Már tegnap elém húlt a téma, de elhessentettem, kineknemingenemkapjamagára zászlóval a hónom alatt. Aztán ma már amikor ismételten belebotlottam, eldöntöttem, nem hagyhatom szó nélkül. Valami tanítás csak lehet benne - természetesen - elsősorban önmagam számára. 

Minden egyes írás először önmagamhoz visz el. Út a lelkemig - egy újabb téma szekerén.

A legnagyobb harmóniában, összhangban, szeretetben, egymás és környezetünk tiszteletében hűsűlünk a gyermekekkel a medencében. Akár pórázon a fiatal ebet - félig tudatosan játszom szerepem adta előnyömmel. Első körben felügyelem őket, mellettük vagyok, majd ahogy tehetem, tovább lépek, figyelve őket, de teret hagyva kibontakozásuknak, melyet jelenlétem, kortársaik között gátolna. Nem mindig örülnek a megfigyelő, felügyelő szerepbe bújásnak - sokkal jobban kedvelik a bennem lakó gyereket.

A távolság teret ad nem csak az ők, de a környezet szemügyre vételére is.

A zaj ellenére is csend van. Mintha mindenki egyszerre örülne, egy szívvel dobogna.

Megjelenik azonban ez a család. Apa és két orgonasíp fia. Tömött, zömök, egyforma kisfiúk. Akárcsak az apjuk, csak kicsiben és kisebb-ben.

Az apa igazi magyar ember. Jellegzetes szakáll, magyar színű haj és szörzet - ez a szőke és vörös közötti átmenet - amely mintha egyszerre hozná közel az erdőt és mezőt, a lovat és vadat. 

Nem paripát hanem mindhárman drótot ülnek meg. Azon gondolkodom, hogyan érhettek ide ebben a bolond forgalomban, hacsak nem egészen közelről jönnek.

Örömmel nyugtázom az apa bátorságát, az anya szabadság iránti szeretetét, aki elengedte a fiúkat, amíg ő meleget főz, vasal és takarít az amúgy is elviselhetetlenül forró lakás falai között.

Egymás után vonulnak a vízbe. Három egyforma segg - nagyban, kicsiben, kisebb-ben.

Bent azonban valami olyasmi kezdődik el, amit senki sem hagy nézetlen.

Az apa először erővel, elszántsággal - majd erőszakkal és elvetemedettséggel úszni kezdi tanítani meglepett fiait.

A gyermekek először meglepettek, majd megszeppentek, végül rettegnek.

A félelem kihozza az apából az állatot.

Már már vérben forog a szeme.

Egyáltalán nem elégedett. Pedig a gyermekek törekednek. Úgy, ahogyan az lenni szokott.  A nagy egész életét rátéve a feladatra, a kicsi megbújva a nagy mögé, tükrőzve annak reakcióit. 

Az apa egyre dühösebb.

Megvetésre, gyűlöletre, menekvésre és rettegésre késztetve a szemlélőt.

Körülöttük örül a világ - ők hárman - háromfele, az érzelmi viharok tomboló burkában.

Mondják, érzem és tudom - a szülő a legrosszabb korrepetítora saját gyermekének.

Elfelejti saját magát, eltapossa a kettejük között lévő bármekkora szeretetet, elvárásai tetéződnek - magával szemben, a magában hordozott, rettegő gyermekkel szemben, saját gyermekével szemben, szerepével szemben. Valósággal megvadul. A félelem, a gyermek szemében tükrőződő rettegés egyre elszántabbá teszi.

Nem megy az úszás. Félelemben úsznak a gyermekek.

Magamat figyelem, ahogy rettegő gyermekből - elszánt gyilkolni vágyó felnőtt szerepébe csússzanok oda-vissza megállás nélkül.

Én azt hiszem nem is az apára haragszom már.

Az anya hibáját keresem.

Minden bizonnyal nem első alkalom.

Meg vagyok győződve, hogy ugyanígy, sőt elveteműltebben zajlik otthon is.

Rángatja a karjukat, mely erőtlen csapásokat mér a víz felszínére, kifigurázza őket, megfélemlíti, nevezgeti, terrorizálja és közben a hatásfokot emelve dobbant ütemesen eldeformálódott lábfejével.

A halálán kívűl most nem is kívánok mást, csak hogy védtelen gyermekként szembesülhessen saját felnőtt-haragjával.

Nem állítja le senki.

Második napja folyik a terror.

Vajon otthon mi lehet?

Az anyára vagyok dühös, aki elengedte két védtelen gyerekét ezzel az aparuhába bújt vadállattal.

Legszívesebben kitépném a bántalmazó kezét, hogy azzal üssem agyon.

Mi lesz ezzel a két gyermekkel?

Mi volt ezzel a vadbarommal, hogy ide fajúlt?

Mi van velünk, a gyermekeinkkel, a bennünk élő állatokkal?

Egy biztos - ezeknek a gyermekeknek nem lesz többé menedék és otthon a víz. Ahogy az apa sem. Félni és rettegni fognak addig, amíg meg nem tanulnak ők maguk is ijeszteni. S ez megy egészen addig, amíg valaki elég bátor nem lesz elszakítani bilincseit.

Kár értük és kár értünk. Sokunkért.