Miközben a megszokott utamat róva éppen azon morfondíroztam, hogy honnan kellene a saját tökéletességem kielégítése érdekében lefaragnom ezt vagy azt a lassan eltompuló magamról - a velem szembejövő nő tekintete ordított félbe egyenesen tudtomra adva, hogy nekem aztán könnyű lehet ilyen adottságokkal, miközben meg ő...

Minekutána pontosan értettem minden gondolatát csak azért fordultam meg utána, hogy megbizonyosodjam arról, amit egy olyan csatornán hallottam, amely ritkán továbbít ilyen tisztán jeleket.

És beláttam - szegény gyermekeink!...

Mi úgy nőttünk fel, hogy soha nem volt elég jó, amink volt - hittük, hogy a rendszerváltás jobbat hoz. Szabadságot, bőséget, nyugalmat.

Nem ismertük annak az apának a fogalmát, aki hétvégén romjaiból heveri vissza magát a hétfői robotba.

Az anya fogalmát sem ismertük, aki hat után ér haza egy másik szinten folytatni azt a munkát, amelyet soha nem is tett le.

Sziszüphoszról hallottunk - de nem hittünk abban, hogy közel az idő, amikor bennünket is élesen súlytani fog a szerencsétlen hős ismétlődő drámája.

Létezett a nagy Kánaán - a külföld, ahonnan akár a túlvilágról - senki sem tért vissza elmondani, hogy nincsenek kolbászból a kertek. Amire visszatértek megtanulták kollektíven elhallgatni a lélek világok között való akadását és csak arról meséltek, hogy mennyi lejben a fizetésük. Itt nagy összegnek hatott, ott meg éppen elégnek. Annyinak amennyinek az itt ígérte a maga csalóka biztonságát.

A rendszer változott - de vele együtt az elégedetlenség is nőtt a maga szabadságával. Amikor a pad szakad - minden együtt jön az árral. Jó és rossz egyaránt.

Megtudtuk azt, hogy soha nem vagyunk elegek. Mindig több kell a boldogsághoz.

Hogy nőiességünk nem a maga egyéniségében nyer értéket, hanem abban és akkor ha közel állunk a nagy kollektív mércéhez, amely mellesleg állandóan változó. Mire elérnénk a finishbe új iramot diktál a láthatatlan maszkos szervező.

A gyermekeink úgy születnek, hogy arctalanok által felállított mércék követői.

Mind önértékelési zavarok áldozatai.

Akinek túl sok kerül az asztalába - abba örűl bele.

Akinek meg túl kevés - hát azt az viszi el.

S mindeközben az otthon ott van, ahol a lélek lakik.

Ha már van hol szállást vennie.

Mert nem pofátlan szerzet.

Nem hatol be lakatlan lakok területére hívatlanul.

Kérdés hát, hogy belakjuk-e fizikai otthonainkat - akármilyenek is legyenek azok. Kicsik vagy nagyok, betegek vagy egészek, húsosak vagy csontosak.

A lakás olyan amilyen. Én vagyok az, aki otthonná tehetem.

Igazi lak-ká - Imád-lak-ká, Hív-lak-ká, Bír-lak-ká, Nyugtat-lak-ká, befogadná-lak-ká.

Mert egyedül rajtunk áll - rendszereken innen és túl.