2015. június 27., szombat

Az emberi élet a fa életéhez hasonló. Győkere van - fontos a fejlődésére nézve a talaj, amelyben megfogan, illetve éppen ilyen fontos a környezet minden tényezője, amely élete során hatással van rá. Ennek lesz a tulajdonképpeni eredménye az, hogy gyümölcsöt terem - gazdagon, vagy egyszerűen önmagában véve elszárad időnap előtt.
És az igazán erős fa bárhol gyümölcsöt hajt, árnyékot tart és megtisztítja a levegőt környezete örömére.

Számomra azért bír fontos fejlődési állomás jelzővel apai nagymamám, mert - szerintem nem tudatosan, de rengeteget erősített győkereimen. Létével, életfelfogásával, meséivel. Állandóan nyaggattam, hogy meséljen.
Eljött egy idő az életemben, amikor menedéket otthonomon, szülőmön és a könyveken kívűl - ő jelentette. A régi díszkazettái, amelyben őskori családi fotókat tartott, ékszereket, amelyek patinásak voltak és már kopottak, megsárgúlt fényképeket, amelyen valamelyik üköm az én tekintetetemmel nézett vissza rám.
Szegény Mami állandóan mesélt. Még a csend is mesélt mellette.

Ugyanezt látom gyerekeimen, amikor édesanyámmal vannak. Folyton nyaggatják, hogy meséljen  az én és testvéreim gyermekkori történeteiből szemelve. Ezzel tudnak a leginkább kikapcsolódni és azonosúlni.
A Tata meséi még távoliak. Még nem érettek meg rá. Azoknál mi vagyunk helyben. Igazi győkértápláló mesék. A régi székelyemberi anekdótái, amelyek hallattán már első szavaknál fogja az ember a hasát.

Imádom a tetű-történeteket. Hogy szegények kopaszon nőttek fel és abban a hitben, hogy a tetű a hangokra érzékeny. Elmeséli, hogy az iskolában valódi jelnyelvvel kommunikáltak, annak érdekében, hogy elkerüljék a megtetvesedést.
Mesél a háború nehéz éveiről - a családról, amely alig élte túl a nagy román megszállást. Minden történet úgy kezdődik és úgy ér véget, hogy - jöttek a román katonák.
Hát csoda ennek a népcsoportnak az ellenállása - minden nyitása és szent törekvése ellenére?

Most, hogy Szent Péter búcsút tartanak, arról emlékezett.
Mi, Maros és Kolozs megye a székely ember számára - a görjék vagyunk. Gyümölcs, de főként cseresznye és szilvatermésünk miatt.
Meséli, hogy székelyföldön egyszer ettek egy évbe cseresznyét. Szent Péter napján.
Hozták a görjék a cseresznyét. Mindenki azt ette. Maszatosan, habzsolva, magostól. Annyira tisztelték és örülték a pillanatot, hogy magostól-mindenestől fogyasztották a zamatos gyümölcsöt, hogy egy cseppje se vesszen kárba.
Székely eszük is a helyén volt. Miután minden pénzt elvertek cseresznyére, amit otthonról kaptak - odamentek két beszélgetésbe merülő férfihoz. Az egyiknek, amelyik nyitottabbnak tűnt - megrázták a nadrágszárát és jó hangosan, hogy mindenki hallja rázendítettek:
- dícsértessék a Jézus Krisztus keresztáti. hogy vannak?
Az meg szégyenében, hogy ne maradjon alúl - pénzt adott a gyermeknek ismeretlenűl is, hiszen a kereszttátiság kötelezte.

Közben elékerülnek 18oo-as leltári, kézzel írt papírok az ük és szép-nagyanyák hozományáról. Tiszta komédia a mai ember szemével. Ami és ahogyan fel van vezetve rá. 
Nem nevetek.
Csak azt érzem - mennyire fontosan a győkerek.
Minden ott és akkor van jól, ahol és amikor van.
Isten dicsőségére, embertársai és önmaga fejlődésére, minél több és zamatosabb gyümölcs termésére.

2015. június 25., csütörtök

Mindenki más-más módon kapcsolódik ki. A lényeg itt is abban rejlik, hogy mindenki megtalálja azt a számára megfelelő időtölést, kikapcsolódási módot, ami feltölti és amitől boldoggá lesz.
Ami engem illet, azt hiszem sokkal hamarabb ismertem fel azt illetve azokat a dolgokat, amik egyáltalán nem töltenek fel, mint azokat, amelyektől jól érzem magam.
Itt van mindjárt a vásárlás, üzleti körútak, tekergések, bolyongások - egy mindezt összegyűjtő vidámságot, lendületet, fiatalságot sejtető, divatos kifejezés a shopingolás - amitől minden valamire való nő felragyog, helyrepattan, kisímúl, elgyengül és amire soha nem mond nemet. Velem ellentétben, hiszen engem ezzel a tevékenységgel ki lehet kergetni önmagamból. Már az első üzletben jelentkeznek a gondok - látászavar, tahikardia, izzadás, görcsös fájdalom a végtagjaimban, zakatoló, inkoherens gondolatok, fülsípolás, ingerűltség - hogy csak egy párat említsek. A másodikban akár egy pszichopata - akárkinek, aki hozzám szól ki tudnám tépni a karját, hogy azzal verjem el. A harmadikban meg tömegeket lennék képes elpusztítani - akkorára hág bennem a mindent elborító, ön- és közveszélyes negatív indulat szintje.
S na - ezt én szépen tudom magamról.
Ritka eset az, amikor nekem kell elmennem vásárolni. Általában listázom, így mindenki nyugodt és megússza élve.
Ha rohad le a gagyám, valaki a családból, hoz egyet, ha sirűl le rólam a poló - gyorsan valaki megajándékoz, ha elromlanak a dolgaim - angyali, figyelmes és szerető kezek, pótolják azt.
Így csend van, rend és harmónia.
Egészen addig, ameddig be nem szottyan egy shopingolás.
Mint ma.
Első üzlet - a már említett kísérőtünetek mindegyikével.
Második félidő - minden termék egyforma lesz.
Harmadik harmad - már azt sem tudom mit keresek. Állandóan összegeznem kell, hogy ne kóvályogjak, mint a gólyafos a levegőbe.
Következő fázis - vadul, vérben forgó szemmel eldöntöm, hogy mindenkinek az anyja picsája - aztán lenyugszom és még elmegyünk vagy hat boltba.
Kibírhatatlan. Elviselhetetlen. Az agymosások agymosása.
Olyan mint a falusi diszkó.
Nem akarod. De nagyon hívnak. Szégyeled magad - hiszen legalább ezerszer mondtál nemet. Veszel valami jófajta italt, behevíted a húrokat, hogy kibírd ép ésszel és elmész velük.
Rájössz, hogy egy szánka után is reménytelenül józan vagy.
Nem győzől rámelegíteni - de mind rosszabb és rosszabb.
Akkor meglátsz egy szép férfit. Magadban azt röhögöd, hogy nem is biztos, hogy férfi - hát akkor a szépséggel mi van...
Aztán mindenki megszépűl.
Idővel egyforma lesz.
Aztán nem számít.

Nem tudom más hogyan csinálja.
De ezt is, mint a fent említett bulit - vagy nagyon éberen, vagy módosúlt tudatállapotban lehet elviselni.
Ha az első mellett döntesz, akkor egy stresszes, fárasztó, elkerülhetetlenül vitákhoz vezető, vitákat szító feladat marad - legrosszabb esetben az ember magát molesztálj és önmarcangolja, hogy miért vett ezt és azt ennyiért és annyiért.
Ha meg az utóbbi mentén haladsz - akár buli is lehet belőle.
Tény, hogy egy idő után minden egyforma lesz. Vagy az agyad szűnik meg létezni, vagy nem tom.

2015. június 24., szerda

Nem a cél lényeges, hanem az utazás maga...
Számomra ez volt a mai napnak az üzenete és übereli az összes üzenetet, amit ebben a hónapban kaptam.
Itt van ez a lány.
Nevezzük Marinak.
Miközben sok más Mari utazik ugyanabban a hajóban mint ő.
Miközben én magam is Mari vagyok életem egy periódusában, vele együtt mariskodva.
Szeretek Mari lenni.
Van ebben a mariságban valami felemelő, fejlesztő, titokzatos, izgalmas, kihívó jelleggel bíró, konzerváló.
Bele is akarok halni éppen mariságomba, amikor egyszer csak másfele kapok meghívást.
Először nem egyértelmű.
Simán betudható foradalmi robbanásnak is.
Hiszen többeket magammal vonzok.
Megoszlanak a vélemények. Van aki gyűlől - na ők többen vannak - és van aki csak csóválja a fejét.
Aki hozzám közel áll, csak annyit fűz hozzá, hogy ideje lenne halkabban intézni ezeket a robbanásokat.
Elválok, kiválok, kilépek a mariklubból.
Ott közben vannak akik megőrűlnek, vannak aki tovább folytatják az utat és van aki lazán - saját intelligenciájából fakadóan új utakat épít. Mindegyik ugyanahhoz a célhoz vezet.
Akkor és ott azt hiszem, hogy számomra a célok metamorfozálódtak. Ők marik én már nem leszek soha méltó erre.
Építek hát saját utakat én magam is. Nem éppen ahhoz a forráshoz vezet, de határozottan szomjoltó jellegű.
Eltelik egy idő, leülepszenek a kedélyek - visszamegyek a forráshoz, megkeresem a felrobbantott hídakat és utakat - nem szeretem elvarratlanul hagyni a szálaimat. Még a végén szépen beakad valahuvá.

Keresem éveken át ezt a lányt, akivel együtt mariztunk - sehol nem találom.
Eltelik tíz év. Én húsznak érzem.
És megjelenik. Maris teljességében. Berobban. Megható pillanat.
Tíz év távlatában - a forrás, Marik - különböző utakkal maguk mögött.
Nézem - csak a hátát látom. A tekintete érdekel. Abba szeretnék belenézni mindenáron. Ma nem kapom meg ezt a kegyelmet. Talán újabb tíz évet kell fejlődnöm erre.
Hosszú, földig érő ruhája és gondosan, mindent eltakaró fátyla marad kutató tekintetem egyetlen menedéke - ami sejtelmessé teszi szenvedéseit is.
Semmi nem változott.
Van akiben örök időre konzerválódik egy vágy.
Élteti majd megfojtja. Elevenen emészti fel.
De ma nem. Most az ő ideje van.
Tíz év szenvedése egyetlen óra diadalmában.
Ezért él, szorította össze a fogait, szeretett és gyűlőlt, haragudott és szenvedett. Egyetlen napért. Amiből majd egész életidőn át táplálkozni fog.
Látom, hogy tudja - ez az esély egyedi, megismételhetetlen és utolsó.
Csak azon gondolkodom megérte-e?
Mert, hogy a boldogság nem egyetlen pillanat. És soha nem álom és képzelet szülte valóság.
Hanem a realítás talaján érzett folyamatos örömök csokra - amitől az ember biztosra tudja - egyetlen percért sem volt kár...
Miegyik akkor és ott a maga helyén illeszkedett a nagy egységbe - amitől azzá lettem, amivé lennem kellett. Időn innen és túl.

2015. június 22., hétfő

Aki fél, nem teljes a szeretetben... - valahogy így tolmácsolja János apostol első levelének szavait a Szentírás.
És én mostanában a görcseimmel és a félelmeimmel foglalkozom.
Ugyanis tele vagyok velük. Valósággal halálra szorítanak.
Rettegek a szeretteim elvesztésétől, a fájdalmaktól, amiket esetleges elvesztésemmel okozhatok, ha nekem kell valami véletlen folytán elmennem - féltem a megalapozott és biztonságosnak tűnő életemet, amiről azonban pontosan tudom, hogy annyira emberi, hogy elég lenne egy fuvallat és azonnal romba dölne minden darabja.

Mivel a gyermekeim a legfontosabbak - őket látom a legfelkészületlenebbnek és legtörékenyebbnek - gyakran gondolkodom azon, hogy a halál nem válogat.
Szeretem őket is és magamat is készenlétben, éberségi állapotban tartani. Dresszírozni. Gyakran szó esik közöttünk az emberi életről - születésről, halálról, betegségekről, fájdalmakról, veszteségekről. Bízom benne, hogy mivel beléjük ívódik és nevelődik - és nem önmagukat kell nevelgessék - nekik sokkal könnyebb lesz ezekkel a hatalmas drámákkal szembesülni.

Nem a fájdalmat és űrt próbálom tompítani, hiszen az mindenkiben azonos intenzítással van jelen. Hanem a mögötte meghúzódó értelmen dolgozom folyamatosan.
Hogy nem szabad és soha nem is kell az orrunkig látnunk. Az igazi világ ott kezdődik el, ahol érzékszerveink, amelyekre emberöltőnk során támaszkodunk - megsszűnnek létezni, és megtéveszteni bennünket.

Igyekszem figyelni a pillanatot.
Amióta megszülettek - minden egyes hiányukban eltöltött pillanat maga volt a falra hányt borsó netovábbja. Azért küzdöttem, hogy mihamarabb mellettük lehessek. Most már sikerült eljutnom arra a szintre - hogy nem csak együtt és egymásban vagyunk értékesek, hanem külön-külön is. Eddig egyetlen egy szót, gondolatfoszlányt sem akartam elveszíteni, hiszen pontosan tudtam, nem fog megismétlődni semmi sem.
Ma már tudom, hogy nem egymás boldogulását szolgáljuk, hanem a világ kiteljesedésének szolgálatában állunk, azokkal a darabokkal, amelyekkel útunkra bocsátottak. Így hát örülni tudok annak, ha másoknak, mások mellett - örömet szereznek és tapasztalnak.

Sikerült megtanulnom a házasság leckéjét is.
Hogy te meg én külön út bejárására hívattattunk el. Vannak pillanatok, amikor egymás erősítése érdekében összefonódnak útjaink. De ehhez nem én választottalak téged és legkevésbé sem te választottál engem. Itt nem rólunk, hanem egy sokkal magasabb szintű kiteljesedéről van szó. Aminek nem állhatunk útjában saját kicsinyes érdekeinkkel.
Ezért is hiszem azt, hogy van második, harmadik és sokadik esély. Mert nem te vagy értem és nem én teéretted, hanem mi együtt - mint egymásba illő darabok, valami sokkal nagyobb kiteljesedés szolgálatában.

Most már csak meg kell értenem - ott, mélyen bent is - ha eljött a Te pillanatod - ha sikerült jól elvégezned a feladatodat - nem az a dolgod, hogy várjál rám és erősíts engem. Menned kell és nekem az a dolgom, hogy tisztelettel elengedjelek. Akkor is ha fájsz, és akkor is, ha úgy érzem soha nem leszek készen erre.

2015. június 20., szombat

Az embernek A közösségi oldalon mindenféle ismerősei vannak.
Vannak a családtagok - ebből is szépen két kategória van:
1. aki közel áll hozzám
2. aki nem - de ha őszinte lennék kitörne a botrány
Aztán vannak a rokonok.
1. akiket ismerek
2. akiket anyu vagy anyósóm ismer
Szomszédok, régi arcok, falustársak
1. akiket ismerek, hiszen együtt nőttünk fel - egyet vagy egyet nem értésben
2. akik derengenek
Barátok:
- barátok
Ismerősök:
1. köszönő és hogy vagy viszonyban állunk
2. ismerősök - azaz látásból tegezzük egymás
Közösségi oldal szűlte ismerősök:
- aszongya, hogy ismer, nem fogom megsérteni - fene tudja ki az. de ha ő bejelől, ejsze nem sérthetem meg...
Szakmai ismerősök, kollegák - 
feloszlanak ismerősre, barátra, kényszer kapcsolatra, jó ha van kapcsolatra.
Üzletfelek, jogosúltak - kötelesség, vagy átcsap ismerősi, esetleg más származékokba.
Aztán - régi szerető, tanítvány, szimpátia. iskolatárs, csapattárs. kocsmaarc, cimbi, gyermekem osztálytársának anyja, apja, nagyanyja, vagy volt ovistárs hasonló leszármazottai, pedagógusok akik tanították, tanítják vagy tanítani fogják.
S így - lesz az embernek kitudjahányezer kétszáz ismerőse.
Sok(k) nem sok()k - ez van.
Nem baj.
Senkinek sem baj, ha viselkedik.
Vagy ha nem - de ezzel nem hoz zavarba másokat - az es jó.
Mi nem jó?
Nekem?
Elmondom:
zavarba hoz a napi 2, 5, 7 szelfi rólad dekoltázzsal, sminkkel, anélkül, a lábfejedről, a honaljadról, a szemedről, a természetellenesen csűcsőrítő szádról, anyáddal, apáddal, a tesóddal, ülve, állva, fekve.
Ezzel - hogy finoman fogalmazzak - kivered a biztosítékomat.
Állapotod - mi jár a fejedben...
Erre válaszolsz te - a saját képeddel.
Az nem baj, ha egyszer, havonta, évente - különleges alkalmakkor - na de mindennap édesem?...
Neked tényleg ennyi van a két füled közötti térben?
Önmagad különböző iposztázisban?
Még csak kreatív sem vagy.
Zavarba hozol. Émelyegni kezdek és szégyenérzet fog el.
Sajnállak téged, sajnálom azokat, akik kényszert éreznek arra, hogy téged lájkoljanak, sajnálom magamat, hogy ezt végignézem, ezen gondolkodom és bosszant, hogy ilyen illékony - az egyes ember önbizalma.
Mert tudod - nekem nincs.
S ami nincs, azzal nem is játszom.
Én magamat régen leírtam.
De ha aktiválnom kell az énerőmet, ha alkotnom, harcolnom, szeretnem, megjelennem, képviselnem kell - soha nem lájkokból gyűjtöm az erőmet.
Hanem mélyen bentről - ahol bennem ISTEN lakik.
Keresd meg te is - esküszöm meg fogsz lepődni azon, hogy mennyi különbség van a kétféle muníció garanciája között.

2015. június 19., péntek

Amit a mai évzárón tanultunk a gyerekekkel

Hurrá, itt a vakáció - üvőltjük zsibbadt torokkal - egészen addig, ameddig forró, olvasztó napjai meg nem telnek unalommal.
Mert azt már minden valamire szülő pontosan tudja, hogy az unatkozó gyerek, csodákra képes.
Nem arról van szó, hogy agyon kellene szervezni a gyermek szünidejét - hanem itt is, akár az élet minden más terültén - meg kell találnunk az egyensúlyt - mert ha nem, konfliktus, konfliktust ér, legyen bármekkora is az a gyerek.
Alternatíváktól hemzseg a piac - de ha nincs az embernek pénze, elkezdhet a széllel versenytfutni - bármennyire is találékony legyen.
Már nem igazán működik a fogom a gyermeket és hazahajítom falura című megoldás. Egy ideig jelenthet gyógyírt, de egész nyárra semmiképp.
Ugyanígy híd a valami és valami között a szülő rövid és agyonterhelt szabadsága.
Ahogyan az is alternatíva ha a két szülő felváltva vesz ki szabadságot a váltott felügyelet biztosítása érdekében - itt is azonban éppen ennyire fontos, hogy a család közösen is tudjon együtt lenni - hiszen ezek az alkalmak jelentik a nagy tisztázó beszélgetések, az elmaradt konflikutsok rendezését, egy következő szint felmérését és elérését.

De mielőtt vakációra megy a gyerek, kötelező az évzáró.
Szegény jó édesanyám, annak idején, amikor nem egy óra, hanem egy egész délelőtt programját jelentette az évzáró - előtte való délután hazaállított a legszebb, legkeményebb és legnehezebb kardvirággal.
Na azzal kellett végigállnom első sorban az igazgatói, aligazgatói, tanítói beszédeket, hogy a végén már nem is én tartottam a nálam magasabb virágot, hanem az engem.

Napjainkban már ez a felvonás is fejlődésbéli változásokat ért el.
Külön ünnepelnek a kicsik a nagyoktól. Így egy előkészítősnek például nem kell végigvárnia 15-25 osztály búcsúztatóját - hanem csak tízét kell elszenvednie.
Így is külön terror a himnusz, az igazgatói természetesen román nyelvű beszéd és a sok gyerek végigéljenzése.
A szülőnek sem sokkal könyebb. Egy óráról kérezett el - s tova másfél óra után, a saját gyermekének megtapsolásáig még mindig közel három osztály választja el.
Igazi türelemlecke.
A himnusz éneklésének ideje alatt - amiről Balázs így vélekedik: tudod anya, na, az az ének amelyikben annyi o van - végigóbégatják fel s le nagy szomorúan, s aztán nem jutnak vele semmire... - az egyik román első osztály példásan rendezett és fegyelmezett diákserege végigkíséri saját énekével a hangszóróból áradó óbégatást. Mintegy jelezve, hogy rájuk még jó lesz figyelni.
A késöbbiekben derűl fény arra, hogy megérzésem nem csalt. A harminc diák mindegyike maga a lángész megtestesítője. Matematika, kreativítás, anyanyelv, sakk, általános műveltség, idegen nyelv, s már nem is vagyok képes folytatni a felsorolást - díjazottak. Mind első helyzet! Kiváló tanulók, magaviseletük példás, csupa szuperlatívuszban mindenkiről.
Na - konstatálom - hajrá. Biztosan nagyon erős osztály - a jövő városvezetői...
Kis idő múlva sorakoznak fel a többi román osztályok - hasonló diákokkal, eredményekkel, jelemzőkkel.
A mieink, ott állnak egy-két dícsérettel - ők, az övéké, velünk szemben - tele diplomákkal, oklevelekkel, díjakkal, érmekkel, csekkekkel.
Valami nem stimmel!
Vagy velünk van baj, vagy velük.
Nálunk mindenből egy helyezet van - a versenyeken, amiken képviselték az iskolát - nem kevés ! - oklevéllel, dícsérettel, vagy egy (darab-bucata) első, egy (darab-bucata) második és egy (darab-bucata) harmadik hellyel tértek vissza. Míg náluk MINDENKI első helyzet, MINDENKI első és legjobb tanuló.

Így tehát ma, a nagy vakáció hajrája előtt - megtudtuk, hogy MINDENKI EGYENLŐ, DE VANNAK OLYANOK, AKIK EGYENLŐBBEK.
punktum! 

2015. június 17., szerda

Itt van ez a csodálatos lány. Nevezzük Pirinek. Elsőszülött, tehát nem a gyémánt hordozója. De szépen ívelő életnek birtokosa, legalábbis, ami földi élete első éveit jelenti. 
Hívő családban lát napvilágot, kissé prűd anyával, de annál lazább apával. 
A házasság első zsibbadt éveiben megszületik a második gyermek is. Fiú. Immáron teljes a család. 
A nagy teljességben, azonban elmúlik a zsibbadás és betör helyette a keresés. Anya a gyermekek felé fordul annak rendje és módja szerint - míg apa kint keres vigasztalást. Először munkájában, aztán egy nagyon kedves, intelligens, tapasztalt, világjárt, tehetséges és nem utolsó sorban csinos és gyönyörű kolleganőben, akit valamiért soha senki nem vádol prűdséggel. Lángol a szerelem, ízzik a galagonya, csak otthon szakad gyufába minden - hiszen konfliktus, konfliktust ér. 
Nem meglepő. Anyuka harmadszor is teherbe esik.
Megérkezik a gyémánthordozó, harmadik gyermek.
Céllal jön, mint a gyermekek többsége konfliktus után.
Békítés a sorsa - amit véghez is visz, akár saját testén át. És fogadalmát tartja egy emberőltőn át...
Céljai addig élnek, amíg anya el nem húny rákos megbetegedés következményeként.

Középső gyermek kilép a mágikus, szűk és beteges kör fogságából.
Marad az első és utolsó gyerek - megvívni azokkal a gócokkal, amik megkeresítik mindannyiuk életét.
Anya távozásával ugyanis nem oldódtak, hanem számottevően bogzódtak a szálak.
És valami beteges mágia évek óta fenntartja ezt a rettenetes rabúl ejtő ingatag egyensúlyt.

Piri gyermekként arról álmodott, hogy óvónő lesz.
Szerette és értett a gyermekekhez. Imádott velük lenni, kibontakoztatni kreatívitását és áramolni hagyni a benne lévő, szunnyadó szeretet-energiát.
Amit anya kinevetett - mondván, hogy aki szeret, az megsérűl és elvérzik.
Valami rendes foglalkozás kell neked Pirikém, hogy soha senki ne tudjon kihasználni téged.
Pirike belehal a rendes keresésébe.
Addig meg sem áll, amíg el nem jut a Semmihez.
Ott menten darabokra szakad.
Húsz éve kell elteljen, hogy elkezdje újraépíteni magát.
Először gyorsan férjhezszalad, majd rájön, hogy megoldásai nem másban, hanem magában keresendőek.
Visszatér gyermekkori, Piris álmainak küszöbéhez.
Már deres a haja és pöttyhedt a bőre, de lelkében, mely örök, ki nem alvó láng ég egyre erősebben, ahogyan a célhoz közelítik gondolatai.
Izgatott, zilálva lélegzik - már nem keresi, hanem tudja magát.

Marad a gyémánthordozó gyerek, mélyen elásott kincseivel, haloványan és betegen - apja mellett éltetve elhúnyt anyja szellemszerű, múmifikálódott emlékét.
Kettecskén vakargatják a szenet és kenik egymásra fehéren a feketét.
Csont és bőr, tekintete zavart - nem keres, mert amit talált is elveszítette az út során.
Bízom benne, hogy eljön majd az ő ideje is.
Amikor hírtelen, összetéveszthetetlen jeleket adva megcsillan eddig mélyre elásott, piszkos gyémántja.
Csak bele ne haljon szegénykém a várakozásba...

Megráznám, mondanám, kiáltanám - de nem azért vagyok itt.
Szemlélődöm csendben és magamban mélyen drukkolok.
Nem tudom ki, miért van itt. De abban annál erőssebben bízom, hogy mindenki csak magáért felelős. Sem egy elkúrt életet maga mögött tudó szülőért, sem egy félrecsúszott testvérért nem felelős.
Egyedül magáért és azokért akiket maga mögött tol vagy hagy.

Haladásának szele van annyira erős, hogy lerázza a szennyet és magával röpítse azt, aki ruhája csipkéjébe kapaszkodik.
Repülj, hát, repülj, gyerek - és vidd a gyémántot is, hogy világítson útat minden olyan lélek számára, aki valahol, hozzád hasonló módon eltévelyedett.

2015. június 14., vasárnap

Amikor menni kell, hát menni kell alapon - bármikor nyitott vagyok a gyermekeket elvinni bárhova, ha legszívesebben a hátam közepére kívánnám is az adott helyszínt. Végül mindig akkor vagyok a legboldogabb, ha látom, hogy felszabadúltak, boldogok és jól érzik magukat.

Így vagyok sokszor a weekenddel is. Pláné hétvégén. Hiszen hétköznap nagyon kellemes, amikor nincs tömeg - csak ismerősök, barátok, akikkel egy jót lehet pancsolni, játszani, lenni. Ezzel szemben a hétvége az maga a pokol.

A gyermekek kezdenek nőni és bölcsülni. Például már ők is eljutottak arra a szintre, hogy különbséget tegyenek egy hétköznapi úszás és egy hétvégi szenyvízben való megmártózás között, a heringúsztatóban. Szombat este közös hangon szavazzák le a másnapi úszóprogramot. Cserében a saját medencét kérik, ahol eláznak egy-két órát békében.

Nyilván rám nézve - az előkészületek, a vízfogyasztás, a kiszárítás és elpakolás szempontjait figyelembe véve ez sem egy leányálom, de könnyedén ráállok - üsse kő jelmondattal a hónom alatt.
S micsoda kegyelem.
A második félidőben Balázs felrikkant - anya gyere hamar, Annának leszakadt az anyajegye. Azonnal megyek is, mire kiderűl, közel sem anyajegy, hanem egy kullancs áll a szálon függő dolgok mögött.

Annyi mindent összeolvastunk az utóbbi években a kullancsokról - hogy mára már szépen semmit sem tudunk. Valahogy az tűnik a legkézenfekvőbbnek, hogy csak szakembernek kell látnia és kivennie. Felkerekedünk. Először csak úgy toronyiránt téblábolunk, azt vitatva, hogy hol lehetnek a szakemberek. Első utunk a fertőzőre vezet. Ahol tele van kullancsgazdákkal a váró. Felnőttek és gyerekek egyhangúlag hordozói ennek az orvosokat bosszantó semmi kis rovarnak. 

A doktornő unottan a pofánkba vágja, hogy ő semmit sem csinál egész nap, csak recepteket ír a kullancsfertőzés megelőzésére. Sajnálnám is, ha nem küldene egy következő helyszínre, ahol majd ki fogják szedni, mert ő ennek nem szakembere.
Továbbmegyünk - immáron sokkal informáltabban - nem az orvosok közreműködésének, hanem a páciensek közötti együttműködésnek köszönhetően.

A sürgösségi a megszokott. Minden padra jut egy cigány. Zaj, meleg, bűz, agyonterhelt személyzet, jogaikat betéve ismerő romák, szorongó, félrehúzódó fehérek - akik először el akarják dönteni, hogy vajon joguk van-e a segítséghez, s csak majd azt követően kérik azt.
Hasonlóképpen az anya, aki sírva és kétségbeesetten bizonygatja, hogy joga van ahhoz, hogy megvizsgálják a gyerekét, még ha annak látszólag semmi baja. Erős ütközés elszenvedői voltak - ami okozhat könnyedén belső sérülést egy csecsemőben.
Nem hisznek neki. Végül berakják egy korterembe, hogy befogják a száját.
Magamban párhúzamot vonok a helyi és a külföldön működő orvosi ellátás között - nagyon szomorú leszek...

Bánatomból egy felettébb érdekes páros rángat ki.
Magas, vékony, szőke, fiatal lány - egy messziről is pénzes, idősődő, agresszív pasassal.
Első vagyok a sorban. Előjogaimat könyökömmel jelzem, hogy mindenki számára világos legyen - fegyverem van és nem félek használni azt.
Mellémhajítja a kulcsait és ő maga is felkönyököl mellém.
A szintén kullancsos plüssbarbiját hátraparancsolja, talán, hogy komolyabb benyomást kelthessen.
A lány gombnyomásra hátrébblép.
Legszívesebben felpofoznám.
Az anyatigris erejével nézek a pasas szemébe. Szólnom sem kell - írja tekintetemben, hogy ha megszólalsz előttem, esküszöm kiütöm a fogaidat.
Gyorsan felméri, hogy gyengébb - hát koalícióra lép velem.
- Nálunk is kullancs?
- igen, morgom vissza kelletlen.
- Náluk is... s mondjam csak, mi a következménye a fertőzésnek?
- legszívesebben azt válaszolnám, hogy az öntudatraébredés - de jobbnak látom, ha most nem a mások harcát fogok neki megvívni.

Közben sorra kerülünk. A könyökömnek ereje van.
Fiatal, laza, bulis, intelligens, szép, kedves és okos doktornő fogad.
Meglep a sok google-tudású kollegáival való összehasonlíásban.
Csodásan uralja mindkét nyelvet, a szerepet, amelyet könnyedén birtokol. Nem megjátszik, hanem megél. Biztos vagyok benne, hogy nem elsőgenerációs.
Percek alatt kihúzza a gyermek hátából - önmagát anyajegynek kamufláló veszélyes rovart - indulhatunk is haza.
Igen - ez már valami.
Évek óta először tér vissza percekre a bizalmam oda, ahonnan nem is reméltem.

Ma este értük imádkozom.
Sok hasonló, fiatal orvosért. Szükség van rájuk, akárcsak a tanítókra.
Mert nagyon nem mindegy, hogy kit, mikor, mivel és hogyan. Ezekre a kérdésekre meg mér régen nem keressük a választ. Ezért is süllyed a hajónk ilyen iramban.

2015. június 13., szombat

Az utóbbi időszakban állandóan uton voltunk az egyesülettel, ha tehettük, hiszen több helyre kaptunk meghívásokat amiknek eleget kellett tenni. Ezek a munka virágai, szívesen tesszük. De amikor sorozatosan kerülnek elő újabb és újabb akadályok, amikre egyszerűen nem lehetett felkészülni és számítani - megáll az ember és elgondolkodik, hogy vajon helyes uton jár-e? Mert ha igen, nem hárúl eleibe ennyi beszámíthatatlan hepe-hupa. Ha meg nem, akkor a Gondviselés mindegyre olyan külső-belső jeleket küld, amiknek mindegyike önmagában is figyelmeztetőként hat.

Hiszek a Gondviselésben és a jelekben. Mindig körültekintően elemzem azt ami volt, és igyekszem előrevetíteni azt ami vár rám, ránk. Mindezt úgy, hogy közben vigyázok arra is, hogy maradjon bennem kellő rugalmasság az olyan akadályok elhárítására is, amik esetleg fuccsba dönthetnék egy egész rendezvény sikerét. Az esetek többségében sikerül is. De vannak alkalmak, amikor nagyon belefáradok. És könnyebb lenne csak úgy, magyarázat nélkül megállni és letenni a lantot.

Egy ilyen akadályoktól fűszerezett munkaperiódust követett az a magánéleti összeomlás is, amibe pénteken kerültünk - férjem szerint saját balfaszságunknak köszönhetően.
Szerintem utolsó percig jelek voltak, amikre fittyet hánytunk.

Azóta több ízben meghánytam-vetettem az az előtti, illetve az utáni történéseket - és bizony rá kellett jönnöm arra, hogy óriási tévedésben éltem.

Mától kezdve inkább úgy gondolom, hogy a jelek vegyesek. Soha nem egyértelműek. És van úgy, hogy mi magunk kreálunk jeleket. Ha valamitől félünk vagy rettegünk. Könnyebb ugyanis belemagyarázni ezt meg azt egy adott helyzetbe, mint szembesülni az adott problémával, megoldani azt, szenvedni és formálódni általa.

Itt volt ez az emlékezetes péntek.
Hónapok óta folyik a családban a sakkjátszma a nyári - rövid lélegzetvételű szabadidők megtervezése felől. Míg én írtózom a hosszú utaktól, az uton elvesztegetett időtől, a nagy távolságoktól, a biztonság hátunk mögé hajításától, az ismeretlentől - addig a férjem éppen ezekért a dolgokért rajong. Úgy vagyok, mint a húsz év után szabadúlt rab. Nincs mit kezdenem magammal a nagy fene rámszakadt jóléttel. Saját szabadságommal. Szeretek ugyanis legelni, időben a saját kapumba beérni, szeretem ha várnak, megfejnek és mindezt másnap kezdhetem előlről, mintha új nap, új esély lenne. Pedig a fenét sem. Csak a régi megszokott folytatása.

Én ugyanis bent élek. Ritkán kint. Velem annyi gazdag élmény történik a töredéknyi kinti hatására - bent, ami tökéletesen kielégít. Nem vágyom hát élményekre, impulzusokra. Megállás nélkül történnek velem a dolgok, miközben más csak annyit lát, hogy felkelek, majd lefekszem.

Miután pislogás nélkül patthelyzetbe sodortam magam - elindultunk a gyermekek számára útlevelet csináltatni. Ugyanis utazunk. Eléggé messze ahhoz, hogy elfelejthessem a megszokottat, a rutint, a biztonságot.

Dúlt-fúlt a menni nem akaró lelkem. Ismervén kihagyásaimat - jó előre tájékózodtam, hogy mindenünk meglegyen. Meséltem a gyermekeknek az áldott jólétről, amit mi bezzeg annak idején nem ismertünk. Napokat, órákat vesztegettünk a rendőrségen, postán, bankban, irodákban, sorállással - ha személyi vagy útlevél birtokába szerettünk volna kerülni. A gyermekek hahótázva nevetnek, olyanokat mesélek, amiket el sem tudnak képzelni. Hiszen nekik az előttünk álló két család már sornak minősűl - míg mi annak idején mindenért sorba kellett álljunk. Csak úgy. Nem volt retera.

Éppen idejében érkezünk meg az alaposan előkészített papírokkal a rendőrségre. Hamar számbaveszem a papírokat, a gyermekek megvannak, apa van, pénz akad - mi baj lehetne - hessentem el a bennem szárnyra kapó rossz előérzetet.

A kisablaknál a hölgy rendkívűl kedves, előzékeny, megértő és félreérthetetlenül magyar.
Éppen arra gondolok, hogy mekkora egy aggodalmaskodó hisztérika tudok lenni, amikor rákérdez egy olyan papírra, ami az otthoni fiókban lapul. Ismert biztonságban.
Idegességemben elnevetem magam. Először rossz viccnek tűnik, hiszen a honlapon pontosan oda volt írva nem szükséges, csak a fénymásolata.
Mondom tessék. Mire ő, hogy vagy az eredeti, vagy nem tudja elvenni a papírokat.
Még egyszer: péntek, a város ballagási lázban, még a hülye is autóban - sehol parkolóhelyek, egy nagy dugó az egész szöröcsiaság.

Jó mondom - hozzuk. Férjem elmegy, mi közben visszajövünk, hogy megkérjük, lenne olyan kedves megcsinálni mégis, hiszen a papírok uton vannak, érkeznek. Látom, hogy mond magában, hiszen hevesen mozog a szája, de nem figyelek rá - csak elszúrnám a kivívott közös szimpátiát.
Nagyon l-a-s-s-a-n meglesznek a papírok. Ezalatt Balázs benéz minden irodába, felmászik minden egyes korlátra, párkányra, mélyedésre, lépcsőre, emelkedőre - ahonnan persze le is esik.
Anna sérültet játszik, aki kereksszékkel érkezik a rendőrségre űgyintézni. Közben hangosan ordítgatja, hogy hol baszták el a tervezőmérnökbácsik az épület akadálymentesítési folyamatát.

Tizenöt perc után már mindenkiről ömlik a víz. A papírok még mindig sehol, ahogyan az őket tartó férjem sem.
Fél óra múlva már tajtékzom. Drágám vagy jössz, vagy hazamentünk a búspicsába.
Nagyon nagyon l-a-s-s-a-n megérkezik.

Bekerülünk a következő bürokratív szintre - ahol minden eldöl - vagy bukik. A  roppant előzékeny, kedves, nagyképű - de ezt jól álcázó férfiember - rákérdez egy olyan papírra, amiről MINDKETTEN tudjuk, hogy OTTHON LAPUL A KIBASZOTT FIÓK MÉLYÉN.
Mondjuk - tessék, itt a másolata. Honnan lenne másolat, ha nem lenne eredeti???
Nem, nem, nem neki az kell. Anélkül nincs útlevél.
Mondom az embernek - jelek ezek. Én hazamegyek. Elég már. Ennél nyílvánvalóbb nem lehet.
Végül megegyezünk a pasassal, hogy megcsinál mindent, a férjem visszaszalad a papírral. Az EREDETIVEL.

Jajj, aszongyaember - s mi van ha csak úgy mondjuk, aztán meg visszajövünk azzal, hogy elveszett.
Könnyesre röhögöm magam. Mondom - na de ilyet - há meg vagy-e hűlyűlve ember? Az otthon van, hozzuk, csak csináld (már magad). Jó.
Már réges régen mindketten a harmadik-máshol kellene lennünk, de ez a nevetséges show még mindig javában tart.
Mondom az embernek - ne gyere fel. Maradj lent, ledobom azt a szar papírt.
- Ne dobd, mert baj lesz, bekapja a szél valahova, aztán nézhetjük magunkat.
- Jajj mondom, már hogy kapná, amikor teszek bele nehezéket. Ezerszer csináltunk már - miért is éppen most járnánk meg?
Berontunk a blokba - na jó hogy el van romolva a lift. Futunk mint őrűltek, be a házba, elő a papírt, bele a nehezéket, s azzal sutty, ki az ablakon.
Szememet beárnyékoló dús és hosszú pilláimon át még látom ahogy berepül az iratcsomó annak a szomszédnak a kisteraszára, aki évente KÉT ALKALOMMAL TARTÓZKODIK ebben az otthonában.

Összeomlunk. Mindenki gondol valamire - én zömében nyomdafestéket meg nem tűrő dolgokon agyalok, amik elemi erőkkel buzognak ki ajkaim zsilipein át.
Leszaldunk - semmi.
Eggyel lennebb - senki.
Felszaladunk, tanácstalanul kinézek - mire éppen hazafele tart az-az alatti szomszéd és családja.
Egyszuszra mondom el ezt a nevetséges történetet, meg, hogy kellene valami, amivel ki és lekaparják az iratcsomónkat, ami nélkül nekünk annyi.
Ránézek az órámra - még mindössze húsz perc van addig - ameddig a pasastól kapott határidő le nem jár.
Jó.

Férjem elér.
Útlevelek folyamatban.
Olvasat annyi - ahányan vagyunk.
Ami engem illet - tanultam belőle.
Vn úgy, hogy ha az ember jó uton jár - az az út kicsit sem egyenes és könnyen léphető.
De egy biztos - jó erőssen félre kell taszajtani a boloványokot és tovább kell menni - mert minden lépéssel többek és jobbak leszünk.

2015. június 10., szerda

Annyi minden történik egy emberöltő során - vállalhatatlan és vállalható, hogy sokszor könnyebbnek tűnik egyszerűen magunk mögött hagyni, átlépni rajta és továbbhaladni a gazosban. Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk a megfelelő - saját - utat, vissza kell tekinteni és lépésről-lépésre meg kell szagolgatni minden egyes megtett és meghozott döntést. Mert különben az út tanítás és következtetés nélküli lesz. Szegényes, foghíjas és töredékes.
Mindenről és mindenkiről tudni fogok - kivéve a legfontosabbról, magamról.

Többször elmondtam, hogy miért kedvelem a Fb-t. Utóbb az tetszik a legjobban, hogy egy helyen tárolja azokat a fotóinkat, amiket különben ezer lemezen, tárhelyen és technikai eszközön kell(ene) keresgélnem hozzáférés céljából.
Így azonban - távol élő édesapámra való tekintettel, aki első sorban innen értesül unokái minden újabb elhagyott centiméteréről és mérföldkövéről - könnyedén fellapozhatom az eltelt néhány év történéseit, akár percek alatt.
Nos - ilyen rendszerezett albumnak kell lennie a fejünkben-lelkünkben is.
Ja - az-az időszak, kissé zavaros ugyan, hiszen már aligha tudom, hogy mi volt belőle realitás és mi a képzeletbeli álomkép - de igen, tudom - ez történt bennem és ez kint.

Lassanként, falatonként járok vissza magamhoz.
Tematizálva elemzem a megtett utat.
Most éppen a döntések témában utazom.
A bőröndömben feltúrva hever ezer és ezer megtett döntés - helyesek és helytelenek.
Hiszen a fiam éppen élete egyik legmeghatározóbb döntése előtt áll.
Abban az időszakában van - amikor mindent ec-peccel.
Mondom - fiam, ez szerencsejáték. Az ember nem ec-pecekkel dönti el az előtte álló néhány évet.
- Akkor hogyan, anya?
Hát egyszerűen úgy, hogy befele hallgatózik. És azzal, hogy hagy magának egérutat, semmiképpen nem lesz gyáva!
Életem során annyi buta, rosszul kisakkozott döntést hoztam abból a merevségből fakadóan, hogy magyar ember nem hátrál meg - tüzön-vizen át, a jég hátán is... - de minek?
Ott volt például Nagyenyed. Életemnek az-az időszaka - amit sehova nem tudok tenni. Olyan mint egy elfuserált puzzle kilógó, sehova sem illő darabja.
Két évet kihajítottam a nagy semmire. 
Mintha börtönbe zártak volna - s hogy elüssem az időt, hát olvasgattam és írogattam volna.
Mert ezt tettem. 
Holott első percben éreztem - ec-pecc nélkül, hogy ott semmi keresnivalóm.

Tavaly - húsz év után először volt bennem annyi erő, hogy belépjek az önként vállalt aranycellám falai közé - visszamentem a három legerősebb férfi társaságában megnézni, hogy mit felejtettem ott. A lelkemnek azon darabját kerestem, amit valamikor húsz éve a Bethlen szobor tövében hullattam el.
A romok között már semmi sem volt.
Széthordták a kígyók és patkányok.

Mígnem ma a 21-ik év után megállapítottam a gyermekeim emlékeketidéző kérdései nyomán - hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Az égvilágon semmi. Egy merev, rosszul meghozott döntés eredménye volt.
Hacsak valakiben nem hagytam, kellett hagynom - akkor és ott valamit - amiről soha egy vékony visszajelzés sem érkezett.

Az idő senkit nem igazol.
A döntés marad, ami.
Itt csupán arra kell figyelnem - hogy ha egy darab pluszban van - szépen, kecsesen és elegánsan félretegyem. Miután megnéztem, meggyőződtem, hogy bizony nem illik sehova.
Gyártási hiba.
Ezek a kurva kínaiak - habár nem csoda - mindent összedobnak egyetlen hajóút alatt...

2015. június 9., kedd

Az emberi lélek az idő(k) során megkérgesedik. Amikor szinte napi szinten ugyanolyan nehéz esetekkel találkozol - egyszer csak az lesz normális.
Számomra például elkezdett normálisabbá válni, könnyebben felfoghatóvá lenni a szegénység, vagy nyomor, mint a gazdagság vagy dúskálás.
Felvonom a szemöldkeimet és pofákat vágok, ha valaki a környezetemben esztelenül vásárolgat vagy költekezik - de azt cseppet sem furcsálom, hogy vannak olyan emberek, családok - akik havonta annyit osztanak be, mint a másik oldalon a szerencsétlen egy estvéli szórakozása alatt.

Bejön hát az Édesanya.
Így, csupa nagy betűvel.
Beteg gyermeke ahogy összevetjük 11-ik alkalommal fekszik orvosi szike alá.
Mindenki tele van félelemmel, rettegéssel.
A gyermek, noha 13, felnőtt, érett lélekkel készen áll a halálra.
Nem saját fájdalma és szenvedése foglalkoztatja elsősorban, hanem az, hogy mi van akkor ha Isten szólítja és a körülötte élők a nagy életmentési akciókkal ebbe szólnak bele, ennek vetnek gáncsot. Ha menni kell, hát menni kell - mondja.

Nem tudom milyen 11-szer altatva lenni, milyen az ha 11-szer felkaszabolják a koponyádat, ha évente több alkalommal eltávolítják a makacs daganatodat, ami állandóan újranő, amíg ismételten szike alá nem fekszel.
Ahogyan azt sem tudom hogyan élheti túl ezt egy anya.
Minden évben több ízben készen állni arra, hogy a gyermeked nem ébred fel az altatásból, ha fel is ébred nem tudhatod hogyan kapod vissze - egyben, kettőben, többen, semmiben?
Inkább a Halál, mint a műtétek jól ismert, kegyetlen és embertelen körülményei.
Emlékei vannak annak a szegény gyereknek az előkészületekről, a sürgés-forgásról, a műtét alatt elhangzó megggondolatlan kijelentésekről, az eszközökről, amik inkább horrorfilm kellékei, semmint egy emberi élet emlékképei - pláné egy gyermeké nem.
És mindennek tetjébe - mert ugye honnan - állandóan ne legyen pénz az orvosokra, gyógyszerekre, fájdalomcsillapítókra, utazásokra, vizsgálatokra, kötszerekre.
Azért fájjon a fejük, hogy honnan lesz ez meg az a következő beavatkozásra.
Rettenet.
Társadalmi szintű Égbekiáltás.

Mert értem én azt ember, hogy mindenkinek jól esik a Hála - de legyenek emberek, akiket azért karolunk fel, azért segítünk, mert esküt tettünk erre.
Amikor az-az altatóorvos, sebész, szakorvos, kutyafasza elveszi a pénzt - az pont olyan, mintha én hálapénzt várnék el attól, aki belép hozzám, hogy elpanaszolja - maholnap éhen hal.

- Asszonyom - Ön megkönnyebbűlt? Segített a beszélgetés? Hasznosak voltak a tanácsaim? Akkor jó. 5oo lej lesz - engedménnyel. Következő alkalom normál tarifban megy - hozzon 1ooo-t. Hogy nincs honnan? Nem baj. Ott van a Provident. Bármilyen élethelyzetben az Ön rendelkezésére áll... - ahogy én is, nemmellesleg...mert ugyi mi az az ezer lej a fáradozásaimhoz mérten? S hogy állandó veszély fenyeget a kiégésre. Nem? Na mondtam!

2015. június 7., vasárnap

A tanításban - legalábbis ami engem illet - az a legjobb, hogy soha sem az történik, amit előrevetítesz. A csoport életkortól függetlenül - mindig hoz magával valamit. Ha ragaszodsz előzetes terveidhez - minden bizonnyal eléred a célodat, de igazán akkor és abban az esetben gazdagodhatsz, ha hagyod magad sodródni a csoport vágyai irányába.

Nem volt ez másként pénteken sem.
Egész héten formáltam a fejemben és a lelkemben a témát. Utolsó előtti pillanatban berohant egyik szülő, hogy a gyermeke nem tud részt venni az órán, mivel korházban van. Így hát a téma eleve adta magát.

A gyermekek egymást követve számoltak be veszteségélményeikről. Egyiknek nehezebb volt a terhe mint a másiknak. De leginkább mégis az döbentett le, hogy a jelenlevő közel 22 gyerekből - számoljunk sza húszat, mert ebből kettő az enyém, saját gyártmány - csupán kettővel beszélgettek el szüleik igazán a halálról.

Nem tudom, hogy kitől várja a szülő ezt a lépést.
Minden mesének, történetnek, filmnek, regénynek, életnek - van egy kező és egy végpontja. Ami közben történik annak függvényében döl el, hogy honnan indult és hova ér majd el. Ha nem tisztázzuk az indulást és érkezést - az egész utazás sokkal szegényesebb lesz. Butább, ösztönösebb, tudatlanabb, kevesebb mondanivalóval.

Minap, weekendről jövet a gyermekek lemeredtek a pucér kisgyerekek látványától. Valószínű én súlykolhattam beléjük - bevallom, ki nem állhatom a közösségben meztelen fürdőző gyermekek látképét. Legszívesebben odamennék a szülőhöz és levetköztetném őt is, hogy lám sza milyen érzés. S ez még mindig nem az a védtelenség, amibe gyermekük van - mert ők meg tudják, tudnák védeni magukat, míg a gyermek sajnos nem.

Elkezdtünk beszélgetni a pedofíliáról, efebofíliáról. A gyermekek érdeklődőek. Ha van aki elmagyarázza, azonnal kérdéseik is lesznek. Számomra meg fontos, hogy mindenről idejében információkat kapjanak.

Én például soha nem tudtam, hogy azok a bácsik, akik annak idején engem körüldongtak - betegek voltak. Ahogy azt sem tudtam, hogy segítséget kellenem kérnem, veszélyben vagyok, bármikor visszafordíthatatlan bajba kerülhetek. Éreztem a lelkem mélyén, hogy valami nincs rendben - de ez még egy gyermekben egyenlő a nagy semmivel.

Nem szeretem a cukokás-bácsi mesét. Az igazi pedofilok, soha nem cukorkákkal vesztegetnek. Sokkal gazdagabb munícióik vannak a tetves cukorkáknál.
A barátnőm gyereke volt aranyos. Tavaly egy hasonló felvilágosító után megszólal. Na jó, akkor én többet senkitől sem fogadok el cukorkát - csak rágót...

Tudniuk kell a gyerkőcöknek születésről, szerelemről, életről, halálról, életösztönről és halálösztönről, drogokról, modorról, önmagukról, családjukról, Istenről, emberről.
Mert nem igaz, hogy nincsenek felkészülve. Mi nem állunk készen a szembesüléssel. És ahhoz, hogy szembesítsünk, először szembesülnünk kell. És mindig ezzel van a nagyobb baj. Erre nem állunk készen. 

Hasonlóképpen van ez, amikor fogyatékkal élőkkel találkozik szülő, nagyszülő - gyermeke, unókája társaságában. A gyermeknek mindig normális a kevésbé megszokott. A szülő vagy nagyszülő szintjén tapasztalható teljes ellenállás. És irreális félelem a bevonzástól.

Mert ahogy Gandhi mondja - Légy te a változás, amit a világban látni akarsz...
Innen indul és ide torkollik minden.

2015. június 5., péntek

Weekend, nyár eleje - alig-éledő szezon. 
Abban a reményben, hogy még minden tiszta, boldogan vetjük bele magunkat a fürdőzés élményébe. Én napfürdőzöm, a gyerekek a víz hidegét meghazudtólva lubickólnak tiszta erejükből. Mindkettő ajka lila, de hevesen állítják, hogy a víz hőmérséklete éppen megfelelő. 

Mellettünk egy apuka dönti el percek leforgása alatt, hogy a lányából önerőből úszóbajnokot farag. Először a gyermeknek a medence széléről kell végignéznie a performaszot. Erejéből úszik az apa. Mély elszántsággal veti magát a jéghideg vízbe miközben köpködve magyaráz. 
Karinthy novellája jut eszembe. A tessék pontosan kérdezni. Magamban végigröhögöm az egészet, hiszen valamikor rongyosra olvastam ezt is. 
A kislány türelmetlenül figyeli. Alig várja, hogy bemutassa. Az apának persze, hogy nem tetszik. Látta volna magát a szerencsétlen. Kiabál, erőlködik, szigorkodik. A lányka kitartó. Vagy valamit ígértek cserébe, vagy az apa szeretetére éhes. Fél óra sem telik bele, győzedelmeskedik. Első lecke kipipálva.

Távolabb egy fiatal román család, két gyerekkel. Mindkettő túlsúlyos. Naná, hogy egészséges életmódról folyik a társalgás. Anyuka a két szendvics és egy fagyi után, éppen egy pánkot gurít magába, miközben a gyermekeit megállás nélkül szekírozza amiatt, hogy túl sokat esznek.

Közben megjönnek a cigányok.
Adoniszi testek kerülnek elő a rongyok alól.
Sehol egy deka - sem pluszban, sem minuszban.
Magamban az élet igazságtalansága jár a fejemben. Sokan hosszas küzdelem, edzések, diéta árán sem érik el ezt az álomalakot. 
Mindegyik kölyöknek kockás a hasa, szálkás a teste. S miközben egyiknek sem állt az apja a medence szélénél - mindegyik kiváló úszó. Szép, lendületes karcsapásokkal úsznak, hibátlanul merűlnek és az ugrástechnikájuk sem utolsó.
Vannak szülők, akik kemény anyagi erőfeszítés árán sem képesek a gyermekeikből kihozni ezt a teljesítményt - ezek meg a semmiből is alkotnak valamit. Minek eszköz? Azzal könnyű - csináljuk utánuk anélkül.

Közben megérkezik egy csak négerekből álló kisebb csapat.
Enyhe de jól kivehető zavar támad. A most már interetnikus medencében mindenki tovább úszik a maga nyelvén.
Mire Balázs két köpés között határozottan kijelenti:
- sokat gondolkoztam, de most már tudom - a néger, az egy gazdag cigány...

2015. június 2., kedd

Az élőt, akárcsak az életet addig kell megbecsülni, ameddig a miénk. Létünk része. Miután továbbmegy, meg kell tanulnunk elengedni.
Ahhoz, azonban, hogy elengedjük - szembe kell nézzünk a halállal. És ahhoz, hogy szembenézzünk a halállal, szembesülnünk kell az élettel.

Az emberiség igen nagy százaléka ezzel szemben úgy él, hogy sem Élet, sem Halál fogalma nincs.
Nem hasonlítanám símán az állathoz - mert például a kutya is egy állat - de az emberrel ellentétben méltóságteljesen néz szembe úgy a gazdija elvesztésével, mint a saját halálával.

Láttam kutyát elveszíteni gazáját és sokkal érettebben viselkedett, mint a családtagok javarésze. És láttam kutyát szenvedni és meghalni - és hát össze sem tudom hasonlítani sok sok ember agonizálásával és a halállal való szembesülésével.

Itt volt nekük egy csodálatos írszetterünk.
Nagyon bölcs Lélek - egyáltalán nem állati.
Kamaszkoromban sokkal többet tanultam tőle, mint sok pedagógustól, akivel közös uton lépkedtem néhány meghatározó évig.
Utolsó éveiben laza erkölcsei miatt - mert voltak pillanatok, amikor az állati ösztön erősebb volt benne, mint az erkölcsi megszorítások - a melleiben maradt tej miatt, mellrákkal diagnosztizálták. Sajnos túl későn ahhoz, hogy segíteni lehetett volna rajta.
Olyan mély önfegyelemmel, alázattal, szerénységgel, türelemmel viselte a szenvedést és várta a halált, hogy az egyszerűen nem is emberi.
Utolsó pillanataiban, amikor nem tehettünk mást, ott sírtunk az ágya mellett - bánatosan nyalogatta a kézfejünket, mintha magyarázta volna vigasztalólag, hogy na...ne viccelj már, sokkal jobb helyre megyek. ne viselkedj ilyen bután...

Most, hogy temetésre készül a család - ismét előtérbe került a Halál gondolata, a Halállal való szembesülés.
Nem bagatellizálom, mert korlátlanságunk miatt - elsősorban - a másik elvesztése rettenetes és pótolhatatlan űrt hagy. A sok elvarratlan szál, a félelmek, az ismeretlen ijesztő valósága mind kérdéseket szül bennünk.
Ezzel szemben továbbra sem értek egyet a szertartás körüli buta, korlátolt szokásokkal.
A ki hova temetődik, milyen körülmények között, ki van jelen, ki siratja, ki megy el a torba - ez mit árul el az elhúnytról.
Ugyanis ez mind semmit nem árul el arról aki elment.
Csak az életbenmaradottak félelmeiről regél, de arről kegyetlenül őszintén.

Mint sok minden mást - ezt is oktatni kellene.
Na de ki az aki ezt taníthatná?
Például az elhúnyt kutyánk.
Mert embert nem sok olyant ismerek - aki végig merte járni ezt az utat.
A saját elmúlásával való szembesülés utját.
A saját életével való szembenézés folyamatát.

Élünk nagy tudatlanul, akár disznó - míg el nem jön Karácsony.
Vagy ahogy maga Hamvas mondja - "Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban."