Valamikor, fiatalon, még amikor a híd-köteleink nem voltak láncok, csak vékony kis zsinorok, eljátszadoztunk annak gondolatával, hogy a nyugati kerítések mindig kolbászból vannak. Tudtuk, hogy a kolbász a legnehezebbik ételek egyike, de azzal is éppen úgy tisztában voltunk, hogy fiatalon az ember gyomra sokkal könnyebben emészt. Veszed szépen a győkereidet, továbbállsz és ott újra ültetsz. Ennyi.

A JóIsten azonban az embert nem játékból, véletlenek folytán helyezte oda, ahova.

Így aztán szépen, lassan mindenféle ösvényeket mutatott a személyes kis gps-ünkön, kivéve a kifele tágasabb, kétszáz méter után forduljon jobbra, forduljon jobbra-t.

Maradtunk.

Három éve újra elkapott a kolbász-ehetnék. Aki ismer tudja, engem aztán egy véggel akárhova el lehet csalogatni.

Akkor volt a legtisztábban kivehető, hogy nem kifele áll a szekerünk rúdja. Olyan olajozottan alakúlt minden a maradás irányában, hogy kétség sem fért hozzá.

Eltelt az idő. Elmúltak a görcsök, fájdalmak, kaptunk kolbászokat itthon is. Igaz a kerítés nem volt belőle, de a tővében vígan lehetett fogyasztani, mintha az ember csak onnan szaggatta volna.

A nyaralásunk igazi tanulmányi kirándulásnak bizonyúlt, de csak így görcstelen állapotban. Három éve a vágy lett volna a kolbászfogyasztásának azonnali és elkerűlhetetlen megkaparíntására.

Így azonban le lehetett vonni azokat a következtetéseket, amelyeket az ember csak egy adott távolság viszonylatában tehet meg.

Olyan ez mint a szerelem.

Amikor benne vagyok, belefulladok, belehalok, habzsolom, gondolkodás nélkül, csak az érzékszerveimre támaszkodva. Állati módon, ösztöneim által vezérelve. A távolság azonban kölcsönöz egyfajta eleganciát, emberi mivoltunk megőrzésének záloga is egyben. Távolabbról már látok. Tudok fókuszálni és elvonatkoztatni egyazon időben és térben.

Hát láttam.

A gyermekek habzsolták a nyugatot.

Balázs volt az aki a legélesebben észrevette a kultúrsokkot. Kötelezte a tisztaság, az empátia, az idegen közeledő mosolya, a van. Minduntalan párhúzamok levonására késztette. Nálunk ez sincs zászlókkal hódította meg a nyugati civilizáció minden egyes négyzetméterét.

Annában ezzel szemben tartózkodás volt, visszafogottság az idegennel szemben. Gyanúsan nézte, ahogy itthonfele a románt szoktuk.

- ne játsz velük, még bánthatnak... - törte le Balázsban a szenvedélyes nyitottságot, amely csak gyermeket jellemez.

Hogy mi történt bennünk felnőttekben?

Csalódás.

A kolbász reális és szimbólikus ára - amit zsebből és lélekből fizetnek, a vízgyőkerek, a hozott kúltúra elkopott köntöse, a nyelv ízének és zamatának kiszáradása, a szervezett és tökéletes tömegközlekedés, az egy négyzemtérre eső elmebetegek és hon-,otthontalanok száma, a külsejükkel tüntetők egyre népesebb tábora, a magukra hagyott gyerekek akik csak önmagukkal kommunikálhattak - ezért azt hangosan tették, ahogyan faluhelyen az egyetlen bolond szokta - mind mind arra késztetett, hogy kiordítsuk - mindenholjódealegjobbotthon.

A szaros kis otthon, ahol nem igazán takarítanak, de soha nem olyan piszkos a lábam, mint a tiszta kolbásszal díszített ösvényen, ahol nincsenek buszok ötpercenként, de tudod mit, nem is kellenek, mert megy az gyalogosan is, ahol nincsenek bicikliutak, de mindennap átélhetem saját törékeny, emberi életem misztériumát munkába menet és jövet, ahol a barát az akit én választok és nem az, akit mellém csesztek hivatalból - mert valamikor egyazon virágkertészet fafelhozatalát gazdagítottuk.

Summa sumárom - aki kint normális maradt - le a kalappal.

Akinek a szekere rúdja nem mutat arra, ne rángassa - mert az otthon a lélekben születik és ott is hal meg, ott, ahol ha a királynő boldog, az egész ország mosolyog.