Az emberi élet a fa életéhez hasonló. Győkere van - fontos a fejlődésére nézve a talaj, amelyben megfogan, illetve éppen ilyen fontos a környezet minden tényezője, amely élete során hatással van rá. Ennek lesz a tulajdonképpeni eredménye az, hogy gyümölcsöt terem - gazdagon, vagy egyszerűen önmagában véve elszárad időnap előtt.

És az igazán erős fa bárhol gyümölcsöt hajt, árnyékot tart és megtisztítja a levegőt környezete örömére.

Számomra azért bír fontos fejlődési állomás jelzővel apai nagymamám, mert - szerintem nem tudatosan, de rengeteget erősített győkereimen. Létével, életfelfogásával, meséivel. Állandóan nyaggattam, hogy meséljen.

Eljött egy idő az életemben, amikor menedéket otthonomon, szülőmön és a könyveken kívűl - ő jelentette. A régi díszkazettái, amelyben őskori családi fotókat tartott, ékszereket, amelyek patinásak voltak és már kopottak, megsárgúlt fényképeket, amelyen valamelyik üköm az én tekintetetemmel nézett vissza rám.

Szegény Mami állandóan mesélt. Még a csend is mesélt mellette.

Ugyanezt látom gyerekeimen, amikor édesanyámmal vannak. Folyton nyaggatják, hogy meséljen  az én és testvéreim gyermekkori történeteiből szemelve. Ezzel tudnak a leginkább kikapcsolódni és azonosúlni.

A Tata meséi még távoliak. Még nem érettek meg rá. Azoknál mi vagyunk helyben. Igazi győkértápláló mesék. A régi székelyemberi anekdótái, amelyek hallattán már első szavaknál fogja az ember a hasát.

Imádom a tetű-történeteket. Hogy szegények kopaszon nőttek fel és abban a hitben, hogy a tetű a hangokra érzékeny. Elmeséli, hogy az iskolában valódi jelnyelvvel kommunikáltak, annak érdekében, hogy elkerüljék a megtetvesedést.

Mesél a háború nehéz éveiről - a családról, amely alig élte túl a nagy román megszállást. Minden történet úgy kezdődik és úgy ér véget, hogy - jöttek a román katonák.

Hát csoda ennek a népcsoportnak az ellenállása - minden nyitása és szent törekvése ellenére?

Most, hogy Szent Péter búcsút tartanak, arról emlékezett.

Mi, Maros és Kolozs megye a székely ember számára - a görjék vagyunk. Gyümölcs, de főként cseresznye és szilvatermésünk miatt.

Meséli, hogy székelyföldön egyszer ettek egy évbe cseresznyét. Szent Péter napján.

Hozták a görjék a cseresznyét. Mindenki azt ette. Maszatosan, habzsolva, magostól. Annyira tisztelték és örülték a pillanatot, hogy magostól-mindenestől fogyasztották a zamatos gyümölcsöt, hogy egy cseppje se vesszen kárba.

Székely eszük is a helyén volt. Miután minden pénzt elvertek cseresznyére, amit otthonról kaptak - odamentek két beszélgetésbe merülő férfihoz. Az egyiknek, amelyik nyitottabbnak tűnt - megrázták a nadrágszárát és jó hangosan, hogy mindenki hallja rázendítettek:

- dícsértessék a Jézus Krisztus keresztáti. hogy vannak?

Az meg szégyenében, hogy ne maradjon alúl - pénzt adott a gyermeknek ismeretlenűl is, hiszen a kereszttátiság kötelezte.

Közben elékerülnek 18oo-as leltári, kézzel írt papírok az ük és szép-nagyanyák hozományáról. Tiszta komédia a mai ember szemével. Ami és ahogyan fel van vezetve rá. 

Nem nevetek.

Csak azt érzem - mennyire fontosan a győkerek.

Minden ott és akkor van jól, ahol és amikor van.

Isten dicsőségére, embertársai és önmaga fejlődésére, minél több és zamatosabb gyümölcs termésére.