelelő módon - hanem éppen ezt akarom kihangsúlyozni - amennyiben megfelelő egyensúly van a gyermekeit egyedül nevelő, teljesen mindegy, hogy milyen nemű szülőben - a dolog teljesen működőképes.

Karinthy így fogalmazott: annyira vagyok nő, amennyire férfi az, aki belép a terembe...

És akkor ne kerülgessük a forró kását térjünk szépen a lényegre: a vásárhelyi aktuálpolitika egyik legérdekesebb történésére. Az RMDSZ néhány politikusa szerint a nők szerepe kiemelten fontos a politikában - de, csak másodhegedűsként - azaz a Férfi mögött. Akit adottságainak köszönhetően köteles támogatni, bíztatni, bátorítani, tanítgatni és csíszolgatni de csak és kizárólag női módszerekkel, amik lucsognak a rafinériában.

A Nőszövetség - amely hatalmas tömegeket, a szövetség politikájától megcsemerlett családokat és közösségeket mozgatott meg - célja a mindenkori nő hivatása: a Férfiak szolgálata. Ha hivatását beteljesítette, álljon félre szaporán, hogy  Férfi el tudja végezni azokat a nagyon fontos dolgokat, amelyekre egy nő soha nem lenne képes: jelen esetben ugyebár a politizálás, vezetés.

A férjem egy modern felfogású, áldott jó ember, aki a papságot az üzleti élet komoly kihívásaival cserélte fel. Hogy mennyire van az ő felfogása szerint az üzelti szféra a szociális szférától fényévekben mérve... - nos az leírhatatlan. Amit minden nap megélünk az, hogy az én munkám másodlagos, kevesebbet ér, kevésbé fontos, keveset nyom a latba és ha pénzben, e világi értékben mérjük - nevetséges. Olyan szinten szoktam hozzá ehhez a negatív diszkriminációhoz, hogy ha valaki az általam végzett munka társadalmi fontosságáról és szerepéről beszél - szemberöhögöm.

Száz év nem volt elegendő, hogy megtaláljuk társadalmilag is a megfelelő egyensúlyt. De ehhez nem a társadalmat kell okolnunk, hanem elsősorban önmagunkat. Bennem megvan-e a megfelelő egyensúly? Hiszen Ghandi óta semmi sem változott - ha változást akarsz, légy a változás te magad! Te készen állsz-e a változásra? Hiszel és bízol-e a Nőkben, az egyenlő esélyek megteremtésében? És ennek nem szabad egy újabb egyensúlyvesztésbe átmennie. Mert a merevség félelmet is takarhat az egyre nagyobb teret vívó valósággal szemben - hiszen ahova egyszer a Nő beteszi a lábát, akár a farkas, előbb-utóbb egyeduralomra tör. Egyre több a felső és középvezető hölgy, az egyetemi tanárnők, az egyetemista lányok, az orvosnők és folytathatnám a sort. Amit minden esetben elmondanak a Női vezetőkről és a politikai szintér egyik legfontosabb komponense - az a hatékony kommunikáció.

Van azonban egy nagyon fontos buktatója a feminizmusnak: az elférfiasodás. És éppen ez az, amire vigyáznunk kell - mert Nőiességünkben vagyunk értékesek és nélkülözhetetlenek. Nem elférfiasodott nőként a férfiak világában, hanem olyan családját, gyermekeit, karrirjét ápoló és egyensúlyban tartó hölgyként, akire közössége felnéz, akiben megbízik és akivel azonosulni is képes.

Készen állunk-e ennek a befogadására?

Készen állunk-e ennek a bizonyítására?

Mert az azért még mindig elmondható - hogy a politikai színtéren hölgyekben nincsen túlzottan nagy tolongás...

Talán ha majd lesz kereslet, a kínálat sem késlekedik.

De még a keresleten és annak valódi szükségletté való avanzsálásán csíszolnunk kell!

Évek óta keresem a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Ha buddhista lennék azt mondanám talán nem is ebből az életemből hoztam magammal ezeket a kérdéseket, hanem mindig is bennem voltam. Hiszen nem személyes kis kérdések, hanem a minden embert feszegető témákról van szó: szenvedés értelme, élet értelme, egyensúly-egyensúly vesztés, boldogság, boldogtalanság, kapcsolatok, magammal való kapcsolat, fájdalom és kezelése, a mában való élés, a pillanat megszentelése.

Soha nem értettem, hogy mi miért történt az életemben úgy, ahogy megtörtént. Csak azt tudtam mindennél fényesebben és világosabban - hogy ennek így kellett lennie. Rosszakkal, jókkal egyaránt. Arra emlékszem, hogy nem lehettem több, mint 18, amikor egy állomás kövén heverve vártuk a vonatot, amely több nap tivornyázás után végre hazahoz. Egy archaikus cigányasszony odalépett hozzánk, abban a reményben, hogy pénzt szed ki belőlünk - miközben meg mi ugyanazt reméltük tőle, ugyanis napok óta nem ettünk, csak ittunk. Mert ugye inni életbevágóan fontos, míg étel nélkül elvan az ember így vagy úgy. Megpróbált jósolgatni, tapogatózni, hogy kinél mennyi lehet - amikor véletlenül hozzám keveredett. Belenézett a tenyerembe - és fájdalmasan felkiáltott: naccsága, magának még pénzért sem mondanám meg azt a sok fájdalmat, amit itt látok... Már akkor biztos voltam benne - a nehezén simán túl vagyok, csak szerencsétlen esszekeverte a vonalakat.

Sokáig nem értettem a gyermekkori fájdalmak lényegét - kerestem bennük az értelmet, hogy könnyebb legyen eltenni őket - de nem volt bennük értelem.

Kerestem a házasságomban rejlő logoszt, de abban sem volt. Ok, hogy szeretet, meg kölcsönös tisztelet, meg reprodukció, meg társadalom, meg család, de ezen túl is lennie kell valaminek. Hogy éppen az a két ember találkozik és valamit meg kell teremtsenek, létre kell hozzanak - a gyermekeken és az együttélés nehézségein túl is. Mert hiszek a mögöttes értelemben.

És akkor ma amikor a legnagyobb utálattal töltöm gyaloglás közepette az értékes életemet - megszületik az állandó morfondírozásnak az eredménye.

Nem gondolkodhatom egyénben. Nem vagyok egyedül. Nem egyszercsaklettem - hanem a családom szerves része vagyok. Magamban hordozom a voltot, a vant és a leszt. Tehat ha problémán gondolokodom és annak megoldásán - csak így lehetséges eredményre jutnom.

Volt egy hatalmas egyensúlyfelborulás - amire a szüleim válása tett pontot. Talán ennek következtében is döntöttem el, hogy márpedig ami engem illet - amennyire tudom kerülni fogom a házasság intézményét. Istennek azonban teljesen más tervei voltak. Amiben én egy igen fontos alkotóelem vagyok: az egyensúly helyreállítása. 

Egyensúlyt soha nem könnyű helyrebillenteni. A kötéltáncos nehéz és alapos gyakorlással eltötlött órái jutnak eszembe. Akárcsak a hatalmas esések. De minden egyes kibillenéssel, eleséssel - közelebb kerül a középponthoz - ahol a valódi egyensúly rejlik.

Na ilyen a házasság is.

Dönthetek úgy, hogy nem születtem kötéltáncosnak, szarok bele - csinálja más.

És hátat fordítva lelépek - ezzel még nagyobb terhet akasztva gyermekeim nyakába, hátára - akik nem csak nagyszüleik, hanem szüleik bizonytalanságára is gyógyírt kell találjanak - ahogy dönthetek úgy is - hogy értelme van ennek a sok vesződésnek. Például az, hogy sikeresen vissza tudom állítani családom megbillent egyensúlyát - ezáltal levéve gyermekeim vállairól a teher egy részét.

Mert a két ember "véletlenszerű" találkozásának mindig értelme és célja van. Senki sem csak magért felelős - mindannyian a nagy egész része vagyunk.

A Beteljesülő

Első rész

Nem volt boldog gyermekkora. Már egészen zsenge korában tudatosult benne, hogy nem áll rosszabbul a szénája, mint másnak - de azért jól sem. Túl sok volt a lenyelt fájdalom. A másoktól kapott, nehezen cipelt, alig nyelhető fájdalom. Apja elment. Akkor valami elszakadt. Nem darabokra törtött, hanem mintha egy cafatot szaggattak volna le eleven húsából - de már akkor tudta, ebbe nem lehet belehalni. Belepusztulni igen, de ez még túl kevés a halálhoz.

Aztán a véget nem érő bántalmazások felkeltették benne lázzadót. Istent kereste, megtalálta vele együtt önmagát is. Azokat a helyeket egészen pontosan, ahol önmagát kellett keresnie. Először a Halállal kezdte. Helyesebben a Halál kezdte el ővele. Elvitt valami nagyon fontosat. Ezt akkoriban úgy hívta, hogy biztonság. Ezért is gondolta, jobb lesz ha utánamegy. Évekig hordozgatta táskájában a leegyeszerűbb öngyilkosághoz szükséges kellékeket. Ha egyedül volt, gondolatai mellett ezek voltak játszótársai. Verseket írt, rotta az útakat és idősek társaságában találta meg azt, amit a fiatalok még nem tudtak biztosítani. 

Míg - meg nem találta azokat az embereket, akik ugyanúgy keresgélték önmagukat. Némelyek már az életben, mások még a halálban. Végül - együtt keresgéltek.

Az állandó depresszió alábbhagyott - néha köszönt vissza, mintha arról akarta volna biztosítani, hogy immáron nem megy el örökre - sohasem.

Nem haragudott. Szeretett mélyen lenni. Önmagam belsejében ugyanis teljesen más színben látszott a világ. És neki nem a világgal, hanem önmagával volt baja.

Későre jött rá, hogy mindigis Istent kereste. Nem a felsőbb hatalmat - mennynek és földnek teremtőjét - hanem egyszerűen Istent. Istennek nem kellett bemutatkoznia. Vagyok Aki Vagyok... Ő benne volt. Egyértelműen, a Napnál is világosabban. Amikor ez kiderült - egyszerre több minden nyert értelmet, mint amire egész életében számíthatott.

Kételyei ritkán voltak - és ekkor sem a létezést, hanem önmagát kérdőjelezte meg. Mások hite nem bántotta. Az ővé egészen mélyről jött - ahonnan a források törnek fel.

Így lett természetesen megférő Istenhite, Istent átszövő léte akkor is amikor drogokhoz nyúlt, olyankor is amikor szabadon szeretett, ahogy azokban az időkben is, amikor minden nap le kellett innia magát, hogy épen átjusson élete ezen szakaszán.

Ezt az emberek nem értették. Így egy idő után már nem is magyarázta. Volt és kész. 

Aztán amikor már évek elteltével mindenkit megszeretett, minden drogot beszippantott, minden bulit végigtáncolt és minden szerelmet kiivott - valami megváltozott. 

Ugyanolyan nap volt mint a többi. Semmi sem utalt arra. hogy bekövetkezik a Pálfordulat. Utólag visszapörgetve tudta, nem egészen egy villámcsapás volt. Mintha mindigis benne lett volna - s egyszer csak beteljesedett.

A templomban ült amikor felismerte, hogy itthon van. Ő ide nem el akar járni, hanem ide haza akar jönni. Itt akar lakni. Immáron örökre.

Vallását a hely függvényében választotta. Annál a kútnál vert tanyát, ahol megszólította az Isten. Otthonosan berendezkedett. Tudta innentől kezdve már örökre itt marad. És igen - hosszú évek küzdelme után végre eljött a nyugalom. Csend lett. A külvilág eltompúlt, a bent szava mindennél erősebbé lett.

Amikor lelkének izomzatát szemlélte, valahol mélyen sejtette - ez csak egy lélegzetvételnyi pihenő lesz. Hogy emberi időben mennyi is - ezt nem tudhatta pontosan, de azt viszont már igen, hogy harcosként háboruznia kell. Nem hazavárnia a sérülteket, hanem kint lenni a csatatéren. 

Három emberi évébe tellett újra kifényezni fegyvereit és elindulni arra, ahol lihegve várta már az a harc, amelyet ma már mindannyian Élet néven ismerünk.

Amikor szellemi erőszakot követtek el rajtam egy prelátás kocsin, s megtudtam, hogy nem is ők, hanem én élvezem...

A prostitució mellett ritkán dönt az ember(lánya vagy fia). Szükségállapot hozza. Nem csak fizikai prostitucióról beszélhetünk. Van annak ugyanis lelki és szellemi válfaja egyaránt. És van az a fajta, amikor az ember pl háboruban - mintegy túllépve önmagán, valaminek az érdekében teszi, amit gyűjtőnéven túlélésnek nevezünk.

Számomra is van egy nagyon kedves csoport, akikért mindent megtennék. Miközben a testi kontaktust vagy hála kifejezésének bármilyen formáját távol tartom magamtól - addig lelkileg és szellemileg sokszor önmagam áruba bocsátásán kapom magam. Ilyenkor mindig megrettenek. Ugyanis, van hogy tudatosak ezek a döntések és van, hogy a helyzet hozza őket. Azonnal kell reagálni, lépni, cselekedni. És ezekben az esetekben, amelyek sokkal gyakoribban mint az előzőek - mindig a másik jóléte áll a saját magam elvesztése felett.

A múltkoriban azonban élesen mindennél fényesebben láttam az erőszak bekövetkezését, amely saját szellemi termékeim fölött lecsapni készült. Lehet, hogy elkerülhettem volna, de ebben a helyzetben is a becsület és a kiadott szó voltak az elsődleges értékek, amelyekről úgy éreztem, mindenáron be kell tartanom.

Első körben nem szólok senkinek. Még magam elől is elhallgatom. Csendben, lehajott fejjel, önmagamat teljesen feladva - hallgatni kezdem az első akordokat, hogy belevessem magam a táncba.

Nem azért szorongok, hogy mi lesz, ha kiderül, megtudják, elítélnek emiatt, megbélyegeznek - hanem az aggaszt, hogy már nem érzek magamban fájdalmat, hanem valami csendes tompaságot. Napokig lézengek. Egy-két hozzám közelálló embernek elsirom a bánatomat, törekedvén a saját magam hibáját ecsetelni. A másik fél csak azt tette, amit bárki más tenne hasonló helyzetben. Elvette azt, ami megtetszett.

Közben láthatóvá lesz az erőszak gyümölcse is. A Napnál is világosabban, hogy véletlenül se lehessen félreérteni - egy egész közösség előtt válik valóra szégyenteljes (elveimmel nem egyező) tettem, döntésem eredménye. Ismételten boncolgatni kezdem magamban a történteket. 

Voltam én.

Aztán ők.

Mivel több ízben kértem ezt meg azt - egyszer csak benyújtották a számlát.

Hiába szóltam, hogy szűz, azaz érintetlen vagyok - nem hatódtak meg.

Nem mondták, de mind tudtuk - ami jár, az jár...

Mi is történt valójában?

Felültem az autóra. Nem cabrio, csak egy madárszaros, poros prelátás-kocsi.

Nem zavarja őket a töretlen szépségem - tisztaságom, eleganciám - a hátamra fektetnek és beteljesítik, megpecsételik sorsomat. 

Eszembe jut az a jövő, amelyről álmodtam. A tisztaság, amely körülvett. Az érintetlenség szépsége - és hogy soha senkinek nem adtam el vagy át magam. Eddig... 

Semmi sem zavar. Krisztusi nyugalommal szemlélem életemet kint és bent.

És akkor megkapom én magam is a visszajelzést. Egyre többen hívnak, hogy olvasták, látták, megnézték és soha semmit nem élveztek még ennyire.

Meg vagyok szeppenve. Szinte sértődöttség van bennem. Korbácsolásra vártam - erre simogatnak.

Aztán megkapom én magam is az eredményt. Hanyat fekszem és gurulok a nevetéstől. Ezek azt hitték, hogy erőszakot tesznek rajtam, miközben meg én basztam át őket, anélkül, hogy szerettem volna. Visszafordíthatatlanul és örökre.

 Azt hiszem így válik prostivá az ember. S ha nem is azzá, de gazemberré mindenképp.