Minden mesében ott kezdődik el a tulajdonképpeni történet, amelyen majd a főszereplő annak rendje és módja szerint végigvezet, amikor az illető megszületik. Nem sokat tudunk meg anyja-apja vétkéről, hacsak héjastól nem ette meg szerencsétlen a hagymát, mielőtt teherbe nem esett. És a héj mozgatója nem lesz annak a szálnak, amely bennünket érdekel.

A mi életünk azonban nem innen (kellene) induljon. Nem a szerencsepróbálásunkkal kezdődik el a történet. A saját életünk fonalában éppen olyan fontos szerepe van a szülőknek, nagyszülőknek, dédszülőknek, mint saját magunknak. Mert nem egyéni kis szálacskák vannak az életben - hanem egy hatalmas nagy fonal. Aminek tulajdonképpeni folytatása az a szál, amelyen saját életünk tekeredik végig - gyermekeink fonaláig, akik majd továbbpergetik a nagy gomolyát.

Tudatában kell lennünk annak a gomolyagnak, ismernünk kell gyengeségeivel, erősségeivel, hibáival és vétkeivel - hiszen magunkkal cipeljük egész életünkön át.

Ennek okáért most már nem csak hiszem, de tudom is, hogy apáik rossz ösvényeit nem kell végigjárnunk. Ha az ők szerencsepróbáik során volt olyan város, amelyben a Halál lakozott - nekünk oda nem kell elmennünk. Kutya kötelességünk kikerülni azt.

Ha volt olyan stáció, ahol csapdába estek és tíz-húsz évet azzal töltöttek el értékes útjuk során, hogy ebből a csapdából megpróbáltak kiszabadulni emelet fővel, maradék becsülettel - nekünk nem kell bebizonyítanunk, hogy erősebbek vagy tökösebbek vagyunk náluk.

Akkor vagyunk többek - ha van bátorságunk végignézni és áttanulmányozni azokat a mellékutakat is amelyeket bejártak és képesek vagyunk ebből tanulni - nem a saját, hanem az ők kárukon át.

Minden ember életében megadatanak olyan értékes és fontos, víválasztó pillanatok - amikor anélkül, hogy bármit is tenne - végignézheti ezeket a rossz döntéseket, mintákat, szokásrendeket. Példának okáért - a szülei - nagyszülőkénti - immáron saját gyermekeihez való viszonyában. Olyan ez az egész, mintha magát láthatná védtelen, befolyásolható, tudatlan gyermekként. Akit könnyű volt manipulálni - akinek könnyű volt megszabni egy félelmekkel és veszélyekkel teli világképet - hiszen fogalma sem volt a valóságról. Felnőttként azonban ereje van és hatalma távolról szemlélni ezt, helyrehozva úgy önmagában, mint gyermekében  a frissen ejtett sebeket és ártalmakat. Sőt - ha ügyesen játsza meg lapjait - tapintattal, szeretettel, türelemmel - talán még saját szüleiben is képes lesz felkelteni az érdeklődést a helyes út iránt.

Egyet azonban soha nem tehet. Mert megbocsáthatatlan: folytatni azt, úgy, ahogyan kapta.

Hiszen köteleségge - ha egy dénárt kapott - háromszorosára kamatoztatnia azt.

Megtagadnia a nihilt, a rosszat és a tályogos sebei helyén virágoskertet nevelni gyermekei számára - mert a szenvedésnek teremtő ereje van. Alkot, formál és nevel. Ezért kaptuk és ezért is kell megbecsülnünk azt.

Merem remélni, hogy minden normális házasságban létezik vita, nézeteltérés, esetleg veszekedés. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy abban az állapotban, amelyben már nézeteltérés sincs két ember között - nem sok maradt a pohár fenekén.

Manapság szinte minden második ember szakértője a párkapcsolatoknak, gyereknevelésnek, egészséges életmódnak - fizikai és, vagy mentális sikokon. 

Ezzel szemben egészséges kapcsolatnak tartom azt, amelyben az érzelmek szabadon áramolhatnak - mindenféle neveltetés-béli gátoltság nélkül.

Például nem szeppenek meg attól a szülőtől, akinek a gyereke leesik és a vigasztalással és megszeretgetéssel szemben első reakciója az, hogy jól felsapkázza az engedetlen gyermeket. Hiszen amikor elmondtad előtte ötször, tízszer, százszor, hogy ne tegye, mert még nem áll készen rá, le fog esni, meg fog sérülni - és a gyermek mégis megteszi - szinte kijár az egészséges düh fellobannása.

Eszembe jutott ma a felnőttben lakó engedetlen, hülyegyermek. Amely a felnőtti én intéseivel szembefutva minden egyes alkalommal magára rántja a vizes vedret, anélkül, hogy tanulna belőle.

Nincs az a gyermek, aki ne úgy nőtt volna fel, hogy sátoros ünnepek előtt az anyja hülyét ne csinált volna magából a ház kitakarítása, a nippek alapos, egyenkénti lekapargatása, a csüpketertők kikeményítése, a diván kitisztítása, a szőnyegek kimosása alatt. De emellett persze dolgozni járt, ebédet főzőtt, bevásárolt, nevelt, mosogatott, mosott és vasalt mindeközben.

Így láttuk, így csináljuk.

Én is minden évben valósággal megkergetem magam. Addig dolgozom az amúgy is tiszta és rendes lakásban, amíg össze nem esem. Akkor szépen felállok és kezdem előlről. Soha nincs vége.

Egy ilyen önmagamon sorozatosan erőszaktevő Húsvéti felkészülésem előtt történt amikor a férjemben élő gyermeket lelkiismeret furdalás nélkül lefejeltem.

Soha nem felejtem el. Anna kicsi, Balázs pici volt. Rajtam csüngtek, nyűgtek, komoly kihívást jelentett minden munka elvégzése. Mindennel megvoltam. Éppen a vasárnapi ünnepi ebédre készülődtem. Levesbe laska befőzve, második a kályha tetjén ízletes gőzőlgött, desszert az asztalon, amikor beállít a férjem, hogy segítene nekem - kikavarni a krumplipirét. Soha nem szabad nemet mondani. Most azonban lüktetett a nem még az igenben is.

Kimentem, hogy ne vitázzam a folyamat felett. Egyszer csak hatalmas, artikulátlan jajkiáltást hallok a konyha felől, ahol egyedül hagytam mindennel ami azelőtt készen volt.

Futok be - ott áll az emberemben a gyermek - fityegő és vérben ázzó ujjal. Ösztönösen körülnézek, ahogy a fürdőbe szalad. Vérben úszik minden - plafon, amit akkora gonddal mostam le, poharak, tényérok, polcok, amiket egész héten sikáltam, függöny és ablak, amit szintén megpucoltam, kimostam, ebéd - amit akkora gonddal készítettem el. Egyedül a krumpli nem véres, mert addig még nem jutott. Mielőtt bekapcsolta volna a botmixert - a benne lakó gyermek eldöntötte, hogy megnézi, mi történik ha bedugja az ujját.

Hogy én akkor mit, hogyan és milyen stílusban és hangerővel tettem rá - azt csak a szomszédasszony tudja, aki megjegyezte - szegény ember, hogy mit nem kell eltűrjön tőlem ... pedig milyen csendes szegény...

Éppen mint az-az ártatlan gyermek, akit az anyja felsapkáz, miután elesik.

Egy kis imaginációs gyakorlat

Játssz egyet velem!

Játsszuk azt, hogy sérült vagy. Nem szeretnéd? Túl meredek? Ok, akkor én leszek a sérült. Csináljuk úgy, mint a gyerekek – átszellemülve. Mondjuk, én vagyok a szerelmed. Nehezen léptünk túl az ismerkedés fázisán. Először csak neten és telefonon léptünk egymással kapcsolatba. Sokáig kerültem a találkozást. Rettegtem, hogy ha majd szembesülsz velem, az állapottal amiben vagyok – meggondolod magad. Azt szerettem volna ha az izgalom örökké tart. A várakozás és soraid olvasásának izgalma. Valósággal kivirultam. Anyujék is mondták, mintha kicseréltek volna.

Szégyelltem mondani neked – hogy nehezen közlekedem egyedül. Rendszerint kísérővel megyek, mert a  járdaszegélyek magasak, az autók a járdán parkolnak, ahol így nem férek el, ha kimegyek az úttestre rámdudálnak, ha fent maradok rámmorognak, hiszen sem én, sem más nem fér mellettem.

Na de első talira hogy mehet az ember kísérővel?

Egyáltalán kit vigyek?

Anyut? – ciki.

Aput? – nem leszel elég jó neki.

A tesómat? – nem vállalja be.

A barátnőmet? – mi lesz ha szebbnek látod majd, mert ő egész(séges)?

Félek, rettenetesen félek – tőled, magamtól, tőlünk, magunktól…

Most – játsszuk azt, hogy már együtt vagyunk.

Legyen mondjuk Múzeumok éjszakája… - együtt mennénk – de alig van olyan hely, épület, ahova be tudunk jutni együtt… pffffffff – pedig mennyire szerettem volna.

Most azt, hogy színházba vinnél…

-          Megtudjuk, hogy ez sem működik… Ti tudtátok, hogy a fogyatékkal élők csak a nyugdíjas előadásokra kaphatnak bérletet, míg az egészségesek  a többi előadásra? Tehát együtt ide sem mehetünk. Nem mintha be tudnék jutni – csakhát… - olyan sokszor eljátszom a gondolattal, hogy előadás közben fogom a kezed…

Most azt játsszuk – hogy minden körülmény adott… egy normális, akadálymentes életre. Ahol nem vagyok diszkriminálva és senki sem csodálkozik azon, hogy te meg én…tudod…na.

Szeretlek. Ez túl szép lenne.

Anyu szerint nincs Húsvét Nagypéntek nélkül.

Soha nem tudom mire gondol pontosan – de azt hiszem ez most ide illik…

Arról, hogy mit csinál az ember - jól, rosszul - ha szabadja van

Előszöris - a legrosszabb amit tehet, hogy már a hét elejétől annak a végét várja. Tulajdonképpen egy hatalmas várakozásban telik el az egész hete, amibe annyira belefárad a végére, hogy már azt sem tudja mit kezdjen önmagával és a rá szakadó szabadidővel.

Jó lenne a hétfőt, hétfőnek, a szerdát szerdának megélni. Egyik sincs maga helyett. Ahogy Szabó Magda mondja: Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.

A hétköznapok maguk helyett vannak, ahogyan a hét vége is. Örülni kell mindennek.

Itt vannak a Május elsejék. Egy szívvel-lélekkel várjuk, hogy megpihenhessünk, majd arra a jeles napra - ne adj Isten ha egy egész hosszú hétvégéről van szó, annyi kiruccanást tervezünk be, egyéb apró programokkal fűszerezve, hogy hétfőn pihenni esünk bele a hajtásba.

Nincs ez másként a szabadságokkal sem. Az ember azalatt a rövid idő alatt mindent látni, tapasztalni és megélni akar. Nem tud kiválasztani egyet, vagy megélni a maga teljessgégében - hanem mindenből szeretne egy harapással. Olyan ez mint a svédasztal látványa. Annyi mindent szeretnél egyszerre megkóstolni, hogy végül semmit sem eszel. Csípegetsz és éhesen maradsz.

A sárga bőrű embertársakat figyeltem idei nyaralásunk alatt. MINDENHOL ott vannak. Hatalmas csapatok vonulnak, katonás rendben, agyonszervezetten egyik látványosságtól a másikig. Szinte semmit nem néznek meg. Csattognak a fényképezőgépek, égnek a selfie-botok, lencséken keresztül szűrődik a világ.

Egy hét alatt rohanják le teljes Európát, majd hazamennek és gondolom csendben, lassan és szépen újranéznek minden egyes látványosságot, amely előtt selfiet készítettek roham-nyaralásuk ideje alatt.

Végignéztem ma a Weekenden. Ekkora tömeget én életemben nem láttam. Ötig noszogattak a gyerekek, amikor végre beadtam a derekamat, abban a reményben, hogy most már a tömeg legalább felének tévoznia kellett. Hát csalódtam. Még mindig elviselhetetlenül sokan voltak. Lábak, kezek, mellek, lehelletek, suttogások és sikolyok mindenütt. Az egész ország képviseltette magát - Iasi, Szeben, Fehér, Kolozs, Temes, Hargita - na szóval voltak. Neveletlen gyermekek, félénk szülők, beidomított fiatal férfiak, mindenhol kosarak, hűtőládák, ernyők, kezek, lábak, sorok.

Minden csak nem pihenés.

A gyermek az majd kifekszi valahogy holnap délelőtt 11-12-ig, de anyja, apja szépen felkel egy végigforgolódott éjszaka után - hiszen pirospozsgásra sütette magát az égető napon - egyszerélünk alapon, és bemegy dolgozni. Hogy telt a hétvége? A parton - ugyanúgy tömegben, mint május elsején, amikor micset sütnek egymás seggébe az erdők alatt. Együtt volt a család, volt sör és lángos, szólt a zene és volt akinek nekidölni.

Ennyi.

Esetleg, még ennyi: Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.

Hamvas Béla

Nem sokat tudok az Életről. Csupa olyan ismeretek birtokában vagyok, amiket az eltelt évtizedekben sikerült megtapasztalnom, megszereznem. Amióta megvannak a gyermekek, mintha gyorsabban menne a tanulási folyamat. Élő kis eleven tükrök akik megmutatnak rajtunk és bennünk minden egyes részletet, amelyre egyébként nem figyelnénk.

Vannak tapasztaltabb lelkek és vannak olyanok, akik tanulni és tapasztalni vannak jelen. Az elhelyezés sem lehet véletlenszerű. Fiatalabb, tapasztalanabb kerül - bölcsebb mellé, hogy ráérezzen a lépésre, ütemre, ritmusra, önmagára.

Mindkét gyermekem olyan óriási és mélyről fakadó bölcsesség hordozója, amit nem neveltetésük során sikerült megszerezniük. 

Valamelyik nap egy óriási, gátatszakító, mindent lenullázó veszekedés után - odalép hozzám a fiam és kijelenti:

- jobban örülnék, ha képes lennél sirni. az nem szégyen. vannak pillanatok az életben - az enyémben is - amikor úgy érzem, ahhoz, hogy jobb legyen, sirnom kell. megkönnyebbülök. felszakad belőlem a harag. ha marad - megbetegszel anya. sírj. jó hangosan, s meglátod, reggelre meggyógyúl majd a szíved.

Ezt egy gyermek lelke nem mondhatta. Ilyent egy gyermek nem tanácsol. A gyermek önmagán túl sokszor nem is lát. 

- mi lesz majd velem?, ugye nem fogtok elválni?, igaz ki fogtok békülni? dolgok foglalkoztatják - saját biztonságának védelme érdekében.

Élesen és mélyen él bennem egy kamaszkori vita édesanyám és közöttem. Hosszabb periódus előzte meg, amikor ugyanamiatt a dolog miatt több ízben szétrugtuk a port. És akkor, aznap este valami késő esti 11 óra magasában, robban egyet. Nem kicsit. Hanem olyan lenullázó formában. Ahonnan már nincs tovább, csak abban az esetben ha lerombolsz mindent és szépen újrakezded az építkezést.

Épp eldöntöttem, hogy elmegyek világgá. Gyermekfejjel nem bonyolúlt ez a dolog. Veszed a macidat, a csokidat, a malacodat az apróiddal és lépsz.

Idegesen elkezdtem halomba hajigálni a dolgaimat, hogy majd mindent egy táskába tehessek - amikor bekapcsolt bennem valami nagyon furcsa, addig soha nem hallott hang(mert a hangok mindig megmondják :)))):

Ilyen szarokat firtatott - ezt a bugyit ki vette, a táskát, amibe pakolsz - ki vette, a nadrágokat amiket vinni akarsz - ki vette, téged - ki etet, nevel, gondoz, rendez?

- akkor meg?

- na ná, hogy vannak szabályai amit be kell tartanod - többek között, hogy az övével nem egyező véleményedet, nem ilyen formában tálalod...

Nos én - mondom, elevenen él bennem - akkor lettem felnőtt.

Akkor jöttem rá, ismertem fel, hogy nem a világ van értem, hanem én a világért.

Megvilágosodtam.

Míg ezek az enyémek, már így jöttek...

Sokszor sokkal fontosabb lesz a konstelláció - hogy miért pont mi, így, együtt, ebben a felállításban - mint a saját életem képe. Amely a többi nélkül, csak úgy egymagában semmi.

Értékét ugyanis az a szeretet és szolgálat teszi ki - amit a körülöttem elők fele sugárzom.

Kedves olvasóim. Köszönöm a bizalmat. Amit most már sokadik éve fáradhatatlanul mutattok irányomban. Az eltelt napokban nem közöltem egyetlen írást sem, hiszen nemrégiben megjelent egyik szövegem komoly sértés forrása volt. Valaki úgy érezte, hogy ő maga ihletett meg - miközben meg nem így történt. 

Az ihlet ajándék.

Nem én döntöm el, nem én választom ki.

Jön és megy.

Sok jön - néhányat engedek szárnyra kapni, mert mindent nem lehet. Ahhoz idő és anyagi háttér kell. Hogy az ember csak azzal foglalkozhasson.

Jelen írásom sem szól senkiről.

Kifigurázom, éleket kölcsönzök annak a jelenségnek, amelynek a múltrendszerben és a jelenlegiben elszenvedője voltam és vagyok - sokadmagammal.

Nem kell egyetérteni, nem kell mellreszívni. Olvasni, élvezni kell. Ennyi. Én az írással örömet kívánok szerezni - érzelmet igyekszem előcsalogatni belőled. Ezt fogadd szeretettel. Ha meg nem tetszik - keress egy olyan olvasmányt vagy bloggert, aki eléri benned mindezt.

Isten áldjon gazdagon.

Rend-szerek

Anyámék idejében az számított embernek, akinek a Munkakönyvében nem volt I betű és le volt dolgozva UGYANAZON a helyen, lehetőleg elő-, vissza- léptetések nélkül ugyanabban a pozícióban minimum 35 év. Ugyanis az előléptetés egyenlő volt azzal, hogy az ember pártos lett - szekus vagy fallosz-szopó-fogadó-eltűrő-élvező-elszenvedő, míg a visszaléptetés azzal, hogy bakker ez már nyalni, szopni sem képes rendesen.

Mindenki dolgozott. Aki tanult, gyanús volt. Alig voltak néhányan akik egyetemet végeztek. Ők voltak az urak. 

Nyilván minden rendes parasztember vágya az volt, hogy a fia kántor vagy pap legyen - hiszen falun ők voltak az urak.

Míg minden városi ember a gyermekét fehér köppenyben szerette volna látni, mert városon ők voltak az urak.

A lánynak egy rendes férj kellett. Amit meg kellett tanuljon, az a cukor, liszt, vaj nélküli sütemények felhabosítása és a szex eltűrése, élvezet nélkül, mert az már fehérmájuságra vallott. Aki élvezni akart, az megtehette a kollegák köréből valakivel - lehetőleg a mesterrel, mert akkor nem motozták meg a kapuban.

Ma már másként van, persze.

Nem jobban, csak másként.

Vannak idolok és követendő minták.

Minden szülő és gyermek azt hiszi, hogy csak és csakis az ember, aki egggyetemet végzett. Mindegy, hogy mit, csak tanuljon az a marha gyermek.

Ha dolgozni akar, menjen szépen külföldre - az a legjobb, ha valamilyen kimondhatatlan nevű ország megjegyezhetetlen nevű városát választja - mert annak finom a vízhangja a hentesboltban, miközben az ember disznyóhúsért kell sorbaálljon.

Ugyanis van hova kiutazni. Lehet eljátszani a beteget, a gyengélkedőt, mert akkor küldenek pénzt gyógyszerre és kivizsgálásra. Az unokák szépen nőnek a képek alapján és nem tudunk a konfliktusokról, személyes drámákról. Jól vannak - hát nem látod, Maresz?

Aki itthon van - tehetségtelen, nincs benne kreativitás, innovatív szellem, bátorság, vágy a bőség, gazdagság, haladás, fejlődés iránt.

Mártás. Maradék. Moslék.

Elvan.

Nevetséges a lakása, a nyaralásai, az autója, a fizetése, a jövőképe, a gyermekei kilátásai, a stílusa, az élete.

Egy valamilye van - amit birtokol, megél, élvezhet orrba-szájba. Amire a másik csak vágyhat egész esztendőben és egy évben, három évben egyszer mikor hazajön - habzsol egy hétig, hogy utána abból éljen, táplálkozzon, álmodjon további egy, három éven át.

Már tegnap elém húlt a téma, de elhessentettem, kineknemingenemkapjamagára zászlóval a hónom alatt. Aztán ma már amikor ismételten belebotlottam, eldöntöttem, nem hagyhatom szó nélkül. Valami tanítás csak lehet benne - természetesen - elsősorban önmagam számára. 

Minden egyes írás először önmagamhoz visz el. Út a lelkemig - egy újabb téma szekerén.

A legnagyobb harmóniában, összhangban, szeretetben, egymás és környezetünk tiszteletében hűsűlünk a gyermekekkel a medencében. Akár pórázon a fiatal ebet - félig tudatosan játszom szerepem adta előnyömmel. Első körben felügyelem őket, mellettük vagyok, majd ahogy tehetem, tovább lépek, figyelve őket, de teret hagyva kibontakozásuknak, melyet jelenlétem, kortársaik között gátolna. Nem mindig örülnek a megfigyelő, felügyelő szerepbe bújásnak - sokkal jobban kedvelik a bennem lakó gyereket.

A távolság teret ad nem csak az ők, de a környezet szemügyre vételére is.

A zaj ellenére is csend van. Mintha mindenki egyszerre örülne, egy szívvel dobogna.

Megjelenik azonban ez a család. Apa és két orgonasíp fia. Tömött, zömök, egyforma kisfiúk. Akárcsak az apjuk, csak kicsiben és kisebb-ben.

Az apa igazi magyar ember. Jellegzetes szakáll, magyar színű haj és szörzet - ez a szőke és vörös közötti átmenet - amely mintha egyszerre hozná közel az erdőt és mezőt, a lovat és vadat. 

Nem paripát hanem mindhárman drótot ülnek meg. Azon gondolkodom, hogyan érhettek ide ebben a bolond forgalomban, hacsak nem egészen közelről jönnek.

Örömmel nyugtázom az apa bátorságát, az anya szabadság iránti szeretetét, aki elengedte a fiúkat, amíg ő meleget főz, vasal és takarít az amúgy is elviselhetetlenül forró lakás falai között.

Egymás után vonulnak a vízbe. Három egyforma segg - nagyban, kicsiben, kisebb-ben.

Bent azonban valami olyasmi kezdődik el, amit senki sem hagy nézetlen.

Az apa először erővel, elszántsággal - majd erőszakkal és elvetemedettséggel úszni kezdi tanítani meglepett fiait.

A gyermekek először meglepettek, majd megszeppentek, végül rettegnek.

A félelem kihozza az apából az állatot.

Már már vérben forog a szeme.

Egyáltalán nem elégedett. Pedig a gyermekek törekednek. Úgy, ahogyan az lenni szokott.  A nagy egész életét rátéve a feladatra, a kicsi megbújva a nagy mögé, tükrőzve annak reakcióit. 

Az apa egyre dühösebb.

Megvetésre, gyűlöletre, menekvésre és rettegésre késztetve a szemlélőt.

Körülöttük örül a világ - ők hárman - háromfele, az érzelmi viharok tomboló burkában.

Mondják, érzem és tudom - a szülő a legrosszabb korrepetítora saját gyermekének.

Elfelejti saját magát, eltapossa a kettejük között lévő bármekkora szeretetet, elvárásai tetéződnek - magával szemben, a magában hordozott, rettegő gyermekkel szemben, saját gyermekével szemben, szerepével szemben. Valósággal megvadul. A félelem, a gyermek szemében tükrőződő rettegés egyre elszántabbá teszi.

Nem megy az úszás. Félelemben úsznak a gyermekek.

Magamat figyelem, ahogy rettegő gyermekből - elszánt gyilkolni vágyó felnőtt szerepébe csússzanok oda-vissza megállás nélkül.

Én azt hiszem nem is az apára haragszom már.

Az anya hibáját keresem.

Minden bizonnyal nem első alkalom.

Meg vagyok győződve, hogy ugyanígy, sőt elveteműltebben zajlik otthon is.

Rángatja a karjukat, mely erőtlen csapásokat mér a víz felszínére, kifigurázza őket, megfélemlíti, nevezgeti, terrorizálja és közben a hatásfokot emelve dobbant ütemesen eldeformálódott lábfejével.

A halálán kívűl most nem is kívánok mást, csak hogy védtelen gyermekként szembesülhessen saját felnőtt-haragjával.

Nem állítja le senki.

Második napja folyik a terror.

Vajon otthon mi lehet?

Az anyára vagyok dühös, aki elengedte két védtelen gyerekét ezzel az aparuhába bújt vadállattal.

Legszívesebben kitépném a bántalmazó kezét, hogy azzal üssem agyon.

Mi lesz ezzel a két gyermekkel?

Mi volt ezzel a vadbarommal, hogy ide fajúlt?

Mi van velünk, a gyermekeinkkel, a bennünk élő állatokkal?

Egy biztos - ezeknek a gyermekeknek nem lesz többé menedék és otthon a víz. Ahogy az apa sem. Félni és rettegni fognak addig, amíg meg nem tanulnak ők maguk is ijeszteni. S ez megy egészen addig, amíg valaki elég bátor nem lesz elszakítani bilincseit.

Kár értük és kár értünk. Sokunkért.

A szivárvány az egyik legcsodálatosabb keresztény jelkép. Szövetség Isten és Ember között, egy olyan pecsét, amelyre mai napig emlékezünk. 

Az ember nem minden nap tanúja ennek a leírhatatlan jelenségnek. Ezért is mutogatjuk egymásnak, újabban fotózzuk és megosszuk a számunkra kedves ismerősökkel azt az élményt, amelyben részesültünk.

Amikor első ízben szivárványfotót láttam, nem a másság jutott eszembe. Vagyis részben. A sokféleség, a tolerancia, az elfogadás - de semmiképpen nem a pride. Élmény volt a keves ismerős arca azokban az ismerős, de mégis új színekben.

Később, sokkal később esett le a tantusz, hogy mit keres az egyre több szivárvány-fotó a közösségi hálón.

S noha minden egyes napom a másság jegyében vívott küzdelem, sőt foradalom, hiszen fogyatékkal élőkkel dolgozom, akik szeretnének egyenjogú tagjává válni a társadalomnak - ezzel a mássággal szemben cseppet sem tudok elfogadó módon viszonyúlni.

Pardon, nem a melegekkel van bajom.

A szexuális identitását, vonzalmának tárgyát, azt a valamit, valakit aki felkelti benne a libidót - az ember rendszerint nem tudatosan választja. Ha meg tudatosság szintjén történik, akkor soha az életben nem lesz része az extázis élményében.

Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van úgy élni, ahogyan tud, akar, szeretne. Elfordulni döntései nyomán erre vagy amarra, anélkül, hogy emiatt szégyenkeznie kellene, vagy ezt titkolnia kellene.

De abban viszont mélyen meg vagyok győződve, hogy saját szexualításom nem sűllyedhet egy kibaszott peep show alantas szintjére.

Felnőttként igenis - az erkölcsi jóérzés határain belűl - bizonyos körökben megengedhetek magamnak sikamlós vicceket, de ezt nem tehetem meg formális körökben, vagy a nagyközönség előtt. Mert az már ízléstelenségnek bizonyul.

Éppen így - semmi közöm ahhoz a meleg párhoz, akik igyekeznek beilleszkedni, normál életet élni, nem harcolni, hanem példát statuálni. Idővel, ellenérzéseimen túl, minden bizonnyal ki fogják vívni bennem a tiszteletet. Mert meglátom bennük az Embert.

Ezzel szemben igenis közöm van ahhoz az idiótához, aki a szivárványszínű farkát riszálva végigcaplat az én és gyermekeim orra előtt. Őrá soha nem fogok tudni tisztelettel felnézni. Sokkal inkább előítéleteimen át - utálattal, megvetéssel, undorral.

Ahogy a kurvákra szokás.

Mert azok.

A mesésen szép Bécs belvárosának átjáróit meleg párok díszítik. Úgy a piros mint a zöld esetében - két lány vagy két fiú fogja egymás kezét. Az oktatásban külön hangsúlyt fektetnek a másság elfogadására. A didaktikai eszközök és játékok között éppen úgy helye van a sötét bőrű, mint a vágott szemű babának. A játszóterek mindegyikén található fogyatékkal élő gyerekek számára létrehozott speciális játékszer.

Igen. Így, igen. Erre méltó szimbólum a szivárvány.

De a pride-ra semmi képpen nem.

Az nem gyerekeknek való látvány - még csak embernek sem.

Állatkerti séta - bohóc ruhában. Sem több, sem kevesebb.

Valamikor, fiatalon, még amikor a híd-köteleink nem voltak láncok, csak vékony kis zsinorok, eljátszadoztunk annak gondolatával, hogy a nyugati kerítések mindig kolbászból vannak. Tudtuk, hogy a kolbász a legnehezebbik ételek egyike, de azzal is éppen úgy tisztában voltunk, hogy fiatalon az ember gyomra sokkal könnyebben emészt. Veszed szépen a győkereidet, továbbállsz és ott újra ültetsz. Ennyi.

A JóIsten azonban az embert nem játékból, véletlenek folytán helyezte oda, ahova.

Így aztán szépen, lassan mindenféle ösvényeket mutatott a személyes kis gps-ünkön, kivéve a kifele tágasabb, kétszáz méter után forduljon jobbra, forduljon jobbra-t.

Maradtunk.

Három éve újra elkapott a kolbász-ehetnék. Aki ismer tudja, engem aztán egy véggel akárhova el lehet csalogatni.

Akkor volt a legtisztábban kivehető, hogy nem kifele áll a szekerünk rúdja. Olyan olajozottan alakúlt minden a maradás irányában, hogy kétség sem fért hozzá.

Eltelt az idő. Elmúltak a görcsök, fájdalmak, kaptunk kolbászokat itthon is. Igaz a kerítés nem volt belőle, de a tővében vígan lehetett fogyasztani, mintha az ember csak onnan szaggatta volna.

A nyaralásunk igazi tanulmányi kirándulásnak bizonyúlt, de csak így görcstelen állapotban. Három éve a vágy lett volna a kolbászfogyasztásának azonnali és elkerűlhetetlen megkaparíntására.

Így azonban le lehetett vonni azokat a következtetéseket, amelyeket az ember csak egy adott távolság viszonylatában tehet meg.

Olyan ez mint a szerelem.

Amikor benne vagyok, belefulladok, belehalok, habzsolom, gondolkodás nélkül, csak az érzékszerveimre támaszkodva. Állati módon, ösztöneim által vezérelve. A távolság azonban kölcsönöz egyfajta eleganciát, emberi mivoltunk megőrzésének záloga is egyben. Távolabbról már látok. Tudok fókuszálni és elvonatkoztatni egyazon időben és térben.

Hát láttam.

A gyermekek habzsolták a nyugatot.

Balázs volt az aki a legélesebben észrevette a kultúrsokkot. Kötelezte a tisztaság, az empátia, az idegen közeledő mosolya, a van. Minduntalan párhúzamok levonására késztette. Nálunk ez sincs zászlókkal hódította meg a nyugati civilizáció minden egyes négyzetméterét.

Annában ezzel szemben tartózkodás volt, visszafogottság az idegennel szemben. Gyanúsan nézte, ahogy itthonfele a románt szoktuk.

- ne játsz velük, még bánthatnak... - törte le Balázsban a szenvedélyes nyitottságot, amely csak gyermeket jellemez.

Hogy mi történt bennünk felnőttekben?

Csalódás.

A kolbász reális és szimbólikus ára - amit zsebből és lélekből fizetnek, a vízgyőkerek, a hozott kúltúra elkopott köntöse, a nyelv ízének és zamatának kiszáradása, a szervezett és tökéletes tömegközlekedés, az egy négyzemtérre eső elmebetegek és hon-,otthontalanok száma, a külsejükkel tüntetők egyre népesebb tábora, a magukra hagyott gyerekek akik csak önmagukkal kommunikálhattak - ezért azt hangosan tették, ahogyan faluhelyen az egyetlen bolond szokta - mind mind arra késztetett, hogy kiordítsuk - mindenholjódealegjobbotthon.

A szaros kis otthon, ahol nem igazán takarítanak, de soha nem olyan piszkos a lábam, mint a tiszta kolbásszal díszített ösvényen, ahol nincsenek buszok ötpercenként, de tudod mit, nem is kellenek, mert megy az gyalogosan is, ahol nincsenek bicikliutak, de mindennap átélhetem saját törékeny, emberi életem misztériumát munkába menet és jövet, ahol a barát az akit én választok és nem az, akit mellém csesztek hivatalból - mert valamikor egyazon virágkertészet fafelhozatalát gazdagítottuk.

Summa sumárom - aki kint normális maradt - le a kalappal.

Akinek a szekere rúdja nem mutat arra, ne rángassa - mert az otthon a lélekben születik és ott is hal meg, ott, ahol ha a királynő boldog, az egész ország mosolyog.