2015. október 16., péntek

Mindenkinek van első munkahelyről rettenetes élménye. Sőt, olyanok is vannak, akiknek nagyon nehezen sikerült megtalálniuk azt a helyet, ahol jól érezhetik magukat.

Egyetemistaként kezdtem el dolgozni én magam is. Voltam felszolgáló, kocsmáros, kasszás, eladó, elvevő, kirakó, virágos, pánkósütő, pánkóevő - amíg eljutottam a szakmai életem kapujához. Ahol szintén évekig annyit kerestem, hogy kétszer annyit vittem el magammal, ameddig egyenesbe kerülhettem.
Ugyanennyit önkénteskedtem is.
Érdekes, hogy azokban a munkakapcsolataimban soha nem rondított bele semmi negatív. Mert nem az ördög garasán köttetek.
Életem egyik legnagyobb hibájának könyvelem el mai napig azt a döntésemet, amikor egyik legszebb önkéntesi kapcsolatomból megléptük a munkáltatóval az alkalmazás szintjét.
Soha nem kellett volna!
Azonnal megromlott a kapcsolatunk.
Akkor és ott.
Visszafordíthatatlanul.

A napokban nyomdába kellett mennem.
Szeretem ezt a helyet. Nem túl kedvesek ugyan, de mindig hibátlan munkát végeznek. És nem azért járok oda, hogy jól érezzem magam.
Az eltelt évek az állandó alkalmazottaik mellett arról (is) szóltak, hogy egy adott munkakörre keresték a megfelelő személyt.
Egy helyes döntésük sem született. Hol az ember nem felelt meg a pozíciónak, hol a pozíció az embernek.
Az utolsó előtti embert teljesen leszívták. Sokszor kényelmetlen volt odamenni. Sajnálat volt bennem. Hatalmas különbség volt a nyomásnak köszönhetően a kiszolgálás(a) minősége között olyankor, amikor egyedül volt bent illetve akkor, amikor több árgus szem figyelte, hogy mikor vét hibát.
Érthető okokból talán még az évet sem sikerült kihúznia.
Szívemből reménykedem, hogy időközben sikerült olyan helyet találnia, ahol a hely is megtalálta végre őt. Mert értékes ember volt. A lelke mindvégig ott ült a szeme sarkában - okosan vizslatva, hogy mikor bújhat elő.

Újabban egy lány van műsoron.
Fiatal, csinos - de cseppet sem kedves és aranyos.
Azt az érzést kelti benned, hogy sűrűn kérd a bocsánatot. 
- elnézést, hogy Önökhez folyamodtam
- sajnos csak néhány százasra kell nyomtatnom
- bocsánat, hogy rabolom az idejét és az adathordozómon sok a szemét
- az én munkám, az Ön szemete, máskor majd jobban vigyázni fogok ...
Nem értettem. Addig el, amíg tanúja nem lehettem nyers szoptatásának.
Megállás nélkül ment a gruppen.
A lány percekig nem kapott levegőt.
És én mindvégig nem rá, hanem a szüleire haragudtam.
Hogy nem tanították meg az erőszakkal szemben fellépni.
Nemet mondani.
Felállni és elmenni.
Mert nem attól leszek magam vagy mások előtt valaki, hogy lesz-e 35 évem egyazon munkahelyen vagy sem.
Hanem attól, hogy van e erőm megtalálni azt a helyet, ahova beillik az én csatlakoztatni kívánt darabom.
És erre kell nekem erőm legyen.
És erre kell a szüleimnek büszkék lenniük.
Nem arra, hogy mennyit bírok ki erőszakból a látszat kedvéért, miközben bent halomra halok - hanem attól, hogy van-e bennem erő harcolni és nyerni.
Mert így minden egyes csata - végkifejletétől függetlenül nyereségé lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése