2015. október 22., csütörtök

Amikor az ember valamit nem csinál rendesen, a teste előbb utóbb jelezni kezd. Természetesen minden esetben rajtunk áll, hogy szeretnénk-e az adott problémával foglalkozni, vagy eltesszük a kicsomagolatlan dolgaink sarokba hajított halmai közé.
Tova tavasz óta kínoz egy elviselhetetlen gerincfájdalom. Noha sikeresen megzavarta megszokott, kiegyensúlyozott, normális életvitelemet - igyekeztem elhessenteni egy mindjártelmúlik legyintéssel. Közel fél éve legyintgetek. Utóbb már sűrűn. 
Bennem nem félelem van - hanem az elpocsékolt idő felett érzett sajnálat egyvelege. Az ülünk az orvosnál és kész - hiábavalósága.
Aztán kezembe vettem az ügyet és elmentem megoldani.
Hihetetlenül sok pénzért hivatalosan is megtudtam, hogy miért fáj a hátam.
Ahogy azért is fizetnem kellett, hogy szembesítsenek a fejem felett eltelt idő visszafordíthatatlanságával: Hölgyem, Önnek van még hormonműködése?...
Megtudtam, hogy működésképtelen az-az életmód, amit eddig folytattam.
Abban is felismerést nyertem, hogy megállíthatatlanul vénülök és ezt már mások is tisztán látják.
Tudom, hogy közeleg a menopauza ideje - hiszen kételkedtek abban, hogy hormonműködésem lenne.
Ahogy rájöttem arra is, hogy mennyire fontos az egészség.
Mert útközben valamit elveszítettem.

40-hez közel az ember már nem végez Pálfordulókat.
Halad a maga jól bejáratott, kitaposott és megszokott újtán.
A szerepeim hozzámragadtak. Leválaszthatatlanok.
Mert ki vagyok én?
Én legkevésbé.
Vagyok anya, szakember, feleség, kollega, ismerős, barát - mind olyan valaki, amivel nem határozhatom meg az Én-t.
Én ugyanis ezek mögött rejtőzik.
És a burok, ami körülveszi eltompítja teljes mértékben az egyre gyengülő hangját.
Régen nem beszélgettünk.
Valami tizenéve.
Álmokról, Életről, arról, amit szeretnék és amiben Ő lenne képes kiteljesedni.

Mostani állapotom kívűlről enyhe zavarodottságot mutat a körülöttem élők számára.
Mert nem szokványos, hogy az ember negyvenévesen megálljon és feltegye ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az út elején, 18 évesen volt bátorsága feltenni.
Jól vagyok, sikeres vagyok, de fényévekre vagyok attól az Önmagamtól, akivé szerettem volna válni.

A merev tartástól és az Én rejtegetésétől a gerincem megroppant.
Azt mondja Ő biztosan nem csinálja tovább. 
Az Énem gyenge, ha szót kap pimasz és megállás nélkül emlékeztet arra, amire ígéretet tettem. Hogy tűzön vizen át, kompromisszumok nélkül kiteljesítem.
Üzenetet hozott, küldetést teljesítene - de a burok, amit szerepeim formáltak körém - képtelenné teszi a mozgásra.

Nem tudom más így van-e vele?
Ahogy azt sem, hogy ki mit tett ezzel a hanggal magában.
Mert az eféle kiteljesedéseknek ára van.
Ahogy nemkevésbé annak is, ha az ember megalkuszik.

De azt hiszem ez a köztes állapot a legszebb.
Ahogy az ember lebeg és várakozik.
Hagyja magát vezetni.
Már nem görcsös, már nem akar, hanem simán kivár.
Hogy jöjjön, aminek jönnie kell és legyen, aminek lennie kell...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése