Arról, hogy mit csinál az ember - jól, rosszul - ha szabadja van

Előszöris - a legrosszabb amit tehet, hogy már a hét elejétől annak a végét várja. Tulajdonképpen egy hatalmas várakozásban telik el az egész hete, amibe annyira belefárad a végére, hogy már azt sem tudja mit kezdjen önmagával és a rá szakadó szabadidővel.

Jó lenne a hétfőt, hétfőnek, a szerdát szerdának megélni. Egyik sincs maga helyett. Ahogy Szabó Magda mondja: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

A hétköznapok maguk helyett vannak, ahogyan a hét vége is. Örülni kell mindennek.

Itt vannak a Május elsejék. Egy szívvel-lélekkel várjuk, hogy megpihenhessünk, majd arra a jeles napra - ne adj Isten ha egy egész hosszú hétvégéről van szó, annyi kiruccanást tervezünk be, egyéb apró programokkal fűszerezve, hogy hétfőn pihenni esünk bele a hajtásba.

Nincs ez másként a szabadságokkal sem. Az ember azalatt a rövid idő alatt mindent látni, tapasztalni és megélni akar. Nem tud kiválasztani egyet, vagy megélni a maga teljessgégében - hanem mindenből szeretne egy harapással. Olyan ez mint a svédasztal látványa. Annyi mindent szeretnél egyszerre megkóstolni, hogy végül semmit sem eszel. Csípegetsz és éhesen maradsz.

A sárga bőrű embertársakat figyeltem idei nyaralásunk alatt. MINDENHOL ott vannak. Hatalmas csapatok vonulnak, katonás rendben, agyonszervezetten egyik látványosságtól a másikig. Szinte semmit nem néznek meg. Csattognak a fényképezőgépek, égnek a selfie-botok, lencséken keresztül szűrődik a világ.

Egy hét alatt rohanják le teljes Európát, majd hazamennek és gondolom csendben, lassan és szépen újranéznek minden egyes látványosságot, amely előtt selfiet készítettek roham-nyaralásuk ideje alatt.

Végignéztem ma a Weekenden. Ekkora tömeget én életemben nem láttam. Ötig noszogattak a gyerekek, amikor végre beadtam a derekamat, abban a reményben, hogy most már a tömeg legalább felének tévoznia kellett. Hát csalódtam. Még mindig elviselhetetlenül sokan voltak. Lábak, kezek, mellek, lehelletek, suttogások és sikolyok mindenütt. Az egész ország képviseltette magát - Iasi, Szeben, Fehér, Kolozs, Temes, Hargita - na szóval voltak. Neveletlen gyermekek, félénk szülők, beidomított fiatal férfiak, mindenhol kosarak, hűtőládák, ernyők, kezek, lábak, sorok.

Minden csak nem pihenés.

A gyermek az majd kifekszi valahogy holnap délelőtt 11-12-ig, de anyja, apja szépen felkel egy végigforgolódott éjszaka után - hiszen pirospozsgásra sütette magát az égető napon - egyszerélünk alapon, és bemegy dolgozni. Hogy telt a hétvége? A parton - ugyanúgy tömegben, mint május elsején, amikor micset sütnek egymás seggébe az erdők alatt. Együtt volt a család, volt sör és lángos, szólt a zene és volt akinek nekidölni.

Ennyi.

Esetleg, még ennyi: Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.

Hamvas Béla