2015. június 13., szombat

Az utóbbi időszakban állandóan uton voltunk az egyesülettel, ha tehettük, hiszen több helyre kaptunk meghívásokat amiknek eleget kellett tenni. Ezek a munka virágai, szívesen tesszük. De amikor sorozatosan kerülnek elő újabb és újabb akadályok, amikre egyszerűen nem lehetett felkészülni és számítani - megáll az ember és elgondolkodik, hogy vajon helyes uton jár-e? Mert ha igen, nem hárúl eleibe ennyi beszámíthatatlan hepe-hupa. Ha meg nem, akkor a Gondviselés mindegyre olyan külső-belső jeleket küld, amiknek mindegyike önmagában is figyelmeztetőként hat.

Hiszek a Gondviselésben és a jelekben. Mindig körültekintően elemzem azt ami volt, és igyekszem előrevetíteni azt ami vár rám, ránk. Mindezt úgy, hogy közben vigyázok arra is, hogy maradjon bennem kellő rugalmasság az olyan akadályok elhárítására is, amik esetleg fuccsba dönthetnék egy egész rendezvény sikerét. Az esetek többségében sikerül is. De vannak alkalmak, amikor nagyon belefáradok. És könnyebb lenne csak úgy, magyarázat nélkül megállni és letenni a lantot.

Egy ilyen akadályoktól fűszerezett munkaperiódust követett az a magánéleti összeomlás is, amibe pénteken kerültünk - férjem szerint saját balfaszságunknak köszönhetően.
Szerintem utolsó percig jelek voltak, amikre fittyet hánytunk.

Azóta több ízben meghánytam-vetettem az az előtti, illetve az utáni történéseket - és bizony rá kellett jönnöm arra, hogy óriási tévedésben éltem.

Mától kezdve inkább úgy gondolom, hogy a jelek vegyesek. Soha nem egyértelműek. És van úgy, hogy mi magunk kreálunk jeleket. Ha valamitől félünk vagy rettegünk. Könnyebb ugyanis belemagyarázni ezt meg azt egy adott helyzetbe, mint szembesülni az adott problémával, megoldani azt, szenvedni és formálódni általa.

Itt volt ez az emlékezetes péntek.
Hónapok óta folyik a családban a sakkjátszma a nyári - rövid lélegzetvételű szabadidők megtervezése felől. Míg én írtózom a hosszú utaktól, az uton elvesztegetett időtől, a nagy távolságoktól, a biztonság hátunk mögé hajításától, az ismeretlentől - addig a férjem éppen ezekért a dolgokért rajong. Úgy vagyok, mint a húsz év után szabadúlt rab. Nincs mit kezdenem magammal a nagy fene rámszakadt jóléttel. Saját szabadságommal. Szeretek ugyanis legelni, időben a saját kapumba beérni, szeretem ha várnak, megfejnek és mindezt másnap kezdhetem előlről, mintha új nap, új esély lenne. Pedig a fenét sem. Csak a régi megszokott folytatása.

Én ugyanis bent élek. Ritkán kint. Velem annyi gazdag élmény történik a töredéknyi kinti hatására - bent, ami tökéletesen kielégít. Nem vágyom hát élményekre, impulzusokra. Megállás nélkül történnek velem a dolgok, miközben más csak annyit lát, hogy felkelek, majd lefekszem.

Miután pislogás nélkül patthelyzetbe sodortam magam - elindultunk a gyermekek számára útlevelet csináltatni. Ugyanis utazunk. Eléggé messze ahhoz, hogy elfelejthessem a megszokottat, a rutint, a biztonságot.

Dúlt-fúlt a menni nem akaró lelkem. Ismervén kihagyásaimat - jó előre tájékózodtam, hogy mindenünk meglegyen. Meséltem a gyermekeknek az áldott jólétről, amit mi bezzeg annak idején nem ismertünk. Napokat, órákat vesztegettünk a rendőrségen, postán, bankban, irodákban, sorállással - ha személyi vagy útlevél birtokába szerettünk volna kerülni. A gyermekek hahótázva nevetnek, olyanokat mesélek, amiket el sem tudnak képzelni. Hiszen nekik az előttünk álló két család már sornak minősűl - míg mi annak idején mindenért sorba kellett álljunk. Csak úgy. Nem volt retera.

Éppen idejében érkezünk meg az alaposan előkészített papírokkal a rendőrségre. Hamar számbaveszem a papírokat, a gyermekek megvannak, apa van, pénz akad - mi baj lehetne - hessentem el a bennem szárnyra kapó rossz előérzetet.

A kisablaknál a hölgy rendkívűl kedves, előzékeny, megértő és félreérthetetlenül magyar.
Éppen arra gondolok, hogy mekkora egy aggodalmaskodó hisztérika tudok lenni, amikor rákérdez egy olyan papírra, ami az otthoni fiókban lapul. Ismert biztonságban.
Idegességemben elnevetem magam. Először rossz viccnek tűnik, hiszen a honlapon pontosan oda volt írva nem szükséges, csak a fénymásolata.
Mondom tessék. Mire ő, hogy vagy az eredeti, vagy nem tudja elvenni a papírokat.
Még egyszer: péntek, a város ballagási lázban, még a hülye is autóban - sehol parkolóhelyek, egy nagy dugó az egész szöröcsiaság.

Jó mondom - hozzuk. Férjem elmegy, mi közben visszajövünk, hogy megkérjük, lenne olyan kedves megcsinálni mégis, hiszen a papírok uton vannak, érkeznek. Látom, hogy mond magában, hiszen hevesen mozog a szája, de nem figyelek rá - csak elszúrnám a kivívott közös szimpátiát.
Nagyon l-a-s-s-a-n meglesznek a papírok. Ezalatt Balázs benéz minden irodába, felmászik minden egyes korlátra, párkányra, mélyedésre, lépcsőre, emelkedőre - ahonnan persze le is esik.
Anna sérültet játszik, aki kereksszékkel érkezik a rendőrségre űgyintézni. Közben hangosan ordítgatja, hogy hol baszták el a tervezőmérnökbácsik az épület akadálymentesítési folyamatát.

Tizenöt perc után már mindenkiről ömlik a víz. A papírok még mindig sehol, ahogyan az őket tartó férjem sem.
Fél óra múlva már tajtékzom. Drágám vagy jössz, vagy hazamentünk a búspicsába.
Nagyon nagyon l-a-s-s-a-n megérkezik.

Bekerülünk a következő bürokratív szintre - ahol minden eldöl - vagy bukik. A  roppant előzékeny, kedves, nagyképű - de ezt jól álcázó férfiember - rákérdez egy olyan papírra, amiről MINDKETTEN tudjuk, hogy OTTHON LAPUL A KIBASZOTT FIÓK MÉLYÉN.
Mondjuk - tessék, itt a másolata. Honnan lenne másolat, ha nem lenne eredeti???
Nem, nem, nem neki az kell. Anélkül nincs útlevél.
Mondom az embernek - jelek ezek. Én hazamegyek. Elég már. Ennél nyílvánvalóbb nem lehet.
Végül megegyezünk a pasassal, hogy megcsinál mindent, a férjem visszaszalad a papírral. Az EREDETIVEL.

Jajj, aszongyaember - s mi van ha csak úgy mondjuk, aztán meg visszajövünk azzal, hogy elveszett.
Könnyesre röhögöm magam. Mondom - na de ilyet - há meg vagy-e hűlyűlve ember? Az otthon van, hozzuk, csak csináld (már magad). Jó.
Már réges régen mindketten a harmadik-máshol kellene lennünk, de ez a nevetséges show még mindig javában tart.
Mondom az embernek - ne gyere fel. Maradj lent, ledobom azt a szar papírt.
- Ne dobd, mert baj lesz, bekapja a szél valahova, aztán nézhetjük magunkat.
- Jajj mondom, már hogy kapná, amikor teszek bele nehezéket. Ezerszer csináltunk már - miért is éppen most járnánk meg?
Berontunk a blokba - na jó hogy el van romolva a lift. Futunk mint őrűltek, be a házba, elő a papírt, bele a nehezéket, s azzal sutty, ki az ablakon.
Szememet beárnyékoló dús és hosszú pilláimon át még látom ahogy berepül az iratcsomó annak a szomszédnak a kisteraszára, aki évente KÉT ALKALOMMAL TARTÓZKODIK ebben az otthonában.

Összeomlunk. Mindenki gondol valamire - én zömében nyomdafestéket meg nem tűrő dolgokon agyalok, amik elemi erőkkel buzognak ki ajkaim zsilipein át.
Leszaldunk - semmi.
Eggyel lennebb - senki.
Felszaladunk, tanácstalanul kinézek - mire éppen hazafele tart az-az alatti szomszéd és családja.
Egyszuszra mondom el ezt a nevetséges történetet, meg, hogy kellene valami, amivel ki és lekaparják az iratcsomónkat, ami nélkül nekünk annyi.
Ránézek az órámra - még mindössze húsz perc van addig - ameddig a pasastól kapott határidő le nem jár.
Jó.

Férjem elér.
Útlevelek folyamatban.
Olvasat annyi - ahányan vagyunk.
Ami engem illet - tanultam belőle.
Vn úgy, hogy ha az ember jó uton jár - az az út kicsit sem egyenes és könnyen léphető.
De egy biztos - jó erőssen félre kell taszajtani a boloványokot és tovább kell menni - mert minden lépéssel többek és jobbak leszünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése