Minden bizonnyal létezik valamilyen megnevezése a mániámnak, amit utóbb már-már mesterfokon űzök és nem tudok lemondani róla. Csak még nem sikerült utánanéznem.

Nem halnak meg körülöttünk egyre többen, hanem a közösségi oldalaknak és az állandó netezésnek köszönhetően - egyre gyakrabban szerzünk róla tudomást, egyre apróbb részletekkel. Ilyenkor a közösségi oldalaknak köszönhetően egy kattintás, pár betű bevésése, hogy az ember lánya eljusson a frissen elhúnyt személy adatlapjához. És ez a mániám, szeretem megnézni a másvilágra távozottat. A szemeibe akarok nézni a legfrissebb fotográfiáján keresztül és megtudni, hogy ő tudta-e? Tisztában volt-e azzal, hogy nemsokára mennie kell? 

Sajnos ez a képekről soha nem derűl ki. Csak nekem vannak mindenféle gondolataim ennek kapcsán, csak én igyekszem megfogni és elérni az elérhetetlent pillanatában és megnevezni, nyakon csípni, leírni a leírhatatlant.

A gyermekekkel esténként gyakran azt játszuk a felolvasást követően, hogy elindulunk Álomország fele. Képzeletünkben a fent említett országba egy hatalmas kapun át vezet az út. A gyermekek a halovány fátylon át - ami elválasztja a jelent az elkövetkezendőtől - még utánamkiáltják, de aztán várjuk meg egymást a kapuban...

Balázs szokta viccesen - először hangosan, majd egyre elhalóbb hangon suttogni, hogy beszippant, tartom magam, egyre nehezebb, szííív, mennem kell - ta-lál-ko-zunk beeeeeeeeeeeent... Majd rövid időre rá, elalszik. Azaz a mi olvasatunkban, belép a kapun - időn innen és túl, ahol egy halom kaland vár rá, amiről mi, mindannyian, már csak reggel szerezhetünk tudomást. Föltéve, ha emlékszik is.

Ezek az apró gyakorlatok - kissé felkészítenek az elkerülhetetlenre. A saját elmúlásunkra. Balázs gyakran kérdi: anya, magaddal viszed a dolgaidat, ha majd menned kell?

- nem, kicsim, én semmit, mert ahova én megyek, ott nem lesz szükségem semmire. Csak a testem marad a koporsóban, mint egy szennyes ruha, a lelkem, ami igazán számít, Istenhez megy vissza, ahonnan mind jöttünk.

- és anya, megvársz? vagy honnan tudom, hogy majd hol találok rád?

Na ez az a kérdéstípus, amire nem lehet rendes választ adni.

Ma olvastam, hogy a legkisebb testvérnek van a legnagyobb esélye arra, hogy beteljesítse a saját karmáját. Azaz felismerje, azonosítsa és teljesítse azokat a célokat, amiért teremtetett. Mivel a nagy küzd, szembeszál a családi karmával, minden utat végigjár - kivéve a sajátját, mivel az ellen dacol. Még azt is olvastam, hogy mekkora felelősség a szerep, amit betöltök, hiszen Balázs és én, mindketten ugyanabban a jegyben születtünk. Tehát, mint egy tükör állok vele szemben, hozzásegítve őt saját erősségeinek és gyengeségeinek, saját fegyvertárának felismertetésében. Ugyanakkor buktató is, nem csak pozitívum, hiszen könnyedén felütheti a fejét a két dudás egy csárdában állapot.

Nem így van ez Annával. Minden egyes lánybarátom, akit számon tartok vasbakkancsaim elkoptatásának történetében - emlékeztet rá. Hordoz valamit abból, amivel akkor azonosultam vagy szembeszáltam, értettem, szerettem vagy megvetetettem. Semmi sem közömbös benne. Állandó feladat vagyunk egymás számára. Magyarán vérkötelékünk egyik gyermekkel sem véletlen. Nem ide lettek hajítva, hanem pontosan és értelemszerűen meg lett tervezve ez a találkozás - újratalálkozás?

Érdekel hát, hogy ha valaki időnap előtt elmegy - érzi-e, tud-e róla, fel van-e készülve, vagy éppen annyira váratlanul éri az egész, mint bennünket, kivűlállókat?

A belső hangok soha nem csalnak. Gyengén, de elemi erővel igyekeznek eljuttatni hozzánk olyan üzeneteket, amik akár segítségünkre is lehetnének ideális esetben.

És, hogy saját halálunkra fel lehetne készülni, az butaság. Annyira beszűkűlt az elme, hogy egyszerűen csak időben képes érezni, lenni, gondolkodni.

Parancsot ad a testnek a megöregedésre, miközben a lelkünk állandó, friss és üde. Nem igazán érti meg soha, hogy ki az az aszott vén csont a kedvenc pizsomájában.

Amit tudni kell, lehet és ajánlott - hogy minden egyes nap egy ajándék. Aként illik megbecsülni, felhasználni és megőrizni. Időn innen és túl...innen és túl.