Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy úr. Amikor eljött, mindenkivel tudatta, hogy Ő maga a Szeretet. Nem követelt, nem parancsolt - volt. Szeretett és bizonyított. És, mint minden normális adok-vagyok kapcsolatban, csak szeretet várt viszonzásul.

Mivel az embereknek az urakról a despotizmus jutott eszébe, akarva-akaratlan, nem tudtak hinni a felajánlott szeretetnek. Mindenfélét összepusmogtak a háta mögött, súlyosabbnál súlyosabb történeteket kieszelve az úr kegyetlenségéről, úrhatnámságáról és hatalmáról. 

Közben telt múlt az idő, generáció-generációnak adta át tudását és tapasztalatát a mindenhatóról, aki volt, van és lesz. A történetek, amik róla keringtek már csak magjában tartalmazták azt, amit valójában mondott. Sokkal fontosabbak lettek a körülmények, a fényviszonyok - amikor mondotta, a hangsúly, amivel kiejtette a szavakat, a napszak, amelyben megjelent és bemutatkozott és a hatás amit az emberekben keltett, akik jelen voltak a bemutatkozásakor.

Az úr továbbra is volt és szeretet.

És továbbra sem változtatott semmit álláspontján - csak szeretet várt viszonzásul.

Nem erőltette magát senkire.

Ha eljöttek hozzá és keresték őt, volt. Ha nem, nem törte rá senkire az ajtót.

Közben voltak fiatalemberek, akik elhatározták, hogy ennek az úrnak dolgoznának.

Talán csíráiban megsejthettek valamit abból a szeretetből, ami semmihez sem volt fogható.

De azok, akik ezeket a bátor, egy életem, egy halálom fiatalokat betanították, szinte már semmit sem tudtak a szeretetről.

Brutális dolgokat tanítottak és terjesztettek a nagy úrról.

Aki büntet, tűzbe vet, elpusztít, bosszút áll - akár hetedíziglen.

Volt aki eleve elszaladt. Róluk azt suttogták, hogy gyávák.

Volt aki oda sem akart menni - őket a szülők irányították és lelkiismereti kérdéssé avanzsálták kitartásukat.

Volt aki maradt - de a sok mende monda megfojtotta.

Kinek a lelkét, kinek a testét, kinek egész életét.

És ezek a fiatalok felnőttek és tanítani kezdtek.

De már nem a szeretetről beszéltek, hanem a félelemről.

Riogattak. És beszédüknek ereje volt. A fél-elem erejével bírt.

Egyszer arra járt egy szegény vándor, aki soha nem hallott semmit erről az úrról.

Sem jót, sem rosszat.

Meglepetés erejével érte a sok konfuz ismeret, amit letelepedését követő egy évben szerzett, anélkül, hogy akarta volna.

Találkozott egy tanítóval.

Kicsi volt, töpörödött, piros arcú és hosszú kezű.

A lehető legviccesebb figura, akit valaha látott.

Valami barlangban élt, egyedül, körülvéve magát furcsa és használhatatlan emlékekkel.

Ő még őrizte a szeretetet.

Bután, furcsán, nehézkesen - de emlékezett a lényegre.

Aztán eljött az idő, amikor egy másik tartomány barlangjába helyzeték.

Ott már senki sem emlékezett a szeretetre.

A vándor aki gyakran felkereste új barlangjában, meglepetéssel vette tudomásul, hogy egyre ritkábban beszél a szeretetről és egyre többet tud a félelemről.

Míg a végén már valósággal rettegésben töltötte éjszakáit és nappalait.

Remegve várta azt az urat, akit nem lehet kielégítően szolgálni, mert mindenben kivetnivalót talál.

Egyik hajnalban aztán belehalt félelmébe.

Hamar és gyorsan temették el, haláláról soha nem volt szabad említést tenni a köztereken.

Az utánavalók sem jártak jobban.

Volt aki elmenekült, volt aki megmaradt. De kevesen beszéltek arról, ami valójában üzenet maradt időkön innen és túl.

Akkor jött egy talpig fekete ruhába öltözött gyönyörű nő.

Sokan azt hitték, hogy angyal, hiszen valósággal lebegett.

Félelmükben el akarták pusztítani.

De mielőtt elkezdték volna kövekkel hajigálni, a nő beszélni kezdett és szavai nyomán igazgyöngyök töltötték meg a teret.

A szeretetről szólt és arról, hogy csak az maradjon, akiben van kellő erő a harcra. Félelemmel, hazugságokkal, tévelyedésekkel, sötéttel szemben.

Akiben nincs, lépjen tovább és meneküljön minél távolabb a fertőtől, amit a hazugság indája font körül.

Éljen, szeressen, dolgozzon, legyen - ezzel mindennél többet tesz.

De ha marad, mert megvan benne az erő - csak harcoljon és szeressen. Pusztítsa a félelmet és hirdesse a szeretet.

Harcolj és szeress! - kiáltotta, majd méltóságteljesen kikerülte az őt megkövezni vágyók népes táborát. Azok, akik ezt mesélik - mondják, szemében tűzként égett a kénköves szeretet. Sokan estek holtak össze aznap a tereken. Hogy példájuk örökre tanításként álljon azoknak, akiket erre sodor a mindenség szele.

Amikor az ember valamit nem csinál rendesen, a teste előbb utóbb jelezni kezd. Természetesen minden esetben rajtunk áll, hogy szeretnénk-e az adott problémával foglalkozni, vagy eltesszük a kicsomagolatlan dolgaink sarokba hajított halmai közé.

Tova tavasz óta kínoz egy elviselhetetlen gerincfájdalom. Noha sikeresen megzavarta megszokott, kiegyensúlyozott, normális életvitelemet - igyekeztem elhessenteni egy mindjártelmúlik legyintéssel. Közel fél éve legyintgetek. Utóbb már sűrűn. 

Bennem nem félelem van - hanem az elpocsékolt idő felett érzett sajnálat egyvelege. Az ülünk az orvosnál és kész - hiábavalósága.

Aztán kezembe vettem az ügyet és elmentem megoldani.

Hihetetlenül sok pénzért hivatalosan is megtudtam, hogy miért fáj a hátam.

Ahogy azért is fizetnem kellett, hogy szembesítsenek a fejem felett eltelt idő visszafordíthatatlanságával: Hölgyem, Önnek van még hormonműködése?...

Megtudtam, hogy működésképtelen az-az életmód, amit eddig folytattam.

Abban is felismerést nyertem, hogy megállíthatatlanul vénülök és ezt már mások is tisztán látják.

Tudom, hogy közeleg a menopauza ideje - hiszen kételkedtek abban, hogy hormonműködésem lenne.

Ahogy rájöttem arra is, hogy mennyire fontos az egészség.

Mert útközben valamit elveszítettem.

40-hez közel az ember már nem végez Pálfordulókat.

Halad a maga jól bejáratott, kitaposott és megszokott újtán.

A szerepeim hozzámragadtak. Leválaszthatatlanok.

Mert ki vagyok én?

Én legkevésbé.

Vagyok anya, szakember, feleség, kollega, ismerős, barát - mind olyan valaki, amivel nem határozhatom meg az Én-t.

Én ugyanis ezek mögött rejtőzik.

És a burok, ami körülveszi eltompítja teljes mértékben az egyre gyengülő hangját.

Régen nem beszélgettünk.

Valami tizenéve.

Álmokról, Életről, arról, amit szeretnék és amiben Ő lenne képes kiteljesedni.

Mostani állapotom kívűlről enyhe zavarodottságot mutat a körülöttem élők számára.

Mert nem szokványos, hogy az ember negyvenévesen megálljon és feltegye ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az út elején, 18 évesen volt bátorsága feltenni.

Jól vagyok, sikeres vagyok, de fényévekre vagyok attól az Önmagamtól, akivé szerettem volna válni.

A merev tartástól és az Én rejtegetésétől a gerincem megroppant.

Azt mondja Ő biztosan nem csinálja tovább. 

Az Énem gyenge, ha szót kap pimasz és megállás nélkül emlékeztet arra, amire ígéretet tettem. Hogy tűzön vizen át, kompromisszumok nélkül kiteljesítem.

Üzenetet hozott, küldetést teljesítene - de a burok, amit szerepeim formáltak körém - képtelenné teszi a mozgásra.

Nem tudom más így van-e vele?

Ahogy azt sem, hogy ki mit tett ezzel a hanggal magában.

Mert az eféle kiteljesedéseknek ára van.

Ahogy nemkevésbé annak is, ha az ember megalkuszik.

De azt hiszem ez a köztes állapot a legszebb.

Ahogy az ember lebeg és várakozik.

Hagyja magát vezetni.

Már nem görcsös, már nem akar, hanem simán kivár.

Hogy jöjjön, aminek jönnie kell és legyen, aminek lennie kell...

Mindenkinek van első munkahelyről rettenetes élménye. Sőt, olyanok is vannak, akiknek nagyon nehezen sikerült megtalálniuk azt a helyet, ahol jól érezhetik magukat.

Egyetemistaként kezdtem el dolgozni én magam is. Voltam felszolgáló, kocsmáros, kasszás, eladó, elvevő, kirakó, virágos, pánkósütő, pánkóevő - amíg eljutottam a szakmai életem kapujához. Ahol szintén évekig annyit kerestem, hogy kétszer annyit vittem el magammal, ameddig egyenesbe kerülhettem.

Ugyanennyit önkénteskedtem is.

Érdekes, hogy azokban a munkakapcsolataimban soha nem rondított bele semmi negatív. Mert nem az ördög garasán köttetek.

Életem egyik legnagyobb hibájának könyvelem el mai napig azt a döntésemet, amikor egyik legszebb önkéntesi kapcsolatomból megléptük a munkáltatóval az alkalmazás szintjét.

Soha nem kellett volna!

Azonnal megromlott a kapcsolatunk.

Akkor és ott.

Visszafordíthatatlanul.

A napokban nyomdába kellett mennem.

Szeretem ezt a helyet. Nem túl kedvesek ugyan, de mindig hibátlan munkát végeznek. És nem azért járok oda, hogy jól érezzem magam.

Az eltelt évek az állandó alkalmazottaik mellett arról (is) szóltak, hogy egy adott munkakörre keresték a megfelelő személyt.

Egy helyes döntésük sem született. Hol az ember nem felelt meg a pozíciónak, hol a pozíció az embernek.

Az utolsó előtti embert teljesen leszívták. Sokszor kényelmetlen volt odamenni. Sajnálat volt bennem. Hatalmas különbség volt a nyomásnak köszönhetően a kiszolgálás(a) minősége között olyankor, amikor egyedül volt bent illetve akkor, amikor több árgus szem figyelte, hogy mikor vét hibát.

Érthető okokból talán még az évet sem sikerült kihúznia.

Szívemből reménykedem, hogy időközben sikerült olyan helyet találnia, ahol a hely is megtalálta végre őt. Mert értékes ember volt. A lelke mindvégig ott ült a szeme sarkában - okosan vizslatva, hogy mikor bújhat elő.

Újabban egy lány van műsoron.

Fiatal, csinos - de cseppet sem kedves és aranyos.

Azt az érzést kelti benned, hogy sűrűn kérd a bocsánatot. 

- elnézést, hogy Önökhez folyamodtam

- sajnos csak néhány százasra kell nyomtatnom

- bocsánat, hogy rabolom az idejét és az adathordozómon sok a szemét

- az én munkám, az Ön szemete, máskor majd jobban vigyázni fogok ...

Nem értettem. Addig el, amíg tanúja nem lehettem nyers szoptatásának.

Megállás nélkül ment a gruppen.

A lány percekig nem kapott levegőt.

És én mindvégig nem rá, hanem a szüleire haragudtam.

Hogy nem tanították meg az erőszakkal szemben fellépni.

Nemet mondani.

Felállni és elmenni.

Mert nem attól leszek magam vagy mások előtt valaki, hogy lesz-e 35 évem egyazon munkahelyen vagy sem.

Hanem attól, hogy van e erőm megtalálni azt a helyet, ahova beillik az én csatlakoztatni kívánt darabom.

És erre kell nekem erőm legyen.

És erre kell a szüleimnek büszkék lenniük.

Nem arra, hogy mennyit bírok ki erőszakból a látszat kedvéért, miközben bent halomra halok - hanem attól, hogy van-e bennem erő harcolni és nyerni.

Mert így minden egyes csata - végkifejletétől függetlenül nyereségé lesz.

Van úgy, hogy az ember meglát olyasmit, amihez semmi köze. Ez nem arra nézve tragédia, aki villantott, hanem inkább arra, aki látott. Mert a látás felelősség. A tanítást az ember nem csak meghallgatja és lepereg róla, hanem amint mag a lelke földjére hull és ott vagy kihajt, vagy rothadásnak indul. Mindenképpen - következményekkel jár.

Van az az alaptalan közmondás, mely szerint amelyik kutya ugat, nem harap.

Nos ez ugyan kutyára nem igaz, de emberre annál inkább.

A szájkaratésok mindig ártalmatlanok.

Az igazi mesterek csendben végzik el dolgukat.

És szinte minden esetben győzedelmeskednek.

Mert a verességet is képesek saját nyerseségükre fordítani.

Van ez az illető. 

Valóságos ódákat zengett a boldog párkapcsolatról.

És minden egyes esetben, amikor leginkább kínlódtam, hogy napfény ragyogja be lelkünk otthonait, olyankor szégyenített meg leginkább ennek a párnak az elképzelt boldogsága.

Hogy lám-lám, aki dolgozik, az arat is.

Míg én és a magam fajták, hát csak szépen ne is csodálkozzunk saját nehézségeinket, amikor nem szellőztetünk kellőképpen. 

És akkor adott a Jóisten, kérés nélkül, instant adott egy olyan időszakot, amely alatt betekintést nyerhettem az eddig felhőtlenül élő emberpár valós, álarc nélküli kapcsolatába.

Megijedtem.

Jobban örültem volna, ha van bennem kellő gonoszság ahhoz, hogy kárörömmel kinevessem őket és elcsattogtassam az - amelyik kutya ugat című nagymegmondást. De nem, ezen a szinten már te magad is benne vagy a játékban. Akár a szerelemben. Az elvárásaiddal magaddal szemben, a párral szemben, azokkal a dolgokkal, amiket akaratuk ellenére rájuk vetítettél - és a hittel, hogy van happy ever after.

Mert nincs.

Meló van utána.

Meló önmagaddal, a melletted élő emberrel - nem hogy megváltoztasd - hanem, hogy elfogadd, megismerd és meglásd olyannak, amilyen. Mert a szeretet csak akkor képes kibontakozni igazán benned. Feléje és magad felé.

Aztán még láttam valamit.

Valami olyant, ami nyers erőszakot keltett bennem.

Mert tudod van ez az esemény.

Aminek a megszervezése rengeteg háttérmunkát igényel. Igazi csapatmunkát - amire valakinek kellő tapasztalata, kompetenciája, tudása, kapcsolati hálója és karizmája kell legyen, ahhoz, hogy működjön.

És ez az ember, aki e mögött állt - betegesen mást hitt magáról,  mint ami volt.

Annyira hitt valami olyant, ami nem létezett - hogy készen állt feláldozni egy másik embert hazugságokra épült élete oltárán.

Mert ő volt a góré.

És tudta, hogy a szerep, amiben díszeleg fegyver és muníció.

A pasas - rettenetes volt. Akár egy göcsörtös fa. Túl élete könnyebbik felén - de még nem azon a küszöbön, amikor valakinek lesz ereje kimondani rá az ítéletet. Így hát addig ő maga ítél.

És a fiatal, gyönyörű lány, feláldozta saját testét és lelkét, azért, hogy ennek a privilégiumnak részese lehessen - amit ennek a pasasnak a szerepe, hatásköre biztosított.

Néztem a visszataszító, undorító, sokkal idősebb és valami sunyi, prédára vadászó állatot magam elé idéző embert - a riadt, őzike leánka mellett.

A farkas dolga, hogy az őzet megegye.

Az őz dolga, hogy a farkas elől elmeneküljön - vagy prédává legyen.

Ez a természet rendje.

Vannak oltárok, farkasok, őzek, gyorsabb és védtelenebb példányok.

És mindig van valaki - aki a bokor mögül leskődik.

Hogy el tudja mesélni a többi védtelen állatnak amit látott.

Mert a látás felelősség.

Éveken át egyik legjobb barátnőm és bizalmasom a rengeteg évtizeddel idősebb nagymamám volt. Aki igazi öreg lélekként soha nem adott tanácsokat. Egyszerűen tükröt tartott. Egy igazi, érdekek nélküli, karcolás és homálymentes tükröt, amit soha nem fogok tudni meghálálni, hanem ha azzal, hogy magam is a megfelelő időben így állok saját leszármazottaim szent szolgálatába.

Nem csoda hát ha első szakmai munkám az idősebb generáció berkeibe vezetett. Ez már nem véri és nem választott kapcsolat volt. Kapott. De tanulásnak kiváló. Ugyanis itt sikeresen levizsgázhattam abból is, hogy nem minden idő keretei között mozgó lélek öreg és bölcs - ahogy nem minden idős ember által tartott tükör karcmentes. Visszatekintve kedves emlékeket és igen nagy tanulságokat hordozok magamban ebből az időből is. Akár egy idős óvó- vagy tanítónő, jómagam is, ha ezen csoport tagjai közül bármelyikkel is összefutok, sírás és ölelés nélkül meg nem úszom. A szépet őrizni és óvni kell.

Nemrégiben a munkám során egy öregotthonban kötöttem ki.

Balga fiatalként azt képzeltem, hogy percek alatt elvégzem amiért odamentem, aztán huss, vissza a malomba kerekelni.

De az idős ember komoly ellenfél. Elő a butykosból a likröt, páleszt, egy kis veresbort és be is fűtött egy jó meleg beszélgetés elkezdéséhez.

Élvezettel szemléltem a színpadi kellékeket, amelyek soha nem változnak ha egy ilyen jelenetbe csöppensz bele.

Kell hozzá néhány jó kényelmes szék - ha nincs hely a színpadon, megteszi kettő is, jó közel egymáshoz, hogy a nagyothallás ténye tompuljon.

Aztán egy asztal és egy tál nélkülözhetetlen sütemény - amiből ha fejre állsz is enned kell - mert ez nem arról szól, hogy igényeled-e vagy sem, hanem arról, hogy lapot osztanak és játszanod kell.

Továbbá egy kényelmes sezlony - aminek semmi jelentősége - hacsak az nem, hogy folyamatosan emlékeztet arra, hogy eljön az idő amikor a test elfárad. Jelen esetben nem az övé, hanem a tied.

Aztán az érzékszerveid közül élesfegyverként bedobandó a tekintet és a hallás. Beszélni nem kell - alkalomadtán helyeselni vagy hümmögni. Többet senki sem vár tőled.

És akkor felszakadtak a zsilipek és az öregek mesélni kezdtek.

Ők már nem vágnak egymás szavába.

Úgy folyik a kommunikáció, mintha táncolnának.

Lépés lépést követ - forgás, pörgés - másik átérzése mélyen, egy teljesen más csatornán, mint amit hétköznapi helyzetben használunk.

A csendek nem kényelmetlenek. Azoknak helye van. És ideje. Minden esetben üzenete. Olyan ez mint a szentignáci lelkigyakorlat. Amiben a csend -  baaaaaaaaaaam - egyszer csak megnyílik.

Aki drogozott vagy meditált, vagy mitoménmitcsinált, de nem azt, amit szokás vagy kell - az tudja miről beszélek.

Megszűnik az idő, tér, s minden létező korlátja.

Tudom, hogy a gyerekek még kicsik az ilyesfajta kalandokhoz - de feltett vágyam, hogy megmutassam nekik ezt a nirvánát - amit csak a lelkek tánca képes felidézni abból, ami mélyen bennünk él, mint titok.

Hiszen onnan jövünk, oda megyünk - és mindvégig tudnunk kell - ez az egész csak egy csend a beszédek között.

Aminek üzenete és tanulsága van ahhoz, hogy az igazi sztori folytatódni tudjon.

Miközben a megszokott utamat róva éppen azon morfondíroztam, hogy honnan kellene a saját tökéletességem kielégítése érdekében lefaragnom ezt vagy azt a lassan eltompuló magamról - a velem szembejövő nő tekintete ordított félbe egyenesen tudtomra adva, hogy nekem aztán könnyű lehet ilyen adottságokkal, miközben meg ő...

Minekutána pontosan értettem minden gondolatát csak azért fordultam meg utána, hogy megbizonyosodjam arról, amit egy olyan csatornán hallottam, amely ritkán továbbít ilyen tisztán jeleket.

És beláttam - szegény gyermekeink!...

Mi úgy nőttünk fel, hogy soha nem volt elég jó, amink volt - hittük, hogy a rendszerváltás jobbat hoz. Szabadságot, bőséget, nyugalmat.

Nem ismertük annak az apának a fogalmát, aki hétvégén romjaiból heveri vissza magát a hétfői robotba.

Az anya fogalmát sem ismertük, aki hat után ér haza egy másik szinten folytatni azt a munkát, amelyet soha nem is tett le.

Sziszüphoszról hallottunk - de nem hittünk abban, hogy közel az idő, amikor bennünket is élesen súlytani fog a szerencsétlen hős ismétlődő drámája.

Létezett a nagy Kánaán - a külföld, ahonnan akár a túlvilágról - senki sem tért vissza elmondani, hogy nincsenek kolbászból a kertek. Amire visszatértek megtanulták kollektíven elhallgatni a lélek világok között való akadását és csak arról meséltek, hogy mennyi lejben a fizetésük. Itt nagy összegnek hatott, ott meg éppen elégnek. Annyinak amennyinek az itt ígérte a maga csalóka biztonságát.

A rendszer változott - de vele együtt az elégedetlenség is nőtt a maga szabadságával. Amikor a pad szakad - minden együtt jön az árral. Jó és rossz egyaránt.

Megtudtuk azt, hogy soha nem vagyunk elegek. Mindig több kell a boldogsághoz.

Hogy nőiességünk nem a maga egyéniségében nyer értéket, hanem abban és akkor ha közel állunk a nagy kollektív mércéhez, amely mellesleg állandóan változó. Mire elérnénk a finishbe új iramot diktál a láthatatlan maszkos szervező.

A gyermekeink úgy születnek, hogy arctalanok által felállított mércék követői.

Mind önértékelési zavarok áldozatai.

Akinek túl sok kerül az asztalába - abba örűl bele.

Akinek meg túl kevés - hát azt az viszi el.

S mindeközben az otthon ott van, ahol a lélek lakik.

Ha már van hol szállást vennie.

Mert nem pofátlan szerzet.

Nem hatol be lakatlan lakok területére hívatlanul.

Kérdés hát, hogy belakjuk-e fizikai otthonainkat - akármilyenek is legyenek azok. Kicsik vagy nagyok, betegek vagy egészek, húsosak vagy csontosak.

A lakás olyan amilyen. Én vagyok az, aki otthonná tehetem.

Igazi lak-ká - Imád-lak-ká, Hív-lak-ká, Bír-lak-ká, Nyugtat-lak-ká, befogadná-lak-ká.

Mert egyedül rajtunk áll - rendszereken innen és túl.