Valamelyik nap olvastam a gyerekeknek egy mesét. Sablonos történet a gazdag emberről akit próbára tesz a Jótündér. A módos gazda még többre vágyik - a Tündér azonban feltételekhez köti az ígéret beteljesítését. Hogy bármikor bárhogyan jönne is el - fogadja Őt.

Nyilván a gazda nem áll készen semmire. Még Önmagára sem. Eljön a Tündér vándor, szegény éhező gyermek, majd kiszolgáltatott állat képében - de a gazda merev, nem ismeri fel egyikben sem a Jótevőt. Sima ügy elveszíti mindenét.

Tíz éve vagyok házas. A házasság egy rettenetes bőrönd. Amit akár egy világkörüli utazáson cipelsz magaddal. Tele van egy rakás használható dologgal, amit azonban csak abban az esetben tudsz rendeltetésszerűen igénybe venni, ha rendben tartasz. Amennyiben nem, csak egy kupac szemét marad.

Utazol loholsz járművek után, vonszolod, cipeled magaddal a bőröndödet, lihegsz, fújtatsz és végül semmit sem találsz. Ez az a szint, ahol a legtöbben egyszerűen kihajítják a megunt csomagot és egy blekfárjdéjen új cuccokat vásárolnak. Mert végeredményben - szerintük - nem a bőrönd viszi az utazót, hanem az utas a bőröndöt.

A szívósabbak ragaszkodnak a megszokott tárgyhoz. Minden egyes állomás - egy újabb bejegyzés vagy matrica a bőrönd falán. Nem lehet csak úgy félredobni, elhajítani. A benne levő holmik, nem megunt, divatjamúlt szennyesek, hanem kőkemény emlékek. Ez itt az életem, látod - szokták mintegy önmagukat is alátámasztani.

Készen állnak küzdeni, rendezni, pakolgatni mosni, vasalni - csak, hogy megmaradjon minden használható állapotban. 

A dolgok azonban nem ennyire egyszerűek. A házasság nem egyedül jár. Rokonsággal jön. Beront. A nyakadra ül. Tetszik-nemtetszik alapon. S ahogy elmúlik a szerelem, hányingert okoz a rókaprém melege is a nyakadon. Meg kell tanulnod együtt lélegezned vele. Rokonokkal, személyekkel, emlékekkel, szerepekkel - szépekkel és elviselhetetlenekkel.

El kell jutni oda - hogy A boldogsághoz nem vezet út.

Az út maga a boldogság. (Buddha)

  

Ehhez azonban el kell teljen néhány földi év, ami a belátáshoz elkerülhetetlen. Mert a bölcsességet a tapasztalat és belátás szüli. 

Nálam Advent van.

Életemben először nem várakozom, hanem megvagyok.

Évtizedek óta első adventem, amikor nem saját sötét lyukamból kaparászom a fény fele, hanem a fény az, amely elkezd kikönyökölni belőlem.

El sikerült jutni - pillanatnyilag oda, hogy nem érdekel ki kopog az ajtómon, hallani akarom történetét. Megérteni, meghallani megszeretni.

Legyen fullasztó, fárasztó vagy bármi más.

Fogadni akarom ha már eljött.

Bízom benne, hogy nem csak így decemberben - hanem egy életen át így marad.

Az emberi élet során nincsenek véletlenek. Gondviselés van. És ez nincs másként azokkal a könyvekkel vagy egyéb tartalmakkal kapcsolatosan sem, amik az ember elébe kerülnek. Mindegyikkel dolgunk van. Vagy meg kell vele és ezáltal Önmagunkkal küzdenünk, vagy egyszerűen üzenetük van, amit meg kell tanulnunk belesimítgatni az életünk fonalába.

Utóbb kerülnek olyan olvásmányok a kezembe, amit évekkel ezelőtt, még talán gyermekként olvastam, rácsodálkozva arra, amit megmutatott. Nyilvánvaló, hogy most deresedő fejjel nem utasítom el ha elém jönnek, hiszen ma már az üzenetük kipróbált. Inkább abban vannak tahát segítségemre, hogy helyére kerüljenek azok a dolgok bennem, amiknek nem tudtam megtalálni a helyét. Nem sikerült olyan tanúlságos következtetéseket levonnom, amik tovább vittek volna egyről a kettőre.

Nem volt ez másként utóbb sem. Az Isten Igájában című regénnyel. Szinte elfeledtem a valamikori olvasását, az élményt amelyet keltett bennem - hiszen akkoriban távol állt tőlem a szenvedés eme világa.

Azóta már házastársaként mi magunk is az aposztázia bűnének terhe alatt - hajtjuk a magunk malmát, jobban mint eddig bármikor Jézus Krisztus szent dícsőségére. Mert a szolgálat nem bent hanem kint kezdődik az élesben.

Akkor amikor az ember kenyértelen, amikor biztonság híján döntések meghozatalára kényszerűl, ami most már nem csak a saját, hanem egész családjának bukásába kerülhet.

Visszatekintve lányom fogantatásának idejére, a Pálfordulóra, amely nem csak kettőnk, hanem családjaink, barátaink, a bennünket ismerő, vagy rólunk hallomásból értesülők életét egyaránt megváltoztatta egy dolog él bennem élesen: közelebb volt hozzám, hozzánk az Isten, mint addig bármikor. A törvényeket és korlátokat ember szabta az együttélés megkönnyítésére. Hogy az életmód változott, de a törvény örök - ennek csakis az lehet mindenkoron az eredménye, hogy idővel a törvények nem a túlélésben segítenek, hanem megfojtanak emberi életeket. Olyan életeket, amelyeknek céljuk van, amelyek üzenetet hoztak és közvetítenek. És ahhoz, hogy ezt sikeresen át tudják származtatni, sokszor szembe kell menniük a korlátokkal. Akár saját életük árán is.

Így tettük fel egyetlen lapra mi is nem csak kettőnk, hanem születendő gyermekünk életét is. Éhezve, fázva, kiátkozva, menekülve, kilátástalanságban - egyet tudva, sejtve, érezve - Isten közelebb van mint eddig bármikor.

Mert Isten az Élet és Szeretet Istene.

Nem a tövényeké.

Életünk során rengeteg útkereszteződés van. Ezek közül olyanok, amelyekben eltoporgunk évekig. Halogatva a döntést és a harcot. Vannak akik itt vesznek el végérvényesen. Azzal amit hoztak, vagy amit vinniük kellene.

Mert minden egyes döntés Önmagad megölése. A régi ember elpusztítása annak érdekében, hogy az Új ember meg tudjon születni.

És soha nem vagyunk ehhez idősek.

Mert a cél nem ismeri az időt.

Sem a törvényeket. Pláné a fizikairől nincsen tudomása.

Egyet tud - eszköz árán, megvalósítani önmagát. Kiteljesedni, Hozni, adni, tenni, lenni.

És ilyenkor nem fontos mit gondol a másik. Mit szakítok, pusztítok, temetek vagy teremtek benne.

Egy fontos - az üzenet átszármaztatása. Bármi áron. Akár saját életünk oltárán át. Az Új emberig...

Nyírő József, Isten igájában részlet

Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől kezdve vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek és a malomkő az oltárom. Ismerjétek meg hát az ember és népek fennmaradásának nagy titkát. . . Cselekedjetek az új evangélium szerint és — éljetek az új hit, az új élet nagy misztériuma szerint az új áldozat üdvösségében és békességében . . . Az emberek némán borultak le vékás, másfélvékás apró zsákjaikra. A szivünk fáj. Könybetört szemekkel kitekintek és a határ peremén látom feleségemet, gyermekemet. Olyanok, mintha két kis színes virág esett volna — ki tudja honnan — a fekete föld hátára . A kicsi malom jár. Új zsákot emelnek a garat fölé. Alázatosan újból Isten igájába hajtom fejemet és fehéren fehér misét mondok . Új életünkre őrölök. . . Istenből kenyeret. . . 

Az íráshoz tartozó előzmények (https://www.youtube.com/watch?v=koRh-jDLjfM)

Aki nem ismeri az Open stage - Ugye Magdi? című páratlan humorú történetét, azt most ebben a pillanatban buzdítom arra, hogy hagyjon fel mindennel, amit éppen tesz vagy tenni vágyik és keresse meg a fent említett anyagot. Páratlan (valóság)! Amelynek ki tudja hányadszor, ma ismét elszenvedője voltam. Erdélyi magyar bürokrácia. De kellett nekem, én vétettem, nekem kellett lenyelnem a humorosan keserű pirulát.

Magyar pénz... Mert így ismeri mindenki.

Cs betűsök lévén, már a múlt hónapban meg kellett volna kapnunk az értesítést felőle. Nem kaptuk. Miközben már a D betűsök örülnek APénznek - amiből ki fát, ki takarót, ki fis-fist vesz a gyereknek. Mert a Tél az közeleg, ugye?  Eldöntjük hát röptibe, utána járunk.

Már első lépéseim során eszembe jut Magdi  és Macskás Margitka néni. Minden egyes esetlen majd egyre magabiztosabb lépés erre emlékeztet.

Elmegyek a bankba. Ahol közlik velem, hogy a számlám üres, ami őket illeti, fogalmuk sincs a többiről, máshol kell keresgélnem.

Nem is bosszankodom, természetes. Azonnal tudom, merre tovább.

Felhívom a BGA-t. Hogy szép jó napot, meg egyebek - ez meg az, hol es van a MagyarPénzem?

Ők nem tudják, mert ők nem az-az iroda - hívjam ezt a számot.

Jó, hívom.

Na, jól tettem, de igazából ők sem az az iroda, hívjom a következő számot.

Hívom.

Kezicsókolom, régebben valóban, de azóta már több helyen is működik Ilyen iroda - telefonáljak a központba, ahol kiderűl, hogy melyikhez is tartozom én, s akkor telefonálhatok oda, ahol megfelelő útbaigazításban részesülhetek.

Nem adom fel! Most már Csakazértse. Megyek tovább.

Eddig a pontig 4 irodával beszélgettem Budapesten, hárommal Romániában - Széhelyföld, Kolozsvár, Székelyföld.

Ez barátok között is hét.

Közben valakinek támad egy kiváló ötlete. Hívjam a Magyar Pedagógus Szövetséget, ahol minden bizonnyal segíteni tudnak rajtam.

Hívom. De délelőtt lévén, gondolom éppen hörpötyölik a kávéjukat, úgyhogy kivárom.

- Megvárja-e amíg kihörpötyölöm a kávémot?!

Visszahívnak. Aranyosak, kedvesek, előzékenyek, mint eddig mindenhol.

Jó nekem velük lennem...

Közlik még egy utolsó iroda számát, azzal dologhoz látnak, engem is sürgetve a dolgom elvégzésére.

A hölgy - nem egy Macskás Margitka alkat. Profi, szépmagyarul felvilágosí, hogy hiábavaló volt az eltelt saccperkábé negyvenöt percem, nem vagyok a rendszerben.

Ötletes azonban, nem hagyja magát becsapni.

Férjem van-e?

Naná!- mondom.

Akkor talán ő...

És valóban.

Annyira látom benne a CsaládFőt, az Ecce Homot, a Ház urát és az Én Uramot, hogy őt jelőltem meg a pénz felelősének, magam helyett.

Megoldódik az űgy.

Letesszük megbékülten a telefont.

A tejet sem kell elhozni. Csak a fanyar mosoly marad - ha valaminek utána akarsz járni, jobb ha rászánod a hetedet. Másként beléjetörik a bicskod.

Amikor közelebbről megismertem a székelyeket, a legszembetűnőbb az volt hihetetlen humorukon és a lényeg legutolsó pillanatban való kimondásán túl, hogy krizishelyzetben mindig hibást keresnek.  
(aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem csak rájuk jellemző. hanem mindannyiunkra! ) Egy bűnbakot, akinek a megkövezése elhozza a remélt enyhülést. Ez persze soha nem történik meg, de legalább van egy kézzel fogható bűnbak, akit időnként elő lehet venni.

Az ország gyászban van. Egészséges ember nem marad indiferens egy ilyen tömegdrámával szemben. A fiatalabbja önmagára és barátaira, ismerőseire, az idősebbje saját gyerekeire, rokonaira és azon szegény szülőkre gondol hatalmas empátiával a szívében, akik ennek a hatalmas tragédiának voltak az áldozatai.

Ami engem illet én már nem frekventálom a klubokat.

Viszont annak idején, amikor annyi idős voltam, mint az elhúnyt fiatalok zöme, nem volt olyan éjszaka, hogy ne egyikben vagy másikban ténferegtünk volna éppen.

A tegnap egy édesanya elmondotta, hogy szerencsésnek érzi magát, hiszen a gyereke megmenekült. A Jóisten rajta tartotta a szemét...

Ezek vezetnek el ahhoz a következtetéshez, mely szerint - hiába lesznek meg majd a bűnösök, hiába kapják meg méltó (?) bűntetésüket - az elhúnytak egyikét sem fogja mindez visszahozni.

Ahogyan abban sem hiszek, hogy Istennek annyira korlátolt lenne a tekintete, jelenléte, figyelme - hogy egyik gyerekre vigyázni tudjon, a másik meg kiessen a látószögéből.

Ahogy abban sem hiszek, hogy a klubok rendben lennének.

Alig vannak olyan éjszakai szorakozóhelyek, amelyekből ki vagy be ne szűkös, tömeget eltorlaszoló ki és bejáratok lennének. Ez védjegye a kluboknak. A szűk bejáratok, a sötét folyósok, a füstös, levegőtlen terek. Így megyek le állatba - akkor, amikor szorakozni megyek.

Arra ugye nincsenek válaszaim, hogy miért kellett tömegesen elmennie és szenvednie ilyen embertpróbáló körülmények között ennyi embernek.

És aki elment, annak már nem kell szenvednie - ezzel szemben, azok számára akik maradtak - az élet (egy ideig minden bizonnyal), maga lesz a pokol.

Ezeknek a fiataloknak most, így és közösen kellett elmenniük.

Mondom én, miközben mellettem játszanak a gyermekeim.

Egyáltalán nem tudnék a fájdalom függönyén túltekinteni abban az esetben, ha szülőként lennék érintett.

Mert a borzalmakra nincsenek szavak!

Ám üzenet az mindig van.

Nem csak az adminisztrátoroknak, nem csak a klubok tulajdonosainak, nem csak a szülőknek, vagy barátoknak, hanem mindannyiunknak.

Ha lehet olyan közhelyeket használni - hogy értelem a fájdalomban - akkor ebben ez az.

Hogy minden nap egy ajándék abból, amit együtt tölthetünk.

Lehet, hogy ma  az utolsó nap - lehet, hogy ez már egy második, harmadik vagy sokadik esély - de mindenképpen ajándék.

A fájdalom ezzel szemben marad - ha csak az én gyermekem megy el, ha többen együtt mennek el. Ha egy szerencsétlen baleset áldozataként, ha tömeges katasztrófa elszenvedőjeként.

Ajándék az én életem, ajándék a mellettem élők élete és mindaz a minőségi idő, amit együtt tölthetünk.