Amikor gyermekek voltunk - ma már a saját gyermekeim is, anélkül, hogy instruáltam volna őket - tökéletesen beszéltük a halandzsa nyelvet. Ennek segítségével játszottuk el, hogy éppen románok, angolok vagy németek vagyunk. Hiszen abban a zsenge korban, lezárt határokkal nem igazán tudtunk más népek létezéséről.

Később, amikor már az értelem szikrát vetett bennünk - közös halandzsanyelvet dolgoztunk ki. A felnőttek pedig nem, hogy nem érthették meg, hanem egyszerűen nem töltöttek annyi időt mellettünk, nem szenteltek annyi figyelmet ránk, hogy dekodifikálják az általunk kitalált új nyelvet.

Sokáig büszkék is voltunk erre.

Talán egészen addig, amíg a valóságban is el nem kezdtek idegen nyelvet tanítani nekünk az iskolában.

Természetesen franciát. Ha a románt nem veszem idegennyelvnek. Mert nem vehetem. De kinek ment könnyen a román - barátok nélkül, magyar környezetben?

Nálunk egyetlen gyermek lakott, aki román ajkú volt.

A szülők örvendeztek a barátságnak. Amíg az ajkait újra nem szabtuk. Magyarra. Aztán tökéletesen beszélt magyarul - mind a mai napig örömmel teszi...

Igaz én magam sem jártam jobban.

Mondom az uramnak büszkén, vannak a gyermekeinknek román barátaik. És mondanak. Anna ritkán, keveset és szégyenlősen - mert már komoly belső kontrollt tart. Ellenőrzi önmagát és véletlenül sem engedné, hogy nevetség tárgyává legyen.

Balázs ő könnyed. Mond, mutat, magyaráz, int, taszít.

Ha valamit nem ért, vagy nem sikerül megértetnie - szaladnak a fordítóba. Azaz, hozzám.

Aztán - a nagy örömre erős valóság következett.

A román gyermekek magyarul kezdtek beszélni.

Első körben szavakat, majd egyre bátrabban egyszerű mondatokat is.

Aztán az apa többé soha nem hozta oda a gyermekeit. Nem reszkírozhatta meg a verességet.

Ma egy jó nevű, forgalmas kávézóba kellett bemennem munkaügyben.

Nagyon aranyos, kedves, bájos hölgy szolgálta ki a vendégeket.

Mégis, meglepett a felkészületlensége, amikor külföldi túristák léptek a helységbe.

Szóltak angolul, németül, majd franciául.

A hölgy egyiket sem beszélte.

Amikor konstatálták, lemondtak róla, hogy közös nyelvet keressenek.

Kiválasztottak egyet - mindenki a számára legkedvesebbet - és azon kértek.

A hölgy meg örök gyermekkoromat hozta vissza bárgyú viselkedésén át: mindegy, hogy hogyan beszéltek hozzá, ő magabiztosan csak románul beszélt. Azaz számára az egyetlen IDEGEN nyelven, amit ismert.

Nem számított, hogy a másik nem ismeri - ergo szólhatna magyarul is, mert nem a szó, hanem a mimika és gesztikuláció döntenek. 

Ő románul beszélt külföldiül.

A nap, amikor az apám eljátszotta, hogy beteg

Nem tudom miért - talán jobb ha nem is keresem rá a magyarázatokat, egyszerűen csak elfogadom, belesimulok és élek vele - de az apám és közöttem mindig mély kapcsolat volt. Még azokban az években is, amikor látszólag nem volt semmilyen. Az ilyen kötelékeket az ember hozza. Hozza majd viszi. Nem evilágiak. Valamit elrendezni jöttünk vissza. Hogy sikerül-e nekünk azt nem tudom, de itt lehetünk és ebben ez is a legjobb.

Számtalanszor elmeséltem, kiosztottam, ecseteltem bölcseleteim sokaságát, amelyeket gyermekeim fele közvetítek életről és halálról. Nagy mestere vagyok a szavaknak. Egyik kezemben a fakanál, másik karom szónoklathoz lendül és el nem fogy belőlem a szó - életről, lélekről, szerelemről, emberről. Ők meg szegények isszák és szenvedik.

Nem jártak jobban utóbb sem.
Mikor azt hiszem elég mindent tudok - Isten mindig derékba tör. Még jó, hogy nem egy vagyok a fenyői közül. Megtanultam szépen hajolni már. Volt egy időszakom, amikor azt hittem, hogy jó az nekem ha büszkén és mereven tartom a hátamat - de miután már elég korán többször lelki-gipszágyban fetrengtem, feladtam fenyvesi mivoltomat és megelégedtem a széllel való hajladozással. Ma már úgy hajolunk, mintha örökké ezt tettük volna. Csak a szél és én. Násztánc ez a javából. Mert az elmúlásban is van valami szerelem.

Apa és a betegség régen párbajoznak. Noha apa nem ismeri el. Csak látni őket együtt - itt és ott - ahogyan szégyenlősen felsejlenek, mintegy szégyellve, hogy egymással van éppen dolguk. Apa bizonygatja - nem tart ez már soká. Ép csak földhözveri és megyen is tovább.

A tegnap előkészítették a ringet a mérkőzéshez. Mert eddig vagy nem volt terem, vagy a jegyek késlekedtek, vagy egyszerűen csak nem jött el az ideje.

Délután amikor még mindig folyt javában a harc - kezemben a fakanállal - megomlottam.

Úgy natúr, a gyermekek előtt.

Én, aki mindig lárifári - nincs halál, csak örökéletKrisztusban - megadtam magam. Nem a hitem veszítettem el, hanem minden erőmet.

És sírtam, törtem, ropogtam, jajveszékeltem és apámat akartam. Azt az egyetlent, akit soha senki semmilyen körülmények között...

A gyermekek szótlanul néztek.

Előttük volt az anya - aki mindent tud Életről és Halálról - most pedig a gyermek, aki apját siratja.

Első alkalom volt, hogy nem kértem bocsánatot.

Megértettem, hogy ezt is látniuk kellett.

A nem mindig erős anyát.

Aki nyüszít, fél és nem akar veszíteni.

Ahogy hoztam, úgy adtam.

Hiába tudok én mindenféle bölcsességeket fent, ha a lelkemet a félelem éppen úgy beszűkíti, mintha semmi sem számítana.

Talán majd egyszer visszatérek még ide - egy utolsó szó jogán - hogy elmondjam: kettő lakik az emberben. Isten és ember. Hol egyik, hol másik győzedelmeskedik. De nektek egy utatok van - az-az egy, amely mindig felfele ível...

Ha az ember nem szeretné a fejére húzni a huggyal teli bilit - leghatékonyabb nem nyúlni olyan témákhoz, amelyek éppen aktuálisak és ennél fogva port kavarnak fel a médiában, emberi lelkekben, fejekben.

De az ember a hívást ami Isteni kegyelem, azért kapja, hogy akkor használja, amikor üzenet van. Nem lehet semlegesnek maradni.

Még azokban az időkben sem, amikor a legtanácsosabb a hallgatás.

Nézem a menekültáradatot és nem sajnálat és szánakozás van bennem, hanem megrökönyödés. Nem menekülteket, áldozatokat látok, hanem veszett falkát, akik készen állnak saját életük és túlélésük érdekében eltiporni bárkit.

Induljunk az egyszerűtől az összetettig: ha én vagyok a családfenntartó, akinek feladata védelmezni és óvni azokat, akiket rám bízott a Teremtés Istene - akkor meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy ennek a megbízatásnak eleget tegyek.

A média mutatott amit fontosnak talált. Kevés kép, összeállítás, riport jelent meg arról és azokról a szerencsétlen, egyszerű emberekről, akik nem nagyvárosoban élnek, hanem egyszerű kis tanyák, falvak lakói. Keresetük elsősorban terményeikből kerül ki. Amikor végigsepert a menekültáradat ezeket a falvakon, tanyákon - a menekültek csak saját magukra gondolva, éhesen és fáradtan végigtiporták, a semmivel tették egyenlővé földeiket, terméseiket, gyümölcsöseiket. Mindenki szegény menekültekre összpontosított miközben ez a réteg a télen éhen fog halni vagy ha nem halálra fog fagyni - hiszen ez a kis pénz jelentette a költséget a téli tüzifára, eltevésre, eledelre.

Másik probléma:

a vendégség alapszabálya.

Ha elmegyek hozzád - hadd ne térjünk ki arra, hogy meghívásodra, vagy hivatlanul - igyekszem betartani törvényeidet. Nem gazolok a kerted közepére, nem tépászom le azt amit gonddal ültettél, nem hagyok szemetet és mocskot magam után és ami a legfontosabb - ajándék lónak nem nézem a fogát.

Ezek az emberek szétgazoltak mindent maguk között.

Zuhanyzókat, mobilvécéket állítottak fel - amit nem használtak. Budapest kellős közepén, ahol a gyepre lépni is bűn - pisiltek, szartak, hánytak - ahol utolérte őket a természet hívása.

Betörtek idősek otthonába, ettek, ittak, ijesztgettek, riogattak.

Olvasom, hogy sok fejlett ország örül és kapkodik a menekültekért.

Potenciális munkaerőt látnak ezekben az erős, fiatal férfiakban és nőkben. Lehetőséget arra, hogy megifiatalítsák az időközben elöregedett Európát.

Helyes.

Egy dologgal nem számolnak, amivel a román embercsempészek már előttük egy lépéssel igen.

Hogy olyanok, mint a romák.

Külön szokásaik, kultúrájuk, nyelvük, értékrendjük, szabályrendszerük van.

Amit vagy megtanulsz beszélni és azáltal, annak segítségével magaddal emelni őket, vagy nem fogsz tudni soha eljutni hozzájuk.

Mindigis voltak, vannak és lesznek kivételek - de ezek csak a szabályt erősítik.

És egy fecske soha nem csinál nyarat.

Esetleg kedvet a nyárhoz.

Hogy jól tette-e Orbán és kormánya a határvédelmező intézkedéseit vagy sem - nem tisztem eldönteni. De állást foglalni mellette vagy ellene - tehetem.

Az ország vezetőinek kötelessége a védelem biztosítása.

Akárcsak a családapa esetében.

Ahogyan este bezárom az ajtót és leellenőrzöm, hogy valóban megtettem-e azt - ugyanúgy ha az általam vezetett ország lakóit veszély fenyegeti - mindent megteszek annak érdekében, hogy védelmüket biztosítsam.

Nem lehettem több, mint 11, amikor én magam is menekült voltam egy fejlett ország kebelén.

Regisztráltak, tárgyalás alá bocsátották ügyünket, menekülttáborba helyeztek, esélyeket adtak és figyelemmel kísérték törekvéseinket annak érdekében, hogy képesek leszünk-e beilleszkedni vagy sem. 

Hogyan viselkedtünk?

Szerényen, csendesen, dolgosan, szervilisen.

Tudtuk, hogy hol a helyünk, mik a kötelezettségeink és feladatunk.

Nem ismertük a jogainkat - azokat ők közölték.

És nem éreztük magunkat áldozatnak - sokkal inkább szerencsésnek, hogy eljuthattunk ide és esélyt kaphattunk egy jobb jövőre.

Mert ez a menekült feladata!

Senki nem mondta - de tudtuk - egészen belülről, onnan, ahol Isten lakik...

Iskolakezdés, ovikezdés, ősz – hangyatej, anyatej, ecet…

Gyermekkorunkban sokunk számára örömöt jelentett az iskola. A régi barátokkal való mindennapos találkozást, a semmivel sem pótolható osztálycsínyeket és nagy nevetéseket – amelyekre deres fejjel is emlékezik az ember és ugyanazzal a vehemenciával törli ki a nevetéstől a szeme sarkába gyűlt könnyeket, mint akkor.

Szülőként már nem ennyire egyszerűek a dolgok.

Be kell vásárolni, fel kell készülni, meg kell válogatni, fel kell készíteni, be kell puhítani, el kell hordani, haza kell hozni, össze kell egyeztetni, ki kell békíteni.

Hétfőtől péntekig úgy repül az idő, hogy az ember követni sem bírja.

Mégis – ez egy új kezdet hajnala.

Esély a gyermeknek a fejlődésre, barátkozásra, megújulásra, találkozásokra, érzelmei gazdag skáláinak megélésére, az életre.

Esély a felnőttnek az önmaga kipróbálására, a gyermek reptetésére, elengedésére, a szerteágazó figyelem gyakorlására, konfliktusok feloldására és céljai beteljesítésére.

A gyerekek gyakran kérdezik milyen lesz a Paradicsomban.

Mondom lássuk sza – milyen volt… Ádámnak és Évának feladataik voltak. Felelősségük volt. Nem napozgattak naphosszat, hanem teendők hosszú sorát kellett ellátniuk.

A Paradicsom nem a lajhárok közössége. És nem a semmittevés az édes Paradicsom.

Az Élet a fejlődések és tanulások színtere.

Első körben az iskola színpadán – majd szerepeink mindegyikében, a lehető legváltozatosabb helyzetekben.

Ha a gyerekek azt látják rajtam, hogy nem öröm – az újrakezdés öröme van bennem – ők sem tanulnak meg örülni és élni az újrakezdésekkel.

És micsoda esély – hogy miközben a természet lassan és biztosan haldoklik körülöttünk – esélyt kapunk az Életre és újrakezdésre.

Legyen bőséges áldás gyermekeitek évén – a ti, eddig fel nem használt és meg nem élt újrakezdés-örömeiteken, egész életeteken.