A nap, amikor az apám eljátszotta, hogy beteg

Nem tudom miért - talán jobb ha nem is keresem rá a magyarázatokat, egyszerűen csak elfogadom, belesimulok és élek vele - de az apám és közöttem mindig mély kapcsolat volt. Még azokban az években is, amikor látszólag nem volt semmilyen. Az ilyen kötelékeket az ember hozza. Hozza majd viszi. Nem evilágiak. Valamit elrendezni jöttünk vissza. Hogy sikerül-e nekünk azt nem tudom, de itt lehetünk és ebben ez is a legjobb.

Számtalanszor elmeséltem, kiosztottam, ecseteltem bölcseleteim sokaságát, amelyeket gyermekeim fele közvetítek életről és halálról. Nagy mestere vagyok a szavaknak. Egyik kezemben a fakanál, másik karom szónoklathoz lendül és el nem fogy belőlem a szó - életről, lélekről, szerelemről, emberről. Ők meg szegények isszák és szenvedik.

Nem jártak jobban utóbb sem.
Mikor azt hiszem elég mindent tudok - Isten mindig derékba tör. Még jó, hogy nem egy vagyok a fenyői közül. Megtanultam szépen hajolni már. Volt egy időszakom, amikor azt hittem, hogy jó az nekem ha büszkén és mereven tartom a hátamat - de miután már elég korán többször lelki-gipszágyban fetrengtem, feladtam fenyvesi mivoltomat és megelégedtem a széllel való hajladozással. Ma már úgy hajolunk, mintha örökké ezt tettük volna. Csak a szél és én. Násztánc ez a javából. Mert az elmúlásban is van valami szerelem.

Apa és a betegség régen párbajoznak. Noha apa nem ismeri el. Csak látni őket együtt - itt és ott - ahogyan szégyenlősen felsejlenek, mintegy szégyellve, hogy egymással van éppen dolguk. Apa bizonygatja - nem tart ez már soká. Ép csak földhözveri és megyen is tovább.

A tegnap előkészítették a ringet a mérkőzéshez. Mert eddig vagy nem volt terem, vagy a jegyek késlekedtek, vagy egyszerűen csak nem jött el az ideje.

Délután amikor még mindig folyt javában a harc - kezemben a fakanállal - megomlottam.

Úgy natúr, a gyermekek előtt.

Én, aki mindig lárifári - nincs halál, csak örökéletKrisztusban - megadtam magam. Nem a hitem veszítettem el, hanem minden erőmet.

És sírtam, törtem, ropogtam, jajveszékeltem és apámat akartam. Azt az egyetlent, akit soha senki semmilyen körülmények között...

A gyermekek szótlanul néztek.

Előttük volt az anya - aki mindent tud Életről és Halálról - most pedig a gyermek, aki apját siratja.

Első alkalom volt, hogy nem kértem bocsánatot.

Megértettem, hogy ezt is látniuk kellett.

A nem mindig erős anyát.

Aki nyüszít, fél és nem akar veszíteni.

Ahogy hoztam, úgy adtam.

Hiába tudok én mindenféle bölcsességeket fent, ha a lelkemet a félelem éppen úgy beszűkíti, mintha semmi sem számítana.

Talán majd egyszer visszatérek még ide - egy utolsó szó jogán - hogy elmondjam: kettő lakik az emberben. Isten és ember. Hol egyik, hol másik győzedelmeskedik. De nektek egy utatok van - az-az egy, amely mindig felfele ível...