2015. augusztus 13., csütörtök

Sérültekkel dolgozom évek hosszú sora óta. Hivatásomat nem választottam, választott.
Mindenkinek eljön a pont az életében amikor megkérdezik tőle - mi szeretne lenni. 
Ami engem illet - minden szerettem volna lenni.
Ott álltam az érettségi bizonylattal a kezemben és toporogtam, hogy milyen irányba is indulhatnék - annyi mindent ki szerettem volna próbálni.
Végül a szakma választott engem. Gondoltam - elidőzöm egy keveset, aztán tovább is lépek. De maradtam, mert feladataim voltak, emberek akik számítottak rám, problémák amelyeket meg kellett oldanom, támogatók akiket fel kellett kutatnom, programok amiket meg kellett szerveznem, célcsoportok akik számítottam rám, majd megszerettek.

Az egyetemen megkérdezték hetykén, mellékesen - kikkel nem szeretnénk soha együtt dolgozni.

Elsőnek mondottam fel a válaszaimat:
- fogyatékkal élőkkel semmiképpen, soha

- abortáló lányokkal és anyákkal sem
Aztán rövid idő múlva azon kaptam magam, hogy közel kétszáz sérült számít a munkámra és azon agyalok, hogy miként tudnék azokon segíteni, akik megszületendő gyermekeiket megölni kényszerűlnek.
Az én munkám a legjobb fajtából való.
Ugyanis általa minden nap az Isten megmutatja - mi igazán fontos ebben a világban. Mit nevezünk értéknek és mit hívunk úgy, hogy értelem.

Az otthonomban rengeteg virág vesz körül. Gondozom, ápolom, öntözöm, újraültetem, táplálom, szeretem és nevén szólítom mindeniket.
Azok a virágok igazán időtállók és gyönyörűek, amelyeket már megviselt a nyár hisztirohamhoz hasonló vihara. Megtörte - majd a törés mentén új hajtás fakadt. Terebélyesedett, gazdagodott, megbecsülte a felépülést és hálából új életre fakadt.

Így képzelem el az önkéntesek munkáját is.
Jönnek az ép, szép, csinos, okos és egészséges fiatalok. Némely még beképzelt is. Messziről látható, hogy soha semmilyen vihar nem tördelte, tépdeste meg ágait. És akkor - munkáján át - találkozik a világgal. Annak is a viharverte oldalával - ahol a szegénység, betegség és nyomor lakik.
Megtörnek az ágai - lehullnak a levelei és magába néz.
Ami ezt köbetően történik, na az - maga a csoda.
Akár a virágaim - kihuzza magát, új leveleket hajt és fényleni kezd, akár a csillogó meleg Nap. Mert a lelke az, ami innentől kezdve világít és messziről útat mutat.

Sok ember van körülöttünk, akiket még nem tépett meg vihar.
Bosszantja őket ezer apró dolog, amik köszönőviszonyban sincsenek az örökkévalósággal.
És miattuk akadózik a világ kereke.
Rajtuk ritkán, nehezen és nem minden esetben változtathatunk - de gyermekeinken még igen.

És mikor vagyok a legboldogabb?
Amikor a gyermekem úgy van együtt a szegénnyel, sérülttel, beteggel, árvával - hogy nem szívességet tesz és méri az időt - hanem az örömök és a közös élmény szekerén bevágtat a felszabadultság országába, ahol lehullanak a címkék és megszűnik fontosnak lenni az, ami elválaszt bennünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése